ÉSZAK BRITISH COLUMBIA és Yukon tartományban a farkas sokkal nagyobb az Ontario-i rokonánál és többnyire fekete. A későbbi évek folyamán jómagam is lőttem pár gyönyörű példányt ebből az óriási farkas fajból.
Közvetlen szomszédom George új amerikai telepes volt. Két évvel azelőtt költözött oda, felső Michigan államból. A rossz nyelvek szerint nézeteltérésbe keveredett a hatóságokkal, de bár gyakori látogatóm volt, erről soha nem beszélt. Kérdezősködni pedig nem illik. Jómódú emberek közé sorolták, az udvarán egy kocsi és szán is állt, az istállójában két hatalmas öszvér ropogtatta az abrakot. A másik új barátom német származású, öreg prémvadász három mérföldnyire lakott tőlem családjával, az erdő szélén. Már vagy húsz éve csatangolt az erdőkben, ismert is bokrot, fát a környéken. A hódokat már régen kifogta, azóta csak vidrát, nyestet, egy pár pézsmapockot fogott évente, azon tengődött szegényesen családjával. Nagyon megszerettem az öreget, gyakran elkísértem és sokszor napokat töltöttem vele mélyen az erdőben. Hans harcsabajuszú, hatvan év körüli ember volt, akitől igazán sokat tanultam. Egy öreg, rozsdás Winchesterrel a vállán járta az erdőket. Töltényre rendesen nem volt pénze, csupán két vagy három patronnal a tárban cipelte az öreg a mordályt. El nem sütötte volna a világ minden kincséért sem! De a csapdához és hurkoláshoz annál jobban értett. Jól ismerte az erdő vadjának szokásait és gyengéit. A magával vitt pár csapdát mindig tudta, hol kell felállítani.
Egy korai januári estén Hans meglátogatott. Miután a küszöbön letopogta a cipőjére ráragadt havat, bejött és leült az asztalhoz, a frissen kitöltött kávé mellé. Felém sandítva megjegyezte:
-Hideg és jó száraz idő van Andy, nem volna kedved kijönni vadászni? Rám mosolyogva, szeme szögéből figyelte a hatást. Felfigyelek. Milyen jól ismer engem ez az ember! Tudja, hogy mire hallgatok a legszívesebben.
-All right Hans, mi fúrja az oldalad?
-Hát tudod nagy a család, burgonyánk volna bőven, de már húst is szeretnénk látni az asztalon, mert hús nélkül…
-Jó, jó – szakítom félbe – nagyon jól tudod, hogy alig maradt szarvas ezen a vidéken, hiszen a farkasok…
-Várj, várj amíg elmondom amit akarok – csitított Hans – ismerek egy jó helyet, a nagy Cédrus mocsártól keletre. Egy sűrű füzessel benőtt völgyesben néha pár jávorszarvas telel. Táplálékuk bőven van, ki nem mozdulnának onnan tavaszig! Lehetséges, hogy mindez igaz – villan át agyamon a kétség -, hiszen egész télen nem láttam egy jávornyomot sem, s Hans nem szokott füllenteni! Az öreg csak bólogatott, megfejtve gondolataimat.
-De, Hans – próbáltam ellenkezni – az nagyon messze van innen, még ha lőnénk is ott valamit..
Az öreg legyintett.
-Már beszéltem George-vel, hajlandó bennünket szánkóval bevárni az út végénél, a nagy tisztásnál. Így kifelé csak négy mérföldet kell gyalogolnunk.
-Hágyra adtál Georgenak találkát?
-Este hatra.
-És mikor indulnánk?
-Az idő tiszta és telihold van, reggel négykor.
RITKÁN SIKERÜL egy előre megbeszélt vadászat, pontosan úgy, ahogy tervezték, de ez kivétel volt. Reggel tízre már elértük a mocsarat. A füzes tele jávornyommal. Tizenegykor a mocsár melletti domboldalon felugrasztottam a kis csapatot, egy tehenet, egy öreg és fiatal bikát. A két gyors lövésemre felbukik a fiatal állat. Tizenkettőkor már ebédünket mohón falatozva, boldogan szemléljük a hóra kiterített, gőzölgő két óriás combot. Egy órakor hátizsákjaink terhe alatt meggörnyedve útban vagyunk visszafelé. Én elől töröm a havat, hótalpaim minden lépéssel mélyen süllyednek a hóba, mögöttem Hans kocog a már letaposott csapáson. Rettenetes hideg van. Testünk gőze ruhánk felületén dérré válik és Hans harcsabajuszán jégcsapok képződnek. Társam időnként el-el maradozik, ilyenkor bevárom és megpihenünk. A nagy Cédrus mocsár mellett visz el utunk. Délután négy óra felé sötétedni kezd. Ujjaim fáznak a nagy kesztyűben. Egyszerre öblös bariton zendül fel mögöttünk, ketten, hárman válaszolnak különböző irányból.
„Bestiák”- sziszegem fogam között – és bevárom Hansot. Ujjammal hátrabökve, tudakolódzom.
„Barátaid”?
-Jobb lesz, ha innen a domb felé megyünk, ott sokkal ritkább az erdő. Kivisz egészen a nagy rétig, ahol George vár reánk. Ezek a farkasok sokkal szemtelenebbek itt a mocsárban. De Andy, jó volna, ha egy lövést leadnál, hadd tudassuk George-al, hogy nem vagyunk már nagyon messze.
