dr. Panigay Róbert: A lakat

Vijjogva győzte le a robogó megerőltetett motorja a kapaszkodó utolsó métereit. A sötétség ijedten kotródott el az erős reflektor fénycsóvája elől. Üres járatra kapcsolt, surrogva gördültek a kerekek a lejtős bekötő út apró kavicsain.
Az épület sötét tömbje elé érve, lábra állította járművét, jólesően nyújtóztatta meggémberedett tagjait, majd felvillantotta kvarcórája számlapját. Fél három, fél négykor kell Schwalbet költeni, tehát egy jó órát tölthet Marikával. A sötét ablakok vaksin bámulták a személyzeti szobák felé lopakodó vadászt. Zajtalanul nyílt a folyosó ajtaja, óvatosan lépkedett, de szöges bakancsai alatt a padlódeszkák még így is mély dörgő hangot adtak. Halkan kopogtatott a szobaajtón. –Marika…Én vagyok – suttogta – …Semmi válasz…, – mélyen alszik ez a lyány, – kezét ismét kopogtatásra emelte, valami fémeshez ütközött, kitapogatta, lakat fityegett az ajtó reteszén. Csalódottan kullogott vissza az udvarra, most ücsöröghet egyedül a sötétben fél négyig. Tegnap nem járt fenn, nem beszéltek meg találkozót, de akkor is, miért nincs a szobájában?
Vaskos köd ereszkedett a völgyre, egyhangúan robogott a rohanó hegyi patak. Nekitámaszkodott a fahíd karfájának és rágyújtott. AZ első slukk megköhögtette. Ezt is jó lenne abbahagyni. Nehezebben megy a hegymászás. Többször is lemondott a dohányzásról, hosszabb-rövidebb időre, aztán baráti társaságban, harmadik pohár után ismét rágyújtott, ez az egy nem árthat, gondolta. Másnap már ugyan úgy szívta, mint azelőtt.
Szórakozottan bámulta a sötét épületet. Kőgerenda építmény, menedékháznak túl elegáns, alpesi szállodának túl egyszerű. Hibrid. Járművel jól megközelíthető, aránylag közel van a zergés területhez. Kurt Schwalbe nyugatnémet gyáros már negyedik éve minden októberben itt tölt tíz napot, meglövi a jó kampójú bakját, elkölti a márkáját, felül a meseautójára és elégedetten távozik. Nyelvtudása és terepismerete miatt mindig őt osztják be mellé hivatásos vadászkísérőnek.
A német jól megtermett negyvenes férfi vörösesszőkés hajjal, torzonborz körszakállal. Ügyes hegymászó, gyakorlott vadász. Barátságosan bán vele, de éreztette, hogy ő az úr és a pénzéért elvárja, hogy tökéletesen kiszolgálják. Távozásakor bőkezű ajándékkal szokott kedveskedni, a kvarcórát is tőle kapta.
A KÖD HIDEG PÁRÁJA ruhája alá is beszivárgott. Nehezen telt az idő, fázni kezdett. Komótos léptekkel sétált le, s fel a ház előtt. Nem így képzelte el ezt az éjszakát. Maga előtt látta Marika kócos szőke fejét, ahogy álmából ébredve csendes zsörtölődés közepette ajtót nyit…Aztán be a meleg ágyba, mindent betölt a lány tiszta szappanszagú illata. Engedelmesen simul hozzá, szinte éget forró bársonyos bőre, repül az idő, minden perc drága, mohón ölelkeznek. Marika pincérnő a menedékházban. Falubelije, gyermekkoruk óta ismerik egymást.
Öt perc múlva fél négy, most már felköltheti Schwalbet, úgyis lassan készülődik, fél órát is elpiszmog a fürdőszobában. Addig őt leülteti, tölt egy kupica „Johnny Walker”-t, elé teszi a Kent-es dobozt.
Három rövidet koppintott az ajtón. Ágyreccsenés, motoszkálás, dobbant a padló, aztán megszólalt a jól ismert álomittas hang.
-Jó, jó – majd pillanatnyi szünet után – Hans, várjon meg kint, mindjárt kész vagyok.
