dr. Studinka László: A magdicsi bika

Bakháza – igazi dél somogyi, egy sor utca házból álló kisközség. Az ottani Rinya és egy partos domboldal közötti mély fekvésű lapályon terül el a Magdics. Sajnos, csak mintegy két kilométer hosszú és három-négyszáz méter szélességű nádas-sásos, rekettyés-égeres láp, a somogyi szarvas legkedveltebb beállóhelye. Akár a Baláta-ősláp a szomszédos Kaszópusztán, amely az egész vidék szarvasainak fő bőgőhelye. De az vagy húszszorta nagyobb a Magdicsnál és éppen ezért a mi „kicsinyített őslápunkba” – amely sajnos az egyetlen volt a hatalmas területeken – csak nagyritkán állt be bőgéskor tehéncsapat érett, erős bikával. Két-három azért esett itt is az évek folyamán, ezért néhány magasülést építettünk a rekettyés szélére a szarvasok legfőbb váltói mellé. Sőt, az egyikről még egy mélyen benyúló gazos tisztást is be lehetett látni, amelyen egy öreg, gacsos, göcsörtös fűzfa állt.
1968 szeptemberének elején a bakházai nagyon ügyes és megbízható fiatal vadász jelentette, hogy a Magdicsba vagy hat tehénnel igen jó, öreg nagyagancsú és nagy koronájú bika állt be. Egyszer sikerült látnia a hajnali beváltáskor, de nagy v olt a talaj menti köd, a pára, így az agancsát nem tudta pontosan meghatározni. Nem baj, ennyi elég, „rátesszük a célt” a magdicsi bikára – gondoltam. – Ki tudja, honnan jött és hová fog ismét eltűnni a szinte végtelen dél somogyi vidéken. Mert ezt a bikát sohasem láttuk ezelőtt, nem szokott bőgni a Magdicsban, ez csak véletlenül keveredhetett ide.
A bika nem bőgött rendszeresen, mert vetélytársa nem volt, kísérő-bikái is alig, más szarvas csapat pedig nem tartózkodott a Magdicsban. De a csapat rendszeresen kijárt nyugati irányban a rekettyésből, keresztül egy két-háromszáz méter széles legelőn, majd a Rinyán át a túlsó parton lévő hatalmas kukoricatáblába. A bika este leginkább csak bent szólalt meg a rekettyésben, a nyílt területre, ahol meg is lehetett volna látni vagy lőni, csak az éj leple alatt jött ki. Nagyobb volt az esély reggel, amikor inkább megkéshetnek, és esetleg csak az első lő világosságnál váltanak be – ott, ahol éppen várja őket a vadász. A szél és a vezértehén kénye-kedve szerint a két kilométernyi szakaszon hol itt jöttek, hol pedig ott. De volt ebben még egy másik nagy bökkenő is: ha netán erősebb szél lengedezett Rinyahosszat, a vad már sötétben beváltott, mert a szelet igen csak nem szereti – tutul, süvít, zörget mindent, és a szarvas fül nem hallhatja meg a veszedelmes neszeket! Ha pedig szélcsend volt, mint azon a vidéken leginkább éjszaka: vastag, fehér párapaplanok gomolyogtak a lapályok fölött, eltakarva füvet-bokrot és minden fajta élőlényt, amely a föld szintjén mozgott.
A legelső vendéget mindjárt erre a bikára vittem: négy ízben még csak meg sem sikerült látnunk. Este nem mozdult ki a lapályos sűrűségből, hajnalban meg már sötétben bent szólt.
A rekettyés olyan sűrű, olyan magas benne a nád, a csalán meg vadkender, hogy benne járni is alig lehet, nemhogy a bőgő bikát megközelíteni: hisz öt lépést sem lehetett benne ellátni, no meg a bika sem bőgött valami dühösen csak imitt-amott mordult egyet.
