A medve, a zerge és a fajdok (Nimród 1979. február)
Kirner Károlya: A medve, a zerge és a fajdok
Szlovákia összefüggő, nagy kiterjedésű erdőségei, sziklás, magas hegységei az urbanizáció és turizmus mai magas fokán is még megfelelő elő helyet nyújtanak több olyan vadfaj számára, amelyek Közép- és Nyugat-Európa sok országában veszélyeztetettek vagy már kipusztultak. Ilyenek a medve, a zerge és a fajdfélék is. Mindegyiket jobbal soroljuk a ritka és értékes vadfajaink sorába. Vadászatuk ma már erősen korlátozott, sőt a medve és a zerge teljesen védett, vadászatuk csak a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium külön engedélyével lehetséges.
A Barna medve Szlovákia közép- és magas-hegységeiben az erdők őshonos lakója. Még a múlt század végén és századunk elején is elég nagy területen élt. Előfordulási helye azonban ma már meglehetősen leszűkült. Az első világháború alatt és az azt követő években a vadászat ellenőrzése gyenge volt s ennek tulajdonítható, hogy a medveállományt csaknem teljesen kiirtották. 1932-ben Szlovákiában már mindössze 20 medvéről tudtak. 1932-től állami rendelettel védetté nyilvánították a medvét – mondhatjuk – az utolsó percben.
A szigorú védelemnek köszönhető, hogy számuk lassan gyarapodott. A második világháború újból visszavetette az állományt, de már 1946-bam mintegy 80 és 1953-ban pedig 200 darabra becsülték a medvék számát. A legutolsó számlálás szerint 1978 tavaszi törzsállománya 480 darab volt. 1967 és 1976 között a tízévi átlagállomány 428 darab volt.
A medve mindenevő, de táplálékának jó részét húsból, elhullott állatok tetemeiből szerzi. Némelyikük – főleg tavasszal, a kiéhezés állapotában – kimondottan húsevővé válhat és kárt okozhat a havasi legelőkön a háziállatokban, valamint a vándorméhészek kaptáraiban.
A medve okozta károk nagysága az utolsó 10 év általában negyedmillió korona körül mozog. A kártérítést a medve védettsége miatt az állam fedezi. Tekintettel a károk nagyságára és az állomány szabályozása végett az SZSZK Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumának külön engedélyével bizonyos, korlátozott számú medve lelövését teszik lehetővé. A vadászat a fenti okok miatt főleg a károsító medvék elejtésére irányul. Az 1961 és 1977 közötti időszakban összesen 215 medvét lőttek, vagyis az egyévi átlag 12,6 darab. Ennek mintegy kétharmadát külföldi, fizető vadászvendégek lőtték, a többit belföldi vendég és fizetővadászok. Ha számba vesszük a medve jelenlegi populációdinamikáját, akkor a jövőben évi 30-35 darab lelövésének engedélyezése várható, hogy állományuk a 400-450 körüli szinten állandósuljon. Ennél többet csak akkor lehetne tartani, ha állandó tartózkodái körzete kiterjedne Nyugat-Szlovákia irányába.
Zerge a Magas-Tátra, Alacsony-Tátra, Bélai-, és Liptói-havasok állandó lakója volt a múltban és itt él ma is. Előfordulási területe 1920-1938 között már csak a Magas-Tátra kevésbé hozzáférhető részeire korlátozódott. A második világháború után állományuk az eddig ismert legalacsonyabb szintre csökkent: mindössze 365 darabot tartottak nyilván. Az 1978-as tavaszi törzsállomány nagyságát 821 darabban állapították meg. A mérsékelten emelkedő irányzat jórészt az új telepítéseknek köszönhető. Főleg az erdészet igyekezett a zergék életterét kiszélesíteni. Így került sor a Nagy- és Kis-Tátra, a Szlovák Paradicsom területén zergék telepítésére. A telepítések sikerrel jártak s ma már önálló, szaporodóképes populációk találhatók ott. Szakembereink ma már sajnálattal említik, hogy néhány helyen nem megfelelő, alpesi eredetű zergék telepítettek, amely minőségben elmarad a tátrai mögött. Az utóbbi években a Magas-Tátrában, csökkent a zergék száma. Ennek oka még nem tisztázott, de valószínűleg összefüggésben van a rendkívül fellendült turizmussal is. A zergék az eredeti, táplálékban gazdag környezetből a gyakori zavarás miatt egyre hozzáférhetetlenebb és kisebb tápértékű helyekre kényszerülnek, ahol erőnlétük és szaporodási képességük csökken. A felzavart, menekülő zergék közül sok esik lavinák és a kőgörgetegek áldozatául.