TANÁCSTALANUL BALLAGOTT vissza az udvarra. Mi ütött ebbe a németbe, eddig mindig behívta, megkínálta, megbeszélték az időjárást, a vadászat esélyeit. Ma úgy látszik minden ajtó zárva marad előtte. Schwalbe szobájában kigyúlt a villany, az ablak lefüggönyözött keretében kirajzolódott robosztus alakja, amint a szobában tett-vett. Aztán eltűnt a férfi és…és egy hosszú hajó, hálóinges női árnykép töltötte be a keretet, lebbent a függöny, kócos szőke fej kémlelte a kinti sötétséget, pár pillanatig tartott az egész, helyre rántották a drapériát.
Marika! Csak Marika lehet, hasított belé a döbbenet, más szőke hosszú hajú nő nincs a szállodában, hát ezért nem nyitott ajtót, ezért zárta lakat a lány szobáját! Érezte, hogy fel kell rohannia, betörnie az ajtót, agyonütni ezt az átkozott dollárlovagot a szeretőjével együtt! Hármasával vette az emelet lépcsőit, fénysebességével cikáztak benne a gondolatok. És ha betöri? Felveri a szállót? Marika nem a felesége, független nő, azt csinál, amit akar. Csak ő válhat nevetségessé, mindenkinek felmutatva frissen nőtt szarvait! A futástól lihegve, tehetetlenül torpant meg az utolsó lépcsőfokon.
A folyosó végén kinyílt az ajtó, hátizsák, puska, hegymászóbot és végül Schwalbe, pimaszul vigyorogva, zajtalanul illeszkedett helyére az ajtószárny, csikordult a retesz, belülről kulcsra zárták. Most, most kéne a pofájába mászni, piros taknyot csavarni abból a krumpliból, amit orr helyett visel, fülébe ordítani, hogy gazember, de hát itt nem lehet.
Valamit morgott a német köszönésére, aztán felvette a hátizsákot. Sok cókmókkal jár egy ilyen zergevadászat, különösen, ha fényképezni is akarnak. Távcső, teleobjektíves készülék, kötelek, csákány, a kísérő egyben málhahordozó és esetleg fotóriporter is kell legyen.
NÉMÁN KAPASZKODTAK FEL a patak völgye mentén, még szuroksötét volt. Köveken csikordult a szöges bakancs talpa, koppant a vasalt végű hegymászóbot. Jól ismerték a terepet, csak időnként villant meg a zseblámpa, sárga fénykarikákkal tapogatva az utat.
Álmából felvert madár menekült a fenyők között, riadtan csapdosva az ágakat. Arrébb sárga-fekete mintás, foltos szalamandra totyogott félre kényelmesen az útból, vaksin pislogva az erős lámpafényben.
Elől haladt a vadász, hosszú, térnyerő léptekkel, a vendég szuszogva, le-lemaradozva követte. Persze kiberregte magát az éjjel, s most nem megy a hegymászás. Vajon ezzel a pulykatojással is olyan tüzes, mint vele? Ki tudja, minden nő színésznőnek született – jutott eszébe egy idősebb barát aranyköpése.
Jó órája haladtak szótlanul, ritkult az erdő, a sötét fenyőcsoportok között egyre gyakoribbá váltak a világosabb sziklatömbök. Aztán lassan elmaradtak a fák, alacsony boróka bokrok közt kanyarogtak. Virradt.
Egy keleti hegypúp mögül szürke fény derengett, élesedtek az elmosódott kontúrok. Valahol havasi rigó füttyentett. Mire a gerincre értek, kivilágosodott. Köd ült a katlan mélyén, csak a magasabban fekvő peremrészek maradtak szabadon. Előkerült a távcső, kihúzta a csaknem méteres műszert, leszúrta a botot, hozzátámasztotta, türelmesen keresgélt a sziklák között, egy darabig eredménytelenül, végül a túlsó hegyoldalban mozgást észlelt, apró hangyák, kövek között, egy darabig eredménytelenül, végül a túlsó hegyoldalban mozgást észlelt, apró hangyák, kövek között, zergecsapat. Lehetnek négy kilométerre légvonalban, a felszálló köd időnként libegő fátylat borít rájuk.
TOVÁBB INDULTAK, északi oldalban vezetett az útjuk, szakadékok szélein egyensúlyoztak. A köddel teli szurdokok mélyéről csak tompán szűrődött fel a hegyi patak zúgása. Itt már jó lett volna felkötni a biztosító kötelet, de hát Schwalbe mindig visszautasította, bár törné ki a nyakát.
A magnetofon…hogy nem jött rá mostanáig? Marikával hallgatta a modern készüléket. Kitűnő számok voltak a szalagokon. Kurt adta kölcsön, hát persze így már érthető. Kellett neki pincérnő, ezek mind ilyenek, mindennel kiszolgálják a vendéget, szó szerint mindennel!!
