Schmidt Egon: A szerencsekő

Már jócskán elharangozták a delet, amikor Feri sietve belökte a kertkaput, és befordult az udvarra. A kapu árulkodóan nyikorgott egyet, és Feri, ki tudja hányadszor, megint elhatározta magában, hogy megkeni a sarkokat valami jóféle zsírral. A szándékban nem is volt hiány, de hát az embernek annyi dolga, egyéb baja is akadt a ház körül. Így azután a kertkapu továbbra sem szűnt meg panaszkodni.
Hamar megmosdott, ledobálta magáról az olajos munkaruhát, és hosszadalmasan dörzsölte a kezeit, de a sötét olajfoltok csak részben tűntek el az ujjairól. Feri a téesz műhelyben dolgozott, és mostanában nagyon sok munka akadt a traktorokkal.
Vidáman csapkodta magára a vizet egy darabig, azután megtörülközött, ujjaival néhányszor végigszántott bozontos üstökén, és kijött a fürdőszobából. Leült a csinosan terített asztal mellé, s felesége máris emelte le a fedőt a fazékról. Bableves finom illata szállt a levegőben. Megtelt vele a konyha, de juthatott belőle az udvarra is, mert Káró, a szép magyar vizsla kíváncsi orra egyszerre csak megjelent az ajtóban. Jól nevelt kutya volt, nem lépett be a konyhába, de amint a szája szélét végignyalta, látszott rajta, hogy nem közömbös a bableves iránt. Különösen, ha kolbász is főtt benne.
Feri komótosan evett, néha-néha kipillantott az ablakon, ahol ragyogva szikráztak be a kora őszi napsugarak. Amikor végzett, egyetlen mozdulattal hajtott fel egy nagy pohár jégbe hűtött vizet, azután megtörölte a száját, és felállt az asztaltól. Nagyot nyújtózott, szinte minden csontja beleroppant, majd feleségéhez fordult.
-Hát, kicsikém – kezdte, de az asszony megelőzte.
-Tudom – mondta tettetett nehezteléssel – megint vadászni mész. – De a szemében huncut mosoly bujkált, és cuppanós csókot nyomott Feri borostás arcára.
A férfi kihozta a puskát a szobából, összerakta, az ablak felé tartotta, és belenézett mindkét csőbe, azután elégedett mosollyal összecsukta. A csövek talán még új korukban sem ragyogtak ilyen fényesen, látszott, hogy gazdájuk nagy becsben tartja fegyvereit.
A puska a vállára került. Káró pedig fejét szorosan gazdája térdéhez nyomva csak farka szapora csóválásával jelezte, mennyire izgatott. Az asszony már ott állt a konyhaajtóban, kezében egy megrakott oldalzsákkal, amelybe Feri a kenyér és a kolbász mellé még a patronokat is begyömöszölte. Azután felrántotta a gumicsizmát, belebújt könnyű bőrkabátjába, majd fogta a falnak támasztott kerékpárt, és kitolta az utcára. A kapu ismét nagyot nyikordult, de Feri már alig hallotta. Szorgalmasan nyomta a pedált, lekanyarodott a járdára, és a poros levelű gömbakácok alatt kerekezett a falu vége felé. Káró hol mellette, hol meg messze előtte szaladt, útját a kerítések mögül felhangzó dühös kutyaugatás kísérte.
A falu szélén már elfogyott a beton a járdáról, de a simára taposott agyagon a kerekek éppen olyan könnyedén szaladtak előre.
Az utolsó ház előtt Feri megállt. A kerítésen belül öreg, hajlott hátú férfi ásott elmélyülten a gyümölcsfák alatt. A vadászt meglátva felegyenesedett, és barátságosan intett feléje a kezével.
-Lajos bátyám, betenném a biciklit!
-Rég láttalak – válaszolta az öreg, de keze közben már befelé mutatott az udvarra.
Feri beállította a kerékpárt a kerítés mellé, és visszaparancsolta a kutyát, amikor az be akart mellette surranni az udvarra.
-Sok volt a munka – mondta, már kifelé menet, s ma végre megint enyém a világ!
Az öregember mosolygott, a régi időkre gondolt. Azután megköpte a markát, és újból az ásó fölé hajolt.
A rét felé vezető keskeny ösvény mintha csak a végtelenbe kanyarodott volna. A nagy nyárfák kissé már sárguló leveleit gyengéden borzolgatta a szél a dűlő mentén lila fejecskéikkel bogáncsok integettek. Az egyik kiszáradt vén fa csúcsán varjú üldögélt, de már messziről szárnyra kapott, amikor a kékesen csillogó puskacsövet megpillantotta.
