ERDÉLYBEN a kopózásra használt erdélyi kopókat próbálta Wesselényi Miklós és Paget János – egy Kolozsváron letelepedett angol nemes – betanítani kopászatra, nem sok sikerrel, mivel ezeket a kutyákat más vadászati módra használták évszázadokon át.
Csákó, Kisbér, Rákos, Mácsa, Gyömrő, Kőrösladány voltak a szabadságharcot megelőző időszak legnevesebb falkavadász helyei. A szabadságharc alatt a legtöbb falka feloszlott, a megmaradt kutyák szétszóródtak. 1851-ben, érkeztek újból falkakopók Angliából, s a neves helyek közül elsőként Csákó és Fót ébredezett. Ezekből alakult a Csákó-Pesti Falka, majd 1862-ben a Pesti Kopóvadász Társulat.
Messze környék falkasportjának központja lett Tata is. Itt elsősorban nyúlra vadásztak. Az Alföldön Újszászon alakult falka, Tolna megyében a Dőryek falkája. 1863-ban 41 pár harrier kopójuk volt, s ugyanennyi lovat tartottak a falkasportra. Hetenként négyszer vadásztak sok éven át.
A király részére Gödöllőn tartottak falkát, amelyet a legjobban a kiváló lovas hírében álló Erzsébet királyné kedvelt.
A SZÁZADFORDULÓIG a falkasport virágjában volt. Ott, ahol fogyóban volt a vad, vonszalék után futott a falka. De ez már nem volt az igazi. Az 1883-as vadászati törvény komoly megszorításokat tartalmazott, s a kopászat nem csak költségessége, hanem vadászterület hiányában is hanyatlani kezdett. Az első világháború után a falkasport majdnem teljesen visszaszorult, csupán néhány falka vegetált Pécsett, Örkényben és Fóton. Utóbbi helyen 1942 novemberében tartották az utolsó magyarországi falkavadászatot.
A kopászatra használt angol fajták közül hazánkban a legjelentősebbek a nyúlkopók (foxhound) voltak. Ezek közép-nagy testű: 44-50 centiméter marmagasságú kutyák. Angliában a falkakopózásnál elsődleges a lovas vágta, a vadászat csak másodlagos. Ezzel ellentétben, Franciaországban a vadászat elsődleges, s a lovon való űzés csak vele járó sport. Utóbbi helyen többnyire szarvast űznek francia kopókkal. A francia jellegű kopászat sem terjedt el Európában, inkább a sportos, angol vadászati módot kedvelték meg. A falkavadászat kifejezései is angolok, magyarításukra valójában nem is történt kísérlet.
Az ősi kopózás kifejezései viszont fennmaradtak, s jó néhány példát idézhetünk arra, hogy vadásznyelvünk milyen ízes kifejezéseket alkotott e sajátságos vadászati móddal kapcsolatban.
Ahogy a kopó a vad nyomát felveszi, elnyiffantja, elrivallja magát, aztán csaholva hajt a szimaton. Megakad a hajtás, ha a vad nyomát vesztik, ilyenkor a legtapasztaltabb, a vezérkopó keresi meg, felveszi a nyomot. A kopók a vadat a vadász elé lövésre hozzák, ha az kitör a kutyák elől, akkor elvitték a kopók. Ha a kitört vadat visszahajtják a kopók, akkor a kutyák megfordították, visszahozták. Az olyan kopót, amely a többi kutyával nem törődve, önmagára szeret keresni és hajtani, kajtárnak, a hideg nyomon csaholót csahosnak mondják. Az elejtett vadból etetéskor a kutyák kapzsira kapnak.
A kopókat különösebb módon nem idomították. A falkába kerülő új kutya – ha befogadták – hamar átvette a többiek magatartását.
Néhány dolgot azonban megköveteltek a jó kopótól. Elsősorban azt, hogy más nyomot ne vegyen fel, mint az általa rendszeresen hajtott vad, illetve annak is az üldözött példányát kövesse. Ha a falka téves nyomot követett, akkor az ostorász feladata volt, hogy a falka elé lovagolva ostorral kényszerítse visszafordulásra a kutyákat. A jó kopó nem ad addig hangot, míg helyes nyomra nem bukkan. Amint a lovasok meglátták az űzött vadat, „Tally hó!” – kiáltással bíztatták a falkát. Mikor a falka elérte a rókát vagy nyulat, pillanatok alatt megölték. A falkamester a róka farkát levágva, a testet a kutyáknak dobta koncul.
A FALKA ELŐTT menekülő vad ritkán fut egyenes irányba. Irányváltoztatásai a falkát és a lovasokat gyakran hozták nehéz helyzetekbe. Rendszerint a falka tapasztalt, öreg kopót találták meg se vették fel ismét a jó nyomot. Feltétlenül megkövetelték a kopótól, hogy kürtjelre visszatérjen. A falkavadászatnál a gyülekezőt három megtört hosszú, több rövid szaggatott, majd ismét három hosszabb kürtszó jelezte. A kopózásnál a vadat hajtó kopó a kitört vad után gyakran kilométerekre is elment, s volt, hogy csak órák múlva tért vissza.
Amíg a falkakopók szabadon, a falkamester lova mellett – olykor előtte és utána is – indultak a vadászatra, a kopózásnál a két-három kopót füzéren vezették a völgytorokhoz.
A falkavadászatokon résztvevők ruházatát szigorú, az angoloktól átvett szabályok határozták meg. A róka falkavadászok jellemző egyenruhája a vörös kabát rézgombokkal. A nyulat hajtó vadászok kabátja zöld, a vonszalék után lovaglóké pedig galambszürke.
Az angol szabású lovaglónadrág mindig fehér, a fejre jellegzetes falkavadász sapkát kell feltenni, de régebben cilinderben is lovagoltak!
A dalmandi vadásztársaság arról volt nevezetes, hogy tagjai nem angolos falkavadász öltönyben vadásztak, hanem – a személyzet is – zsinóros magyaros öltözetben és pörgekalapban.
A KOPÓZÁS kemény sport volt: sokszor vadban szegény területeken kellett felkutatni vadváltót, s megküzdeni a vaddal. Legtovább az erdős hegyek között űzték a kopózást, míg az alföldi síkság és a dunántúli lankák a kopászatnak kedveztek. Elmúlt, eltűnt mindkét vadászati mód, csak néhány kép és sárguló lapok írásai őrzik a dédapák korának kopóvadászatait.