Szlovákiában a zergék száma, – tekintettel a szóba jöhető területek vadeltartó képességére – körülbelül 1200 darabra növelhető. Ennek érdekében minden előfordulási hely és önálló populáció részére részletes távlati, tenyésztési tervet készítettek. Különös gondot fordítnak az élőhely védelmére, vadeltartó képességének javítására (kedvező fafajok és bokrok, cserjék telepítésére, téli takarmányozás).
Vadászata teljesen szünetel, csak alkalmanként (néhány éves időszakokban) engedélyezi a kormány egy-egy zerge lelövését tudományos célokra vagy a legmagasabb állami vendégek részére.
Siketfajd élőhelye a magas hegyvidéki erdőségek, egészen az erdőhatárig, ahol a fenyőerdőket felváltja a törpefenyő és a havasi legelők régiója. 1945-től 15-20 éven át állományuk csökkenő irányzatot mutatott, amelynek okát az erdőhasználat, fakitermelés és szállítás új gépesített módszereiben lehetett keresni. Bancik megállapítása szerint azonban 1965-től az állomány lassú emelkedése volt észlelhető, amely körülbelül 1975-ig tartott. Állománya 1971-ben 3344 darab, 1977-ben csak 2610 és 1978-ban már csak 2171 darab.
A fenti okokból a siketfajdot is ritka vadjaink közé soroljuk, de teljes védelmére még eddig nem volt ok. Előírásaink szerint csak a kakasra lehet vadászni. 1973-ban 149 darabot lőttek, 1974-ben 108-at, 1977-ben pedig csak 60 darabot, ami az állomány cskkenésének legbiztosabb jelet. A helyzet gyors és alapos intézkedéseket követel a siketfajd védelmére. Az állomány számba vevését pontosabban kell elvégezni és a vadászati terveket szigorúbban szükséges elbírálni.
Legfontosabb előfordulási helyeken az erdőgazdasági módszereket és technológiát a siketfajd érdekeinek figyelembe vételével kell módosítani. A szőrmés kisragadozók (nyest, nyuszt, stb.) száma ezeken a területeken lényegesen csökkentendő. A Zólyomi Erdészeti Kutatóintézet tervbe vette a siketfajd zárttéri tenyésztését.
A Nyírfajd ugyancsak a magas hegyvidék lakója, ahol előszeretettel tartózkodik az erdőszéleken, a kisebb erdőfoltokkal, facsoportokkal, bokrokkal benőtt, savanyúfüves hegyi réteken és legelőkön vagy szántóföldeken. Századunkban állománya nemcsak nálunk, hanem egész Európában csökkenő irányzatot követ. Statisztikai kimutatásaink szerint állománya meglehetősen hullámzó, ami az a gyanút kelti, hogy számbavétele messze járt (és jár) a pontosságtól.
1966-ban például 1516 darabot mutattak ki, 1971-ben már 2227 darabot, 1974-ben 1894-et, 1975-ben 2168-at, 1977-ben 1906-ot, 1978-ban pedig már csak 1707 darabot „számláltak” meg. Ennél talán többet mondanak a nyírfajd kakasok vadászatának eredményei: 1973-ban 71, 1974-ben 51, 1977-ben 54 kakast lőttek.
Ezek a számok egyértelműen az állomány csökkenését jelzik. A hanyatlásért csak kis mértékben lehet a vadászokat okolni. A hegyvidéken is létrehozták a mezőgazdasági nagyüzemeket, amelyek új technológiával, új módszerekkel dolgoznak. Az eddig kevés hasznot hajtó legelőket, réteket, csalitokat szántóterületté alakítják át.
A régebbi, kisparcellás művelésről a nagytáblás gazdálkodásra térnek át. Ezekről a helyekről a nyírfajd elvándorol és sokáig keresi a számára megfelelő élőhelyet. Számuk közben egyre fogy. Megmentésük érdekében fontolóra kell venni az esetleges teljes védelem bevezetését és a legjobb élőhelyeket védett területté kell nyilvánítani s ennek alárendelni a gazdálkodás módszereit.
Valamennyi tárgyalt vad ritka és értékes vadfaj, pótolhatatlan kultúrértéket képvisel. Gondosan kell velük gazdálkodni, mert az egy helyben topogás vagy egy elmulasztott intézkedés könnyen a kiveszőben levő fajok listájára vezetheti őket. S hogy megérik-e az évezred fordulóját? Az csak rajtunk, vadászokon és természetvédőkön múlik.
(Nimród 1979. február hó)