Holdvilágos éjszakák jártak akkoriban, de a telihold már elmúlt, a hold csak sötétedés után vagy fél órával kelt. Úgy határoztam, hogy megpróbálkozunk a hosszú lesben üléssel. Mégis csak kézre kellene keríteni ezt az öreg bikát! Felültünk tehát a vendéggel arra a magas lesre, amely a rekettyés szélén állt, de amelyről be lehetett látni a hosszan benyúló tisztásra is. Szép csendes este volt, szellő nem rezdült, világossal meg is szólalt a mi bikánk a tisztásról jobbra, bent a rekettyés közepén. Eleinte vagy fél óra hosszat egy helyben morgott egyet-egyet nagy időközökben, azután – hangjáról ítélve – lassan-lassan közeledett a tisztás felé. Ha lő világosságnál kijön, még meg is lőhetjük. De nem sietett! Próbáltam noszolni a bőgőmmel, persze rá sem hederített: ő az úr a csapatban, mit számít neki az a másik bika, az a jött-ment, aki ott kint bőgicsél? Csak hadd szóljon, mit törődik ő azzal? Válaszra sem méltatott, nem is sietett kiváltani.

Csak a legutolsó halvány fénynél láttam meg árnyként a magas gazban egy-két tehenét, a bika még mindig bent, vagy húsz lépéssel hátrább dünnyögött. Csak akkor mordult a tisztás szélén, amikor már elnyelte a sötétség, és semmit sem láthattunk belőle.
Sebaj, nemsokára feljön a hold! Akkor még vagy a tisztáson lesz a bika, vagy már a Rinya-melléki réten: megláthatjuk, és ha úgy sikerül, netán még meg is lőhetjük!
Kivártuk a félórás átmeneti sötétséget, a bika ott dünnyögött-mörcögött előttünk a gazos tisztáson. Aztán világosodott a keleti ég alja. MI siettünk volna nagyon, de hát a holdvilág fényénél ez sokkal lassabban megy, mint a napnál, derengett a holdfény, és mert tőlünk éppen keletre esett, lassanként már kezdtek benne kibontakozni a szarvasok alakjai a magas gaz fölött, köztük a legnagyobbé, a bikáé, amely a nagy fűzfa alatt állt, – amit egyébként hangja irányából is meg lehetett állapítani.
Aztán feljött a hold korongja a keleti ég alján…A szembe fénynél jól láthattam a bika hatalmas, hosszú agancsát, nagy koronáit: nyilvánvaló, hogy tíz kilónál jóval súlyosabb agancsú, érett bika. De nem lehetett lőni, mert alig százhúsz lépésnyire ugyan, de szembe állt. A szügylövést pedig a legjobb világításnál is lehetőleg el kell kerülni: könnyen nagy baj lehet belőle. A vendég is megtávcsövezte a bikát, agancsa nagyon tetszett neki, mondtam tehát, hogy készüljön a lövésre: a kabátot a magasles korlátjára dobtam, hogy a kemény támaszték fel ne üsse a csövet a lövés pillanatában és magasabbra ne menjen a golyó.
Lövésre készen, célra tartott puskával vártuk, hogy keresztbe forduljon a bika, és elereszthessük a golyót, amikor másodpercek, szinte pillanatok alatt előgomolygott a pára és fátylával eltakarta az egész színteret! A magaslesről csak gomolygó fehér, holdsütötte takaróra néztünk, abban bőgött most már teheneit hajkurászva a mi bikánk. Tehetetlenek voltunk! Elrontotta dolgunkat a köd, mehettünk haza. Azután jöttek-mentek a vendégek, hárommal is rászántam néhány cserkészetet a magdicsi bikára: egyszer sem sikerült meglátnunk sem. Pedig nagyon szerettem volna meglövetni, hiszen ott tartózkodott, biztosan tudtuk a járását is, nagy bika is volt, no meg már csak virtusból is ki akartam fogni rajta. De mindig ő bizonyult erősebbnek.
A bőgés vége felé sok évi kedves vendégünk érkezett: mindnyájan csak röviden Vili bácsinak tiszteltük, noha német volt. De olyan helyesen közvetlen, szeretetreméltó és közkedvelt volt, hogy rászolgált erre a családias megszólításra.
No, a Vili bácsival csak meglövetem a bikát, amely minden üldözésnek fittyet hányva még mindig ott tanyázott, és néha-néha bőgött is a Magdicsban. Holdvilág már akkorra nem volt, esti lesre nem volt értelme odamenni, de hajnalban nem sajnáltuk a hosszú utat Bakházáig, a korai kelést, csak hogy próbálkozzunk a nagy bikával. Hiszen már annyira előrehaladott a bőgés, hogy mindennap várható volt, hogy beüzekednek a csapathoz tartozó tehenek, és akkor ott hagyja őket. Talán mindörökre hátat fordít a Magdicsnak és nekünk is!
