Panigay Róbert: A hajtó halála

Tegnap még szél kavarta a havat, ágyat vetett az érkező télnek. Estére elcsendesedett, bámész csillagszemek nézték a földet, pislogva a nagy fehérségtől. Reggel bodrosan gomolygott elő a kémények füstje, károgó varjúcsapatok keringtek tájékozatlanul. Némán nyelte el az erdő a vadászok libasorát, frissen hasadt seb az ösvény a hegyoldal fehér burkolatán. Vidáman pattog a sebtében rakott rőzsetűz, szikra esőt szórva ruhára, bajuszra, a kutyák szőrére. Körbe jár az üveg – hajtóknak szabad, persze csak módjával. Matyi bácsi is szájhoz illeszti, de csak mímeli az ivást, így egyszerűbb, mint visszautasítani, ne kíváncsiskodjanak. Három éve nem iszik szeszes italt. Szédült, fájt a feje, álmatlan volt. Érelmeszesedés, magas vérnyomás. Egy darabig szedte a gyógyszereket, aztán abbahagyta. Hetvenéves, valamiben meg kell halni.
Idegesen reszkettek a jó vérű foxik, az erdő felé szimatoltak, türelmetlen rövid vakkantással nekiiramodtak, aztán vissza rándultak a nyakukra feszülő örvek szorításától. Az izgalom a hajtókra is átragadt, topogtak, viccelődtek, bakalódtak. Az öreg szótlanul nézte őket. Keveset aludt az éjjel. Hajnalban szökött meg, hogy ne vegyék észre. Ötven éve csaknem mindig itt volt ezen az első hóra rendezett hajtáson. Csak a háború meg a fogság tudta távol tartani.
Letelt az idő, felsorakoztak. Valahonnan szélről tompán felbúgott a jelzőkürt. Elindultak. A lármára riadtan eszmélt a csendhez szokott erdő, tiltakozva verte vissz a a sok hahót, hooo-hoppot. Kavargó hangokkal telt meg a völgy. Szálerdőben haladtak, a fagyos fatörzsön éleset koppant a hosszúnyelű fokos. Finom hóliszt hullt Matyi bácsi arcára, bajszára. Jóleső melegség járta át, régi hajtások emléke fűtötte, szemében apró örömfények villogtak.

„Hajts meg! ajtsd!” – kiáltja, szájából messze száll a gőzölgő pára. Szarvas csapat menekül előle, recsegve nyeli el az erdő, csak néha villan meg világos tükrük, mint röpdöső fehér madár.
Meredek kapaszkodó vezetett a gerincre. Mire felért, torkában érezte minden szívdobbanását. A túlsó völgy mélyéről bújt elő, alaktalan fekete folt, már ide is ért, óriási fekete madárrá nőtt, égő vörös tűzkoszorú vette körül, majd vibrálva váltott sárgára, zubogó sistergő hangon rikácsolt, megremegett a föld, részegen dőlingéltek a fák, ágait vörös-sárga lángnyelvek körvonalazták, vörösen, sárgán égett a hó. Lihegve támaszkodott egy fatörzsszag maradt csak vissza, mintha valahol trágyát égetnének.
„Hó hopp!” – szállt felé a szomszéd hajtó hangja, válaszolni akart, de csak valami suta nyöszörgésre volt képes.
Ismét lejtőre vezetett az út, lassan megnyugodott. Róka osont a vízmosás vályújában, lapulva igyekezett az árok mélyén elillanni, hátra-hátrapillantott a hajtók irányába. Tudta, ezúttal nem rá megy a járték, de ha a foxik megszorítják, baj lehet.
Élesen kanyarodik a völgy. Oldala meredek, agyagos. Igen, itt történt. Lehet már tizenöt éve, vagy talán húsz is.
Sebzett kan után lopakodott a fiatal vadász. Megcsúszott a lejtőn, a puskája elmaradt, hemperegve ért a völgybe, alig pár méterre a kantól. Tehetetlenül bámulta a tátott szájú vérbeborult állatot, rémülten felordított, aztán futni próbált. Mátyás jókor érkezett, az első roham éppen a földre döntötte a vadászt.
Jól ült a fokos éle, reccsenve szakadt a koponyacsont. Ismét lesújtott, majd ismét. A kan eldőlt, a vadász könnyű sebbel megúszta.
Éjszakai túrás nyomára bukkant. Fehér-fekete, tarka halmocskák domborodtak az öreg bükkök alatt. Helyenként vizelet festette sárgára a havat. Nyolc-tízen lehettek. Eleinte szétszórtan haladtak, majd egyetlen széles csatornává egyesültek a nyomok. Jól sejtette, a fenyves felé mentek, ez a megszokott nappali rejtekhelyük.
