Jávorbikára a vilniusi erdőkben (Nimród, 1978. április

Igen elterjedt a nyest-kutya (jenotovidnaja szobáka). Elég volt a kedélyek felizgatásához az a kijelentés, hogy ezek közül bármelyik lőhető és 4, azaz négy jávorbika kilövésére is lehetőségem lesz.


Tóth László: Jávorbikára a vilniusi erdőkben

 

Igen elterjedt a nyest-kutya (jenotovidnaja szobáka).

Elég volt a kedélyek felizgatásához az a kijelentés, hogy ezek közül bármelyik lőhető és 4, azaz négy jávorbika kilövésére is lehetőségem lesz.

Ez legmerészebb álmaimat is túlszárnyaló ígéret volt! Eddigi jávorszarvas-vadászataimnál szerzett tapasztalatok birtokában arra gondoltam, hogy jó, ha négy darabot látni fogunk. Már akkor megérlelődött bennem a gondolat, hogy nem élek maximális mértékben házigazdáink nagylelkűségével, és ha nyüzsögnek is a területen a jávorszarvasok, akkor sem lövök kettőnél többet.

A vadászat módját csak a helyszínen levő vadászházban ismertem meg, ahol két GAZ-kocsi és egy öt tonnás teherautó várt ránk. Közölték, hogy a GAZ-kocsikkal fogunk barkácsolni. Lőni csak nyakra vagy fejre szabad. A teherautó a vad elszállítására szolgál. Kicsit megszeppenve nézegettem ezt a nagy apparátust. A felkészülés olyan nagy, mint egy kisebb afrikai szafarira. Ugyanakkor bizakodni is kezdtem. Ahol ilyen méretekben, ilyen komoly befektetéssel készülnek a vadászatra, ott vadnak is lennie kell!

Az egyik GAZ-kocsi jobb első ülésére ültem. Mögém a vadászmester, balra M. Mariusz, akinek szintén volt két bikára kilövési engedélye. Elmondták, hogy a vadat előbb a vadászmester meghatározza, azután közli, hogy az lőhető-e. Kicsit szemrehányóan azt is értésemre adták, hogy mivel ilyen rövid időre jöttem, rögtön elindulunk, bár a vad csak délután 3-4 óra között kezd mozogni. Addig inkább csak álldogál, vagy fekszik sűrűben. Ezután vagy két órán át autóztunk a terület keresztül-kasul szelő utakon és mindkét irányba nagyon figyeltünk. Nem láttunk semmit! Már kezdtem kételkedni, amikor balra kb. 70 méterre fiatal fák és bokrok között megpillantottuk az első jávorszarvast, egy erős tehenet. Nyugodtan állt akkor is, amikor valamennyien kiszálltunk és a többi kocsi is felzárkózott. A vadászmester rögtön kijelentette, hogy meglőhetem. Azt válaszoltam, hogy szívesebben lőnék bikát. Mindenesetre megnézem, van-e esetleg beljebb bika is. Óvatosan indultam el – nem teljesen a tehén irányába – amely figyelmesen szemlélte mozgásomat. Nem valami barátságosan nézett és előbb csak fejével követett, majd egész testével is felém fordult. Igyekeztem még jobban oldalazva menni. Kb. 25-30 méterre lehettem tőle, amikor elugrott, és nem túl nagy lendülettel elcsörtetett a sűrűbe. Egyéb zajt nem hallottam, ezért visszatértem a kocsihoz. A vadászmester megkérdezte, hogy miért nem egyenesen a szarvas felé mentem. Meglőni nem akartam a tehenet – mondtam – és barátságtalan magatartását, valamint azt a tényt, hogy egész testével irányomba fordult, úgy értékeltem, hogy esetleg támadó kedvben van. Ösztönszerűen helyesen cselekedtem – mondta a vadászmester. Nyár végén vagy ősz elején – még a vadászat megkezdése előtt – ugyanis előfordul, hogy megtámadja a feléje közeledő embert a jávorszarvas. Ilyenkor a legjobb kitérni az útjából, vagy egyszerűen elszaladni. A menekülő embert már nem üldözi. Így viszonylag elég ritka a komolyabb szerencsétlenség.