Már vagy három reggel próbálkoztunk a bikával, de mindhiába, nem volt találkozásunk vele most sem. Egyik hajnalban aztán már sötétben a felső magaslesen ültünk, amikor a bika még kint szólt a Rinyán túli kukoricatáblában. Enyhe szellő lengedezett, amely nem engedte a párát elterebélyesedni. No, talán ma végre sikerül!
Aztán megvirradt, és az első lővilágosságnál már végigláthattuk a legelőt a Rinya partján, amikor a mező felől jövet a patakon át szépen sorolni kezdtek a szarvasok: elől a vezértehén, mögötte a borjú, azután még három-négy tehén, borjú és a csapat végén, úgy, ahogy dukál, a bika! Hatalmas agancsát most jól megnézhettem, láttára szinte összecsordult a nyálam: óriási, sokágú koronák hosszú, vastag szárak tetején, egyike a legnagyobb bikáknak, amellyel vadászéletem során találkozásom volt. Vagy csak a képzeletem űzött velem csalfa játékot, az emlékezetem nagyobbította meg? Nem hiszem! Sajnos, messze estek tőlünk a szarvasok, legalább kétszázötven lépésnyire, a golyólövésnek szerintem a legvégső határán jöttek. Ilyen távolságról már nagyon kockázatos dolog még szarvasra is puskázni: a kéz egy parányi rezdülése elég ahhoz, hogy a lövés rossz helyre menjen, csúnya, bizonytalan és vesződséges a keresés, a legrosszabb esetben pedig a sebzett bika elvesztése lehet a vége! Nem is gondolt egyikünk sem lövésre. A szarvasok pedig igen siettek keresztül a legelőn a sűrűség felé. Szaporán, lépegettek, megállás nélkül takarásuk nappali tanyájuk felé. Leghátul a vén, nagyagancsú bika, fejét mélyen hordva, minden lépésnél bólintva, mintha nehezen vinné hatalmas agancsa terhét. A bőgőt elő sem vettem, hogy megállítsam, nehogy kísértésbe essünk. Két percig sem tartott, míg átértek és a csapat végén el nem tűnt a bika is a rekettyés zanótban.
Másnap hajnalban ugyanazon a magaslesen ültünk. Az ördög nem alszik, hátha ismét – de most közelebb – jön meg a bika? Kivilágosodott már, sőt a nap is fölkelt, de a szavasoknak se híre, se pora. Dolgunk végezetlen mehetünk ismét haza Már cihelődtünk lefelé a magaslesről, amikor ugyanazon a váltón, amelyen tegnap a bika jött, és persze ugyanolyan távolságra is a magaslestől: erős, öreg, hosszúágú hatos őzbak ballagott keresztül a legelőn. Annyit tudtam a jelentésekből, hogy Magdicsban évek óta lakik egy erős bak, de találkozásom mindeddig sohasem volt vele!
No, most itt az alkalom, próbálja meg Vili bácsi, eltalálta volna-e tegnap a bikát? Bakkal nem olyan nagy a kockázat a távoli lövéseknél. Életemben szinte sohasem vesztettem el sebzett őzbakot, amióta meg Legény kutyám megvolt, a láblövésesre sem volt gond: hajszára engedve pillanatok alatt lehúzta a bakot.
A bak a legelőn csigerészett, szedegette, csipegette az ízesebb falatokat. Vili bácsi meg odafent a magaslesen jól nekikészülődött a hosszú lövésnek. Puhára támasztotta a puskát, mindkét könyökét feltámasztotta a les korlátjára. Amikor pedig a bak keresztbe fordult és megállt, lőtt. Csak eldőlt a bak, még a lövést sem hallotta: pontosan magas lapockán érte a súlyos lövedék.
Ennek ellenére sem bántam meg, hogy a bikára nem lőttünk, pedig mennyire szerettem volna vastag agancsszárait jól megmarkolászni…