Bodor Miklós: A mi bikánk

Képzeld, felszáll a metróra egy zöld kardigános férfi ma reggel. Irtó nagy tömeg volt. Az egész kocsi – minden utas – csattogó fogakkal, szikrázó szemekkel szorongott. A zöldkardigános nem! Az révülten vigyorgott, mint akit simogatnak! Össze tudtam volna karmolni! Én még hülyébb alakot életemben nem láttam. – Nagyjából ekként mesélhette kollégáinak reggeli úti élményét az a – mellesleg roppant csinos – leányzó, aki láthatóan ádázul gyűlölt két megállón át, amiért kénytelen volt bordáim közé döfött ernyővel állni a lábamon…De én szinte észre sem vettem, ott sem voltam! Csekélység az ilyesmi, ha éppen október van és délután szarvasbőgésre indul az ember a barátjával! Magam csak fényképezőgéppel, barátom puskával.
-Mindent elintéztél? Anyósodat megcsókoltad? – kérdezte feddően, amikor beültem a kocsiba.
-Kétszer is. Ezenkívül táviratoztam, hogy a pej lovakat a környéken fessék át fehérre, vagy gondosan zárják be az istállóba.
Homályos és aljasnak szánt célzás volt ez egy júliusi fotós cserkészetre, amikor „valaki” tanári módon becserkelte a vadőr apósának lovait…
Béni bácsi ki-kicsapja lovait a nyiladékra, ha senki sem látja. Én ugyan egy esetben láttam, ezt viszont ő nem tudta. A nyiladék felkúszik a tetőre. Ott, a vadföld sarkán magasles áll. Ezen ültem. Végignéztem, amint barátom fától fáig, bokortól bokorig lopózott a szarvasnak előléptetett háziállatok felé. Nem sokat láthatott belőlük, mert a nyiladékot szedres keretezi. Elég későn jött rá, hogy „lóvá van téve”…Felnézett hozzám! Úgy száz méterre volt a magasles az esettől. Ennyire még a diszkrét nevetés is elhallatszik…Én pedig teli torokból röhögtem.
A DOLOGRA MÉG ÉLÉNKEN emlékezhet, mert úgy indított, hogy szegény elnyűtt Trabant belenyögött. A vadászházhoz, az erdőbe már sötéttel értünk ki. Elrendezkedtünk, Attila megfőzte a vacsorát, aztán kiültünk a verandára egy üveg és két pohár társaságában. Hallgattuk merről, milyen hangú bőgést hoz a szél. Még tartott a bőgés, de a vendégvadászok. lmmár elmentek, magukkal vitték a nekik szánt agancsokat. Teljesen egyedül voltunk a házban, sőt az egész erdőn.
Mozgásunk felbosszantotta a baglyot, aki a padláson szokta kikölteni fiókáit, de így ősz tájt a ház előtti tisztáson álló fenyőfán lakik. Hangja megborzongatott mindkettőnket. – Jól van no! Megyünk már aludni – szóltunk fel neki és lefeküdtünk.
Én ébredtem előbb. Elnéztem a társam a másik heverőn. Szeme csukva, de zárt szemhéjak alatt mozgott a szeme. Álmodik! Lőtt már bikát, de nem sok szerencsével. Jó helyre ment a golyó, de nem expandált, elvitte a vad a lövést; napok múlva lett meg megrágott testtel, megcsúfolt aganccsal. A szomszéd területen találták meg.
Jó viszonyban vagyunk a szomszéddal, de azért a vadászmestert és a vadőrt áthívtuk. Részletesen elmagyaráztuk, hol állt a vad, a vadász. Messze benn a területünkön.
A hajnal nem ígérkezett szerencsésnek. Hűvös volt ugyan – ez közismerten jó bőgéskor -, de sajnos köd is volt.
Megfőztem a kávét, két személyre – de nem a barátomnak szántam a másikat, mert az szerinte doppingszer, ami semmire se való – hanem vadászunknak, Oszkárnak.