Most már gyorsan követték egymást az események. A következő erdőrészben az úttól mintegy 50-60 méterre állt három jávorszarvas. Az egyik bika volt és lőhető. Oldalt állt, fejét kissé felénk fordítva. Lövésemre megfordult és unottan arrább ballagott a sűrű bokrok között. Arra gondoltam, hogy a bokrok ágain szétfreccsent az ólomhegyű lövedék és ezért nem találtam el ezt a közeli célt. Ezt követően – kb. 20 perc múlva – az eset kísértetiesen megismétlődött. Ráadásul most egy fához támaszkodva lőttem, teljesen nyugodtan. Igaz, nyakcsigolyát kell eltalálni, de ez a nyakcsigolya legalább 6-7 cm átmérőjű. A feje pedig akkora, mint nálunk egy őz teste. Nézzük meg tehát a puskát. Látszólag minden rendben. A céltávcső a bejelölt vonalkához állítva. Kértem vendéglátóimat, tegyék lehetővé, hogy néhány próbalövést tegyek. A lövések meglepő eredménnyel jártak: 5-7 centimétert fölé és 2-3 centimétert jobbra csapódtak be. A céltávcső belövéséről – vadászat közben – szó sem lehetett. Ezért úgy döntöttem, hogy célzással igyekszem majd korrigálni a céltávcső hibáját.

 

Az első jávorszarvas

 

A következő lehetőség ugyancsak nem sokat váratott magára. A céllövészet helyétől mintegy 250 méterre távolodva az első forduló után az úton előttünk keresztbe állt egy jávorszarvas. A vadászmester hosszan szemlélte, végül közölte, hogy lőhető. Bika – de valódi „tehén szarvakkal” – mondotta. A kocsi ismét elindult, és lassan közeledtünk. Többször kértem, hogy álljunk meg, mert féltem, hogy elriasztjuk. Végül kb. 130 méterre megálltunk. Kiszállva a kocsiból, az ajtóhoz támaszkodva lőttem. A bika azonnal lerogyott, mintha letaglózták volna. Mire odaértünk, már teljesen mozdulatlan és élettelen volt.

A teherautó oldaldeszkáit leszedve csúszdát készítettek és az alig 3 mázsás bikát a nyolc ember egy pillanat alatt felhúzta rá. Jóformán arra is alig maradt időm, hogy lefényképezzem. Pedig szívesen elüldögéltem volna egy kicsit első jávorbikám mellett. Még akkor is, ha gircses-görcsös kis agancsa inkább csak rossz tehénszarvra hasonlít.

-Gyerünk tovább – sürget a vadászmester – mert hamarosan besötétedik. Az erdő most már valóban benépesült. Jobbról is, balról is jávorszarvasok bukkantak fel. Igazán szép, kívánatos bikát azonban egyet sem láttunk. Végül az egyik – az előzőhöz hasonló bikára a vadászmester kimondja az ítéletet: lőhető. A lövést átengedem Mariusznak. Szép nyaklövéssel le is teríti. Gyorsan fel a teherautóra a másik mellé és tovább.

Nyáron néha meglepően közelre bevárják az embert...

-Most én veszek észre egy egyedül álló bikát a sűrűben. Mintha ennek már egy kicsit lapátszerű agancsa lenne. Igen! – mondja a vadászmester – ez ötéves bika és lőhető. Egy kicsit beljebb megyek, hogy legalább a nyakát ne takarják az ágak. Végre tisztán látom és lőhetek. Ez is azonnal összeesik. Áttöröm magam a sűrűn. Nagy kapálódzás közben akkor áll talpra és vágtatva menekül. Egész elnyúlik ez a hatalmas test, amint recsegve- ropogva tör át a sűrű bokrok között. Fel sem tételeztem volna, hogy ez az otromba állat ilyen gyorsaságra is képes. Ez tehát tüskelövés volt a javából. Ismételnék, de a puskámban nincs több töltény. Sőt a zsebemben sincs. Most jut eszembe, hogy reggel csak 6 darabot tettem zsebre, a többi ott maradt a tarisznyámban. Igaz, figyelmeztettek vendéglátóim, hogy vigyek többet magammal. Most is bebizonyosodott, hogy a beképzeltség a vadászatnál mindig megbosszulja magát.

A válaszom ugyanis az volt, hogy ha ezt a 6 töltényt el tudom lőni, nagyon elégedett leszek. Tessék! Ég a képemen a bőr, amikor bevallom, hogy elfogyott a töltényem. Még világos van, menjünk el érte – mondják. Gyengén tiltakozom: elég egy bika egy napra. Aztán mégis elmegyünk és a másfél doboz töltényt most már zsebre vágom. A vadászatnak azonban mára befellegzett. Az erdőben a szarvasok egyre elmosódottabban látszanak, és alig lehet megállapítani, hogy melyik a bika. Hazafelé tartunk tehát a vadászházba. Közben egy rét túlsó felén, alacsony töltés mellett őzbakot pillantunk meg. Az agancsa tisztán kivehető. A vadászmester int, hogy meglőhetem. A távolság kb. 120 méter. Nem is gondolok rá, hogy október vége van: lövök…A bak elesik, de a fejét továbbra is magasra tartja. Így vár a közelre, amíg a kegyelemlövés végez vele. Lapockára céloztam, de a puska hibája folytán kicsit magasabban találtam el.

