A vendéglapátos (Nimród, 1978. október)

Hosszú szálú, selymes fű hajladozik előttem s lágyan simogatja arcomat. Csak a kék eget látom és benne egy agancsot.


Kontsits Pál: A vendéglapátos

 

Hosszú szálú, selymes fű hajladozik előttem s lágyan simogatja arcomat. Csak a kék eget látom és benne egy agancsot. Nem is az egészet, csak a hegyét, amely imbolyogva közeledik, s úgy bontakozik ki a fűből, mint a távoli hajó kettős vitorlája. Előbb az árbocok – aztán a vitorla – majd a hajó.

Az ég tengerében gyorsan közeledik, majd hirtelen megáll, és oldalt fordul. A hajót még most sem látom, csak a kettős vitorlát, a szárnyait. Ezekkel repült fel az én hajóm a domb tetejére, hogy onnét mindent láthasson…

Főleg engem. De csupán csak azért nem lát, mert fejemen nem nőtt agancs és a dombtető peremén hajladozó fűszálak rejtenek. Takarják futástól ziháló mellkasomat s államon, karjaimon nyugtatott fejemet.

Csak a bika lapátosan kiszélesedő fejdíszét látom, bearanyozva a nap nyugvó sugaraitól. Arany agancs! – A kincskereső vadász álomképe!

Most érzem életemben először, hogy hatalmába ejtett. – Még nem láttam ilyen nagyszerű fejdíszt!

Most itt van. A domb alján elterülő baltacim-táblán a legelésző tehenek és egy fiatal bika. Fönt és előttem pedig a csapat őre, az öreg fekete-fehér pettyes basa.

Harmincméternyire merednek lapátjai az égnek s állásukból tudom, milyen irányba figyel. És azt is, hogy elérkezett a döntő pillanat a cselekvésre.

Rendkívül nehéz helyzetben vagyok. Hangosan zihál a tüdőm. Ha felemelkedni próbálnék, azonnal meglátna. Nyugodtan célozni képtelen volnék. Márpedig ha elhibázom, örökre eltűnik előlem az álomkép.

Csak percnyit nyughatnék, fújtathatnék. A bika azonban nem vár, közeledik. Tudni akarja hová lettem, s hogy nem lát, egyre gyanakvóbb. És ez érthető, hiszen azért jött fel a kilátóra, hogy szem előtt tarthasson. Engem, aki nagy ívben megkerültem, hogy a domb takarásában a háta mögé juthassak. Akkor még magasan a domb oldalán állt, mint egy szobor és biztonságos távolságról követett tekintetével. Sejtettem, hogy nehéz lesz becsapni. De megpróbáltam. 

Amint a koponya alakú hegy eltakarta előlem, veszett futásba lendültem s a magaslat lábához futottam. Ott azonban kökény és galagonyabokrok zárták el előlem a kilátást, s meg kellett másznom a tövises hegyoldalt is.

Mindehhez csak rövid percek álltak rendelkezésemre, mialatt három-négyszáz méternyi távolságot kellett megtennem. Csoda-e, hogy a dámbika, sokkal kényelmesebb tempóban is, egy agancshosszal megelőzött?

És most a huszonévesek hallatlan atlétikai teljesítménye dacára is elveszthetem a játszmát. Mert mit is csinálok? Földbe fúrom fejemet, hogy ne lásson és szuszogásomat meg ne hallja. Szívdobogva, reménytelenül gyötrődöm, holott látnom, lőnöm kellene, mert közeledik. Vagy talán már itt is van, hogy hatalmas ugrásokkal faképnél hagyjon; dübörgő lábainak zaját pedig emlékül zúgó füleimben…

Elég volt a határtalan önuralomból, történjék hát, aminek történnie kell! Ezzel óvatosan felemelem fejemet, miközben becsukott szemeimet is csak félve nyitom ki. Jól kifejlett vadászlázam már minden porcikámmal átjárja, de segítenek a hajladozó füvek és ismét a lapátok. Megdöbbentően közel vannak. Szemben állnak, rám néznek. Tenyeremet szorítom a számra.

Ennyi szenvedés és izgalom és még csak a bikát sem láthatom! De próbálnék csak kíváncsibb lenni, amikor 15 lépésnyire áll és a fű közül kipislogva agancsa akkorát mutat, mint egy kanadai jávorszarvas lapátja!

Szerencse, hogy megállt és most lassan fordulnak az arany szárnyak balra s hátra az elmaradt tehenek felé. Hagynak megmozdulni, felkuporodni. Ahogy pedig ugyanolyan kimérten, méltóságteljesen fordulnak vissza, puskámat is célzásra emelem. Ebben a pillanatban találkozik tekintetünk. Nagy sárga gyöngyszemei megdöbbenést árulnak el, de ugyanakkor megrogynak lábai s holtan esik össze. Lövésem dörejét a völgyek viszik széjjel, s csak rosszul szorított puskám goromba rúgásából érzem, hogy nem káprázat, amit látok. Valóban előttem fekszik környékünk legerősebb, legszebb dámlapátosa.