Nélküle a mi számunkra nincs vadászat. Ő hivatásos vadász. Nálunk az a szokás, hogy őzre, szarvasra senki fia (elnököt, vadászmestert is beleértve) nem megy magában puskával. Mindenki „ért” a vadhoz, szeles, komolytalan puskás nem sokáig húzza nálunk, de egymagában könnyebben téved. A tévedés a vadászatban nem javítható. A korán lőtt bikát csak Gábriel trombitálja életre. Nagyvadat tehát saját golyóssal rendelkező és kartonossal „jutalmazott” egyaránt vadőri társaságában lő. Nálunk a hibás lövésért büntetés jár. Ha a vadőr téved – jutalma bánja, ha a vadász: akkor búsulhat, míg legközelebb trófeás vadra lőhet…
Figyelni, fotózni mi is egyedül járunk, de ha puska van a kézben szigorúan vadőri gyámság alatt vagyunk. Nem lázadunk! Értjük az erdő szavát; mégis: ünnep, ha itt vagyunk, nem a városban.

MEGITTUK A KÁVÉT, és nekivágunk a tejfellel bemázolt világnak. Bőg a tetőn egy bika. Nem túl vastag a hangja. Fene tudja miért, valahogy mindhárman olyan hitetlenül eredünk neki a kaptatónak. Vagy csak mi ketten…?
-Megnézhetjük – szól mesterünk.
-Én másfelé is mehetnék – mondom.
-Nem; te lefényképezed, én utána meglövöm! – lelkesedik Attila.
-Én meg előtte jól kifényesítem az agancsát, és szép simára kefélem a szőrét! Hagyja az azt is…hördül fel az „őrült terven” a józan erdővéd, de végül megtűr engem is.
Tudjuk nagyjából, melyik bika lehet, amelyik bőg odafenn. Hat-hét éves tízes, szép az agancs íve. Súlyos is lehet, de nem akar „tisztességes” koronát felrakni. Nem kell nálunk ilyen az ilyen. Gőgösek lettünk? Három hozzáértő vadász segít gyomlálni. Kezd is eredménye lenni!
Fenn a tetőn ugyanakkora köd van, mint lent a háznál volt. Húsz méterre göcsörtös vadkörtefa áll, most alig látni.
-Várni kell!
-Ahol a magasles! Azon elférünk hárman is. – Oszkár kiváló kotlós lenne, ahogy terel minket. Tulajdonképpen illő volna bemutatnom. Ha száz kiló jóindulatot, erdő- és vadismeretet összekeverünk, aztán adunk még hozzá megfelelő mennyiségű igaz barátságot meg humort, ebből két méteres emberi alakot formálunk, és ha valami csoda folytán ez a szobor életre kel, akkor egészen biztosan hasonlítana hozzá. A fiatalokat különösen szereti. Mind a ketten sokat tanultunk, tanulunk tőle. A társaságban – ez is igazság – kevés a fiatal, de az mind nála akar vadászni. Ért a nyelvünkön, ha jó kedve van kapaszkodnunk kell, ha lépést akarunk tartani vele tréfa dolgában, pedig unokái vannak már.
ÉN MEGYEK ELŐL. Mögöttem Attila, hátul Oszkár. Ő kétrét görnyed, talán azért, hogy egyforma magasak legyünk? Ebben a ködben ugyan meg nem lát semmi. Friss hullatékot találok épp az út közepén.
Megállok és mutatom a mögöttem jövőknek. Még gőzölög!
-Vigyázzunk a mozgással! Itt vannak valahol!
A nagy igyekezetben épp az orrom elé nézek, élesen roppan egy gally a talpam alatt! Hát, valószínűleg szelídebben néztek Júdásra az apostolok. Őszintén szólva felmerült bennem, hogy le fognak lőni. Felkúsztunk a magaslesre, de szarvasnak színét se láttuk, hiába szállt fel a köd…
-Délután lemegyek a házhoz – szólt Oszkár, fölkelt, lemászott, lent megvárt, lekezeltünk, aztán ő jobbra, mi balra…
Nem szóltak, de nem is kellett, éreztem magamtól is: nagyot hibáztam. Nyomasztott a sikertelenség. Hiába volt a Természet minden erőlködése, színek, fények, illatok, semmihez nem hasonlítható őszi orgiája! Tettünk-vettünk kedvetlenül, csüngő orral. A máskor oly kedves házzal se voltunk kibékülve. Sose láttam eddig: lóg a vakolat, dohos a szoba. Egymáshoz nemigen szóltunk.