Meredek lejtőn ereszkedtek le. A havas völgyhöz értek. Magas sziklafalak között mély szurdok, ide soha nem süt be a nap, a völgy alja is erősen lejtős, több éves jeges, vastag hóréteg borítja. Száz méter széles lehet a hómező, csákánnyal kell kivágni minden lépésnek a helyét. Aki itt megcsúszik, meg sem áll, míg bele nem zuhan a keresztvölgy mélyén rohanó hegyi patakba, ha ugyan közben péppé nem zúzódik a hóból kiálló sziklakoloncokon.
Mire átértek, folyt róluk az izzadtság, lihegve kapaszkodtak fel a túlsó fal meredekén. Ismét hegy élen voltak, előttük katlan, ez is tele sűrű köddel, végig távcsövezték a peremeket, semmi.
-Úgy látszik, ma nincs szerencsénk – mondta Schwalbe – reggelizzünk.
HIDEG SZELLŐ KEREKEDETT, sziklatömb védelmébe húzódtak, magukra húzták a tartalék pulóvereket, kibontották az elemózsiás csomagot.
-Kicsit mintha avas volna ez a szalámi, maga nem érzi? – próbált társalgást kezdeni a német.
-Ne beszéljünk, zerge lehet a völgyben – felelte suttogva. Kurt vállat vont, szótlanul falatoztak. Ebben az északos, széljárta völgyben ritka a zerge, de nem volt beszélgető hangulatban.
Barnás állatka közeledett a sziklák között, nem vette észre őket. Schwalbe óvatosan nyúlt a fényképezőgép felé, az állatka a kattanásra megtorpant, hirtelen két lábra emelkedett, ismét kattant a gép, rövidet szippantott, majd futásnak eredt és eltűnt a köddzsungelben. Mormota volt, a Kárpátokból rég kiveszett. Öt éve hoztak három párt Ausztriából, azóta elég jól elszaporodtak.
A német becsukta bicskáját, kétfelé törölte bajuszát, a szél jövetelük irányába hajtogatta a gyér fűszálakat, rágyújthattak.
Némán fújták a füstöt, aztán a vadász felállt és kinézett a szikla fölött, vissza is húzta rögtön a fejét, felkapta a távcsövet és szeméhez emelte, lassan ismét felemelkedett. Feltisztult a köd, a katlanban kétszáz méternyire zergék. Legelésztek, köztük egy jó kampójú öreg bak.
-Jobbról a másodikat lője – lehelte Schwalbe fülébe. A teleobjektív keresőjét a bakra irányította, élesre állította a képet. Valami csípte karcolta a torkát…jaj csak most ne köhögjön. Kurt összegyűrt kalapját a szikára tette, arra fektette a puskát. A vadász egész teste rázkódott a visszafolytott köhögéstől, szeme kidülledt, tüzes karikákat látott, miért nem lő már!…Nem bírta tovább, karját szája elé kapta, kibuffantott egy hosszú fojtogató szériát. Hatalmas ugrásokkal menekültek a zergék, a lövés a bak mögé vágott.
Schwalbe szemrehányó szemekkel nézett rá, fejcsóválva felkapta a puskát és szó nélkül elindult. Szégyenkezve szedte össze a cókmókot és utána kullogott. Átkozott cigaretta az oka mindennek, persze a német majd elpanaszolja az erdészetnél, rajta fog röhögni az egész banda.
HEGYÉLEN HALADTAK, kisütött a nap, felszippantotta a köd utolsó foszlányait. Jó fél órája ballagtak szótlanul, Kurt megállt, bevárta a vadászt.
-Hans, ugye erről nem szólunk senkinek – mondja – legalábbis én nem beszélek róla. Jó? – Jó – felelte kurtán, persze hallgatni fog Marikáért cserébe. Alapjában véve nem rossz fiú, biztos az a buta liba kacérkodott vele, ő meg unta magát…
Nem baj, legalább kinyílt a szemem, gondolta, jobb most, mint később. S ha elvettem volna és azután történik az egész? Csillapítgatta magát, de csak nem tudott megnyugodni.