Még füstölög puskám, amikor gyönyörű zsákmányomhoz érek és a lőpor vadászorrnak izgalmasan kellemes szaga terjeng. Talán nem ártana újból töltenem, ám kisül, hogy semmiféle töltényem sincs. Így hát nyugodtan feltámadhatna szarvasom és elballaghatna, ha valami varázslat érné. Elvégre is nem első eset az ilyesmi. Önkéntelenül is nagy kristályszemeire pillantok, s látom, hogy szempillái remegnek. De azt is, hogy a nehéz golyó nyomán bőven bugyog a vér s nagy kaput nyitott a léleknek. Nincs mitől tartanom. A nemes gyöngyszemek hamar megüvegesednek.

Amikor már kedvem szerint kigyönyörködtem magamat és fehérpettyes állatban s az igen becses trófeában, felkerekedtem összeszedni elszórt holmimat. A nagy tét kedvéért ugyanis mindent eldobáltam, ami a futásban akadályozott. Kivéve az egy szem golyóstöltényt, amit száguldásom közben a puskába dugtam. Markomba szorított párja is elveszett, s kabátommal együtt a többi. Szerencsére a kabátot és távcsövemet megtaláltam, de ugyanakkor fedetlen fővel kellett tudomásul vennem, hogy még sok minden vacakom hiányzik. De annyi baj legyen….Különben is bealkonyodott.

Visszamentem tehát dámbikához, s mellé telepedve bámultam a csillagos eget. Mintha csak onnét várnék segítséget. Olyan segítséget például, amellyel elveszett késem helyett kizsigerelhetem a vadat. Olyan segítséget, aki hozna egy kis harapnivalót az enyém helyett, amiből bizonyára már jóízűen esznek a hangyák és az egerek. És végül olyan segítséget, aki hazaszállítja bikámat. Mert, hogy egy percre sem mozdulok el mellőle, az holtbiztos. Ki tudja így vasárnapon hol leskelődik valaki aki csak azt várja, hogy eltűnjék a mindenünnen látható dombtetőről és lekanyarinthassa a dámvad combjait. De még ha csak a combjait!

A szerencse azonban megint rám mosolygott. Szekérzörgés és nagy terefere hallatszott a községbe vezető földes útról. Bizonyára valahonnét vendégségből jöttek utasai. Sietve téptem le egy csokor száraz füvet, s meggyújtva fáklyaként emeltem magasra Közben pedig, ahogy csak torkomból tellett igyekeztem velük tudatni az eseményt, és kérni, hogy küldjenek értünk kocsit. Nyomatékképpen jó néhány kiló vadhőst is beígértem a szívességért, mert különben az emberek könnyen elfelejtenek. A kocsi megállt és egy vastag hang válaszolt.

-Jó, megtesszük!

Meg is tették. Éjféltájt megérkezett H. Sándor bácsi és a bika percek alatt felkerült a szekérre. De csak ideiglenesen. Sándor bátyánk ugyanis nagyon ünnepi hangulatban lévén, jobban akarta tudni az utat a sötétben, mint a lovak. Figyelmeztetésem nem használt és így hát nyomban fel is borultunk, azaz hogy le, mert éppen egy partos útnál jutott eszébe elkormányozni a lovakat. AZ eredmény siralmas volt. Égnek álló kerekek, a kocsi alatt a bika, alatta meg a kocsis. Mire kevésbé szabályos szaltóm után mindent elrendeztem és a mázsás állatot egyedül kocsira raktam, az éjféli egyet is elütötte a toronyóra.

A lecke azonban nem használt. Sándor bácsi az utat még dühösebben tudta, s ahelyett, hogy átadva volna a gyeplőt, felizgatott fiatal lovait belehajtotta egy árokba. Két deszkahíd között az árokba! – Szerencsére a lovak nem torpantak meg, sőt megvadultak, s így nem közéjük estünk csak az első saroglyába. Onnét aztán visszarepültünk a hátsó saroglyába s jól-rosszul megkapaszkodva az istenekre bíztuk lelkünket. Szerencsére a gyeplő is elszakadt s így nem kellett félnünk, hogy eltérnek a lovak a helyes iránytól.

Igaz, hogy csak a kapuban jutottunk először lélegzethez, de legalább hamar megérkeztünk. Hiába, aki mellé egyszer odaszegődik a szerencse, az nem töri ki a nyakát.



Legfrissebb Hírek