-Ha ő akkor nem lép arra a gallyra…
-Ha a cserkészút el lett volna seperve…
-Ha, ha, ha…
És akkor a völgyben elbődült a bika!
-Áouuu-óáhh. Öh-öh-öh!
A pillanat tört része alatt visszaépült a ház, a táj, az egész világ, ahogy összenéztünk: nem a némán egymást vádló két mogorva vadember, hanem két barát voltunk ismét.
Cimborám befordult az ajtón. Ha akkor a puskát akasztja a vállára, nem „veszem észre”…Féltem, hogy így lesz! Amikor kijött a két fényképezőgép volt nála, és filmtekercsek!
-Alulról menj, én elállok az oldalban. Reggel is „elrecsegtem” a vadat!
-Éppen azért mész most te rájuk! Tudni akarom, véletlen volt-e, vagy tényleg gügye vagy? – vigyorgott és most nem volt kedvem visszavágni. Centiméterenként másztam a meredeken. A nyiladék előtt megálltam. Csak a derekam hajlott előre. Nyiladékok, tisztások szélén sosem árt az elővigyázat. Most is megérte! Két tehén legelte a halni készülő füveket. A Nap szinte vízszintesen küldte sugarait a földre. A fény így a lombok alatt átbújva érkezett. A fák felém eső oldala alatt átbújva érkezett. A fák felém eső oldala árnyas volt, a tehenek rézsút háttal álltak nekem. Testüket a fénykévék aranyba vonták. Megkésett darázs döngött körül, de én nem mozdultam volna, ha megszúr is! A tehenek vissza-visszanéztek a völgybe. Nem tudhattam mit látnak, de egyszer csak feltűnt egy szarvas fül, majd egy fej és utána nagyon sokan jöttek. Tehenek, ünők, borjak. Másodfű bikagyerek is akadt közöttük. A vezértehén lassan haladt a nyiladékon, már-már eltűnt a túloldalon, amikor megjelent a bika. Eddig teljes csendben volt, hatalmasnak láttam az agancsát, amit ingerülten megcsóvált, ha egy óvatlanabb gyerekbika akadt az útjába. Arra gondoltam, hogy két hete még elverte volna a környékről a csapos bikát is. Kilencéves lehetett.
Ötszáz milliméteres „ágyú” volt velem. Ilyen közelről bajos ezzel fotózni! Minduntalan kitáncol belőle…
Zavart az is, hogy a szél „túl jó volt”. Pontosan tőlük fújt, így aztán a körülöttük őgyelgő mellékbikák valamelyike tőlem kaphat szelet…
-De nem!

TŐLEM BALRA harciasan elbődül egy bika, amit nem láttam. Hangja után ítélve közel kell lennie. Az én bikámnak se kellett több! Visszaharsogott valami zupás gorombaságot…
-Hátha a másik szebb legény! – billentett fülével egy fiatal tehén és észrevehetően oldalogni kezdett az új hang irányába.
-Én is jövök – jelzett egy idősebb, és borjával együtt már hárman távolodtak a csapattól.
-Ne, te ne! – háborodtam fel, nemcsak azért, mert elítéltem az ilyen csélcsap viselkedést; de a tervezett félrelépés miatt ezeknek itt előttem kell lemenni! Akkor pedig vége a világnak! Elmenekülnek!
-Figyelj már, te ütődött! Fel akarnak szarvazni! – pislogtam a bika felé. Az odakiáltott néhány dobhártyarepesztő szidalmat a vetélytársnak. Kilátásba helyezett hölgyeinek egy emlékezetes verést. Agancsával meg-megtaszított egy-két messze néző hitvest, akik értettek a szóból és hagyták magukat beterelni az átellenes oldalba. Ezután már magukat beterelni az átellenes oldalba. Ezután már ráért a szökevényekkel törődni. Utánuk eredt. Fenekére vert az ünőnek, aki felém szaladt. A borjas tehén után eredt ekkor, de az már valahol a hátam mögött volt…
-„Allah segíts, de ne ilyen nagyon!” – jutott eszembe az egyszeri muzulmán fohásza. Nem panaszkodhattam, hogy nincs vad. A bika nem volt távolabb tizenöt méternél. Úgy nézett ki, mint a szomszéd bácsi gyerekkoromban. Egyszer fájt a feje és hamarabb tért haza a szokásosnál…
Az udvaron játszottam, és nem értettem miért fogócskázik a szomszéd nénivel meg a másik bácsival. Soha nem szokott! És ha fogócskázik, miért mérges? Mert nem tudja őket megfogni? Azért nem kellene csúnyákat mondania!