Ismét völgyteknőhöz értek, előttük meredeken zuhant a sziklafal mintegy harminc méteres mélységbe. Kitartóan kutatott a távcső, szürkés barna állat a völgy mélyén, még messze van, de feléjük tart, farkas – ismeri fel, méghozzá hatalmas példány, hanem változtat irányt, itt halad el alattuk. Követi az objektív, célozza a szálkereszt, lélegzetvisszafojtva figyelik, fülükbe visszhangzik minden szívdobbanás, mindjárt itt lesz… A puska dörrenése elfedi a gép zárának halk kattanását. Farkával felcsapva nagyot ugrik a farkas, látszólag sértetlenül menekül, kirepül az üres hüvely, töltény csúszik a csőbe, ismét rajta a szálkereszt, kapaszkodna fel a meredeken, de a második lövés tűzbe rogyasztja.
KURT FELUGRIK, levegőbe repül a kalap, megvadult indiánként ugrál, ölelgeti a vadászt, hátát lapogatja.
-Zergét huszonhatot lőttem, de farkast csak állatkertben láttam – és cuppanósan, fültövön csókolja. Hans röstelkedve igyekszik szabadulni, nem szereti a hangos tetszésnyilvánítást, a férfiak közti nyalakodást meg egyenesen utálja. Lassan oldozni kezdte a kötélcsomó végét.
-Én megyek utána! Az én kezem érintse először – jelentette kis Schwalbe – maga biztosít.
Csaknem sima falú körtőn ereszkedett le, a vadász lassan csúsztatta utána a vállán átvetett kötelet, megszűnt a feszülés, leért. Forgatta, simogatta, emelgette a farkast, majd kiabálva közölte megállapításait.
-Kan…lehet ötven kilós…az első lövés hátul érte…a másodikkal nyakon találtam. A kötél végét a két hátsó lábra hurkolta, aztán felkiáltott:
-Mehet!
Lábát egy sziklának vetve, erőlködve húzta fel a vadász a félmázsás súlyt. Végre fent volt, éppen a hurkot lazította, mikor lentről zuhanás hallatszott. A német megpróbált kötél nélkül felmászni, megcsúszott és visszazuhant. Szerencsére csak pár méter magasról esett le. Most próbál feltápászkodni, sikerül is, de jobb lábára nem tud ráállni. A lábfej bokától fityeg.
VÁRJON, MINDJÁRT JÖVÖK – kiabáltam neki. Alkalmas repedést keresett a sziklán, hosszú kampót vert bele, ráakasztotta a forgókapocs biztosító gyűrűt. Teherbírását próbálgatva többször megrángatta, aztán a kötél végét derékszájához rögzítette, átfűzte a duplára fogott kötelet és lábaival támaszt keresve ereszkedett a mélybe.
Schwalbe egy kövön ült, sziszegve tapogatta dagadozó bokáját. Mellé térdelt, lassan levette a bakancsot, óvatosan tapogatta a bokát. Nincs törés, csak ficam, hirtelen mozdulattal helyre rántotta. Nagyot ordított a német, aztán lassan enyhült a fájdalom.
-Nincs semmi baj Hans – mondta, – nem először ér baleset, egy farkasvadásznak meg sem kottyan.
Jó, hogy így fogja fel, gondolta a vadász. Csakhogy innen egyedül nem tudja kihúzni, pár napig meg nem fog tudni járni.
Kurt mintha gondolataiban olvasott volna.
-Engedjen le élelmet, cigarettát, maga elmegy a feleségemért. Ő gyakorlott alpinista, ketten majd hazavisznek.
Döbbenten nézett rá, úgy látszik a fejét is megüthette.
-Schwalbe úr, Németország ide kétezer kilométer, maga addig itt akar ülni?
-Inge itt van a menedékházban, tegnap érkezett – felelte nevetve a német – alkonyatig megjárhatják, Marika nem mondta?
-Marika? – kapott a szón – mi van Marikával?
-Még tegnap lement a faluba, hazajött az öccse a katonaságtól, szabadságot kért, hát nem találkoztak?
-Nem – felelte. Hogy is találkozhattak volna, hisz tegnap a városban volt, fizetésnap, utána poharazgattak. Késő éjjel jött haza autóstoppal.
LASSAN ÁLLTAK ÖSSZE A GONDOLATAI.
A lakat, a szőke nő, a német fáradtsága. Mintha bombázásról készült filmet forgattak volna visszafelé, úgy épült fel benne Marika lerombolt képe.
Fürgén mászott vissza a kürtőn, kötélen leeresztette a hátizsákot, puskát. Vállára vetette a farkast, alig érezte a nehéz állat súlyát, aztán fütyörészve megindult a menedékház felé.