-Az őzet a helyszínen nem is zsigerelték ki csak feldobták a teherautóra. Ez természetesen szomorú következményekkel járt, mert mind a két agancsszára levált a rózsatőről.

-Este a vadászházban olyan probléma előtt álltam, hogy jávorszarvas- vagy őz májat süssek-e magyarosan? Végül salamoni döntés született; mindkettőből levágtam egy-egy darabot. Merész húzással együtt sütöttem meg őket jól fűszerezve. Elsöprő sikerem volt, amiben természetesen az éhség játszotta a főszerepet.

 

-A következő nap – szokás szerint – elsőnek ébredtem és nyugtalankodni kezdtem, hogy hamarosan megvirrad. Senki sem zavartatta magát. Kényelmes készülődés és bőséges reggeli következett. Még egy – stampedlinek egyáltalán nem nevezhető – poharat is ki kellett üríteni, amit a közelemben elhelyezett virágcserép bánt meg; (mivel sem a házigazdánkat, sem a vadászetikát nem akartam megsérteni).

-Már világosban indultunk el. Gyönyörű reggel volt. Kissé hűvös – bő harmattal -, amely csillogóvá tette a fenyőfák tűleveleit. A nyírfácskák és a bokrok még fennlevő levelei a sárga, barna és vörös minden árnyalatát villogtatták.

A felkelő nap sugarai kévékben szóródtak szét a fák között. Szinte elfelejtette az ember, hogy miért van itt és miért szorongatja a kezében a puskát. Ebből a – szinte ünnepi hangulatból – a kocsi hirtelen megtorpanása zökkentett ki. A gépkocsivezető feje biccentésével jelezte – és ennek nyomán fel is fedeztük – a fák alatt fekvő jávorszarvasokat. Az egyik igen elmaradott, rossz agancsú fiatal bika, egyenesen ránk nézett. Úgy döntöttem, hogy a fejére lövök. A vadászmester beleegyező bólintása után eldördült a puska, a bika pedig teljesen eltűnt a magas fűben. Elindultunk feléje, amikor kis kapálózás után talpra állt és dülöngélve elindult. A második –fejre irányzott – lövés után esett csak össze – most már véglegesen. Közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy az első lövedék az egyik agancsszárat érte és azon szétpattant. Az ütés ereje azonban – ha csak egy pillanatra is – mégis ledöntötte a lábáról a bikát.

Megvan tehát a második jávorszarvas bikám is, és ezzel befejeztem a vadászatot. Igaz, az erdőt tovább jártuk és Máriusz is meglőtte a másik bikáját, én azonban kitartottam eredeti elhatározásom mellett és több lövést nem adtam le. Minden unszolást elhárítottam azzal, hogy máskorra is kell még, hogy maradjon.

Verekedő jávorbikák


-Az egyik helyen nyestkutyát láttunk egy pillanatra. Ezt még szívesen meglőttem volna, de mire a puskámért kaptam, már el is tűnt a bozontos teste a bokrok között.

Két nap alatt végeztem tehát a vadászattal. Így maradt időm Vilnius, sőt Kaunas megtekintésére is.

-A vadászat sikerességéhez nem férhet kétség. Két jávorszarvas és egy őzbak két nap alatt! Mégis maradt bennem bizonyos kielégületlenség. Elsősorban – bizonyára – a hibázások miatt. Itt csak magamat okolhatom. A puskát a jó vadász vadászat előtt ellenőrzi, nem közben.

A másik, hogy túl könnyű vadászat volt: igen sok vaddal, amelyeket kényelmesen – gépkocsiban ülve – közelítettünk meg.

-Az se lenne neked jó – mondaná nagyanyám -, ha üveggel kaparnák a fenekedet. Három alkalommal voltál a brjanszki erdőségben, ahol alig láttál jávorszarvast. Akkor az volt a baj! Most, amikor több, mint 70-et láttál és kettőt lőttel, az a baj, hogy túl sok volt?

-Hát igen, az ember saját bonyolult vadászlelkét is nehezen ismeri ki.

 

 

 



Legfrissebb Hírek