Ismét meredek hegyoldal következett. Lassan, megfontoltan törtetett a hóban. Lemaradt. Távolodott a hajtósor lármája. Igazuk van, abba kell hagyni. Nem tud már a fiatalokkal lépést tartani. Tavaly megígérte…Aztán megjöttek az első fagyos reggelek, s egyre izgatottabb lett. Álmatlanul teltek az éjszakák, fürkészve kémlelte az eget. Egy este kövér hófelhők gördültek lustán a falu fölé, az északi szél megcsiklandozta ezüstszürke hasukat, apró pelyhek szállingóztak a föld felé. Hajnalban első volt a gyülekezőhelyen.
A fenyves széléhez ért, élő falat alkottak a fiatal fák egybefonódó ágai, rajtuk szakadozott fehér paplan a frissen hullott hó. Zöld alagútba veszett el a nyomcsatorna. Távolról kutyaugatás vegyült a kiáltások közé, előbb csak egy foxi buzgólkodott, majd hárman-négyen feleseltek egymásnak. Mély, zengő a hangjuk: állóra csaholnak. Magányos kan lehet.
Feltűrte kabátja gallérját, sapkáját jól a fejébe húzta, bal karját védőleg arca elé tartva befúrta magát az alagútba. Sártól szürke ágak közt tört utat, sörteszálak ragadtak a gyantás törzsekhez. Nehezen haladt. Minden lépésnél hó zuhany fürdette, fenyőtűk karcolták kezét, arcát. Erős sertésszag csapta meg, közeledett a fekvőhelyéhez. Megelevenedett a sűrűség, ágrecsegés, horkantás, fújás. Ovális gödröcskék gőzölögtek a fák alatt, itt feküdtek.
Véget ért a kefesűrű, ismét szálerdő következett, meredek hegyoldal sziklákkal tarkítva. A disznók csapata most ért a gerincre, egymás nyomában lépdeltek lassan, kocogva. Hátukra vörös labdák hulltak egyre sűrűbben, pattogva gurultak a völgy felé, vörös patakká egyesültek, egyre emelkedett az áradat. Körülfolyta a fatörzseket, sziklákat, húzta, sodorta a völgy felé, vörös gőz ömlött ezer szelepből sisteregve, mázsás pöröllyel vertek izzó vasakat. Lábai elerőtlenedtek, lerogyott egy sziklafal tövébe, nyakáig ért az ár, égette, fojtogatta. Sárgára váltott a színorgia, majd lilára. Elült a zaj, minden a régi volt, remegve tápászkodott fel, a fokos nyelébe kapaszkodva.
Messze elölről hallatszott a hajtás. Meddig tarthatott? Botorkálva haladt, minden lépésért megküzdve, hasító fájdalom lüktetett a fejében. Rosszul hangolt flótával játszott hörgőin a kapkodott levegő.
Elcsattantak az első lövések. Éleset pattantak a vontcsövű golyósok, mélyebbet dobbant a sörétesek brenekéje. A hegyoldalak elkapták a dörrenéseket, egy darabig játékosan dobálóztak vele, aztán elengedték a semmibe. Erősödött a hajtók lármája, a kiáltások egybefolytak a kutyák őrjöngő csaholásával.
Remegő lábakkal ért fel a gerincre. Hátát egy fatörzsnek vetve hallgatózott. Riadt szajkó csapat húzott el alacsonyan a fák fölött, mikor meglátták, hirtelen magasba csaptak, s csak messziről szidták, rekedten, nevén szólítva, Mátyás, Mátyás, Mátyás. Nem mert elindulni a csúszós lejtőn.
Közeledő kutyaugatásra lett figyelmes, két foxi csaholt kitartóan, időnként fájdalmas vinnyogás keveredett a hangok közé. Sebzett kan jött lábon: alacsony lövést kapott. A kutyák körülugrálták, belemartak, majd hátrapattantak. A disznó agyarát csattogtatva vágott feléjük. Az egyik kutya lassabban mozgott, megsérülhetett.
Visszafordítani, kerüljön puska elé, ezzel a sebbe messze elmehet. Kiáltani akart, de nem hagyta el hang a torkát, lábai sem engedelmeskedtek, kődarabot pillantott meg, rávert a fokossal. A fémes hangra megtorpant a kan, mereven bámult felé apró szemeivel, a foxik belecsimpaszkodtak, lerázta őket, aztán folytatta útját.
Hirtelen éjszaka lett, fekete madarak csapata ereszkedett le vijjogva, sistergő szárnyuk mindent sötétbe burkolt, keskeny alagút maradt csak szabadon, ezen jött a kan vörösen lángolva, izzott a hó, égett a kutyák szőre. A gerincen ismét dörögtek a puskák, testében gyűrűzött a visszhang. Remegett a föld, egyre közeledett, őrült táncba kezdtek a fák, tótágast fordultak, fekete tömeg huppant a mellére…valami pattant.