A bika is valahogy így lehetett…
-Hja, a nőkre vigyázni kell, öregfiú! – kárörvendeztem. Könnyen voltam. Tizenkét kockám kifogyott a gépből, és a dolgot humorosnak érezhettem: Én ilyen helyzetbe nem kerülhetek…Én legfeljebb üldözött lehetek!

EGY TÖLGY TÖVÉBEN kuporogtam. Hihetetlenül közel voltak. A bika most kimondottan rossz szél alatt volt, mégse ugrott el. Végül a borjú vett észre!
Az ünő, tehén – borjával együtt elvágtatott az új bika felé. A bika rám bődült: téged pedig egyen meg a fene! – vagy valami hasonlót, majd a levegőben úszva szökellt megmaradt tehenei után. Én még akkor is ott ültem a fa tövében, amikor Attila hozzám ért. Arra gondoltam, hazudhatok akkorát, hogy az ég belereccsen, azt inkább elhiszik nekem, mint ezt az esetet. Pedig ez igaz!
A bika és a hárem különben társam felé menekült. Nem maradt hát zsákmány nélkül!
Oszkár délután, amikor megérkezett, két remek hangulatban levő „vadorzót” talált a vadászházban.
-Mi a Baltacim táblához menjünk…
-Együtt megyünk! – jelentette ki a barátom.
Vadőrünk ránézett, aztán rám, megvillant a szeme, nagy lélegzetet vett:
-Hiszen nem olyan sürgős az a bika! Jó lesz az jövőre is…- sóhajtott színlelt lemondással, aztán bezárta az ajtót.
Felmásztunk a magaslesre. A vadföld, amibe talán nagyapám idejében volt baltacim, csak a neve ragadt rajta, teljesen üres volt. Meleg volt, tehát csak gyenge „alibi”-bőgés hangzott. Ők a padon ültek, én csak úgy lábtól.
AZ első tehén úgy jött ki, mint a szellem. Mikor észrevettük, valószínűleg már rég ott csipegetett. Későn szólalt meg a bika. Akkor is csak a sűrűből. Ahogy a Nap úszott alá, úgy jött meg a kedve. A fény fogyott, csípős lett az alkony. Dideregtünk. A fotózásból már nem lesz semmi, de a golyó még odaküldhető! – gondoltam, és úgy szorítottam, akár ha nálam lett volna a „kartonos puska”.
Aztán egy magát riszáló tehén után kiugrott a bika. Megsajnáltam a barátom. A palánk résein át, messzelátó nélkül néztem – már szürkült erősen – és igen nagynak látszott a fejdísz! Ez ugyan nem nekünk való!
-Készülj! – váltotta Oszkár tegezésre a szót.
-Ezt!? – leheltük kórusban.
-Nem is a plébános szamarát! – mérgedt fel.
-Nem is lehet elhibázni! – szólt még.
A bika nem akart oldalt fordulni. Látható volt már, hogy derék selejt. Több szárú, rendellenes aganccsal. Izgalmas várakozás után mutatta az oldalát. Az utolsó fénysugarak oltalmában szólalt meg a fegyver. Kilobbant a torkolattűz. A bika leste megnyúlt, ahogy feldobta magát. A vadföld szélét még elérte, aztán hatalmas reccsenéssel zuhant el a fiatalosban.

*

A trófea friss súlya főzés után hét kiló húsz deka volt. A bal agancstő – nyilván kerítés okozta – eltörött, két szár eredt innen.
-Szép selejt! Gratulálok – mondták, amikor a barátom bemutatta.
Náluk járva mindig megnézem – kicsit az enyém is, úgy érzem.