Fázó kezeimről lehúzom a kesztyűt, fegyverem csövét felfelé tartva megérintem a ravaszt. Nem történik semmi. A zárvárt kinyitva, majd a patronra zárva újból megpróbálom, de hasztalan, az erősen olajozott gyuszeg, be van fagyva. Közben az ujjaim mindkét kezemen megdermedtek. Már alig bírom őket mozgatni. Gyorsan visszahúzom a kesztyűt és a karomat erősen lóbálva, ujjaimat dörzsölgetve, odaszólok Hansnak:
-Próbáld a te fegyveredet, az enyém be van fagyva! De az öreg Winchester kakasát sem lehet felhúzni, teljesen használhatatlan.
-Hans, szedj gyorsan száraz gallyakat, tüzet kell gyújtanunk! Már hántom is le egy a közelben levő nyírfának rongyos kérgét. Alig bírom fogni a gyufát, csak a legnagyobb megerőltetéssel tudom meggyújtani. De a zsíros nyírfakéreg rögtön lángra lobban és a száraz gallyak ontják a meleget. Kezemben – hol a tűz felé tartva, hol hóval dörzsölgetve – próbálom a vérkeringést visszaserkenteni. Pokoli kínokat szenvedve érzem, hogy ujjaimba visszatér az élet. A fegyveremből kiszedem a závárzatot. Jól átmelegítem, majd visszacsúsztatva elhúzom a ravaszt. Eldördül a lövés, leadom a másodikat is! A harmadik patront a csőbe zárva újból megtöltöm a tárat. Mosolyogva fordulok Hanshoz, aki az erdőt figyeli.
-Már teljesen körülfogtak – jelenti ki. Jómagam is hallom a vakkantásokat itt-ott az erdőben. Szinte érzem, hogy tucatnyi szempár figyel bennünket a fák közül, de nem mernek közelebb jönni.
-Van elég patronod?
-Igen, hat lövés a fegyverben, két tele tár kéznél, a zsebben.
-Meglátod Andy, amint a tüzet elhagyjuk, megpróbálják, hogy bennünket visszatereljenek a mocsárba, de ne engedj! Csak felfelé, fel a dombtetőre, ott már biztonságban leszünk!
A HOLD MÁR FELKELT, a fák hosszú árnyékai elnyúlnak a havon, amikor megindulunk. Egyszerre felzendül az erdő. Pokoli zene-bona! A gerincemen végigfut a hideg borzongás, bizonytalanul tekintek hátra. Hansra, az öreg mögöttem, rövidnyelű fejszéjét szorongatva, bíztatóan bólogat. Jóleső érzés tölt el, Hans bízik bennem. Sokkal bátrabb lépésekkel közeledem a fák felé. Már nem törődöm az üvöltéssel. Jobbra-balra tekingetve lépek előre. Balra megmozdul egy árnyék, kapásból odalövök, előttem is elsuhant valami. A harmadik lövésem jobbfelé dördül el. Még három lövést adok le előre, gyors egymásutánban. Kapásból lövök, de sokszor az az érzésem, hogy a golyó jó helyre ment. Balról éles vonítás hangzik, előttem jobbra szintén felbukik valami. Új tárt cserélve egy-egy lövést leadva, elszánt lépésekkel közeledünk a domb felé. A kórus szétrebben. Már csak itt-ott vakkant fel egy-egy menekülő, de sokkal távolabbról. Végre elérjük az erdő szélét és kilépünk a tisztásra a domb tetején. A telihold ezüstös fénye, mint megannyi briliáns sziporkázik az elszórt borókák ágain született zúzmarán. A hó messze villog előttünk a nagy rét felé! A mögöttünk elcsitult erdőből néha marakodás zaja hallatszik, amint a gyilkosok elhullott bajtársaik teteme felett verekednek egy-egy falatért. Én elől taposom a havat, közvetlen mögöttem Hans kocog. AZ öreg szája a harcsabajuszán csüngő jégcsapok alatt mosolyra húzódik és derülten felkacag: „Már-már azt hittem Andy, hogy ezt a két gyönyörű combot, kénytelenek leszünk martalékul odadobni a farkasoknak!”
Messze előttünk felvillan a sárga fény, George tüze a találkozónál.

*

PÁR ÉVVEL KÉSŐBB utam Sundbury felé vitt és elhatároztam, hogy meglátogatom Hansot. Kocsim ide-oda dűlve, döcögte le a hat mérföldnyi utat Hans házáig. Az utolsó kanyar után dobogó szívvel közeledtem a ház felé. A hát elhagyott, lakatlan volt, látszólag már hosszabb ideje. Vajon mi történhetett Hans-sal? Beköltözött talán Sundburybe?
Negyed óra múlva George udvarába hajtottam be, megálltam a hát előtt. A legnagyobb örömömre George lépett ki a hátból. Tőle tudom, hogy két évvel ezelőtt egy hideg januári napon, Hans elment vadászni, de soha többé nem tért vissza. Mély hóesés takarta el nyomait, így a keresés eredménytelen maradt. Hansot elnyelte az erdő!
Visszagondolva a múltra, arra az éjszakára ismét felcsendül fülemben Hans nevetése és hangja:
-Már-már azt gondoltam Andy, hogy ezt a két gyönyörű combot kénytelenek leszünk martalékul odadobni a farkasoknak…