Azután a múló percekkel együtt elmaradtak a fák, a fú között észrevétlenül elenyészett a keskeny gyalogút is, és Feri csizmái már a rövidfüvű legelőt taposták. A szél enyhe mocsárszagot hozott, és a férfi legszívesebben nagyot kurjantott volna örömében. A szabálytalan formában elnyúló víz ott csillogott előtte talán fél kilométerre.
Magának sem merte bevallani, hogy babonából állt meg éppen a nagy kő mellett, és csúsztatta ott a töltényeket a puskába. Az idomtalan szikladarab valamikor réven talán egy szekérről eshetett le, talán akkor, amikor a szomszéd faluban a malmot renoválták, és úgy került a rét közepére. Amióta Feri az eszét tudta, pedig annak lehet már vagy huszonöt esztendeje is, a kő mindig ott volt. Gyermekkorában rajta pihente ki magát, ha elfáradt gombászás közben, amikor pedig később először járt erre puskával a vállán, ennél a kőnél töltötte meg a fegyvert. És mindjárt első este három szép tőkéssel tért haza! Pedig a kacsa soha sem hemzsegett a környéken. Azóta a nagy kő még jobban megnőtt Feri szemében, és soha nem mulasztotta el, hogy erre kanyarodjon, ha kacsázni jött a mocsárhoz.
Gondolatban végigszaladt az elmúlt heteken, és számba vette azt a néhány estét, amikor ideje akadt arra, hogy egy kicsit megjárassa a puskát. Idén valamivel talán több volt a réce, mint más években. Főleg az apró termetű csörgőrécék látogatták a mocsarat, tőkés csak imitt-amott akadt. A csörgők a tocsogós, zsombékos részeket kedvelték.
Feri általában gyorsan járt, de innét mindig lassabban ment tovább. Ez is a nagy sziklával kapcsolatos szertartások közé tartozott. Néha meg is állt, szemlélődött. Mindent megnézett, észrevette még a fűben mozduló apró bogarakat is. Nem volt magának való, befelé forduló ember. Szerette nagyon a társas vadászatokat, együtt nevetett a cimborákkal, és egy-egy jó tréfáért nem ment a szomszédba. El nem maradt volna a fácánhajtásról, és a többiekkel együtt küszködött sárral a késő őszi nyulászatok idején. Vadász volt ízig-vérig, de azért a puskázás önmagában nem elégítette ki. Szorult bele valami a természettudós érdeklődéséből, a legnagyobb gyönyörűsége az volt, ha elcsatangolhatott a vadvizek között, arra mehetett, amerre éppen a kedve tartotta, és nézelődhetett is tetszése szerint.
A nyár végi és őszi eleji kacsázást pedig különösen szerette. A többiek nem nagyon lelkesedtek érte, mert a kacsa kevés volt, a gyors röptű csörgő récéket kicsinek tartották, és azt is tudták róluk, hogy nyilallóan gyors repülésükkel szinte eszik a patront. Ez persze igaz volt, és Feri sem dicsekedhetett valami nagy eredménnyel. De mégis szép és izgalmas dolog volt lábalni a bokáig, helyenként fél csizmaszárig érő vízben és figyelni a néha egyesével, máskor kis csapatban felkelő csillogóan zöld szárnytükrű madarakra.
Gyakran megpróbálta őket már jó előre felfedezni a zsombékok között, de ez csak ritkán sikerült. Az apró termetű kacsák olyan pompásan illeszkedtek bele a környezetbe, hogy szinte lehetetlen volt messziről meglátni őket. Közelre meg nem várták be. De ha mégis, akkor sem mehetett biztosra, mert az ördöngős kis récék olyan légi mutatványokat végeztek, amelyekkel fittyet hányhattak a repülő sörétszemeknek. Feri mégis szerette őket, és ha a lövés talált, és a madár halk toccsanással visszahullott a mocsárba, nagyobb büszkeséget érzett, mint amikor a legszebben húzó fácánkakast emelte le a hajtásban.
Bibicek keltek szárnyra, és a tó távoli csücske felé igyekeztek. Feri utánuk nézett.
-Bezzeg tavasszal már rég itt jajgatnátok a fejem felett – gondolta magában, amint a zárt csapatban repülő fekete-fehér madarakat figyelte. Aztán egy pisszenéssel visszaparancsolta a kutyát, amikor az, talán a bibicek látványától fellelkesülve, túlságosan is előre szaladt.
Feri csizmái cuppogva dagasztották az iszapot. A víz ugyan csak bokáig ért, de alatta a nyúlós sár ugyancsak belekapaszkodott a csizma sarkába. Kicsit odébb hófehér kócsagtollat talált. Felvette, óvatosan lesimította róla a vizet és tarisznyájába süllyesztette. A gulyások már mesélték neki valamelyik este, hogy hat kócsag tanyázik a mocsárban. Biztosan azok közül vesztette el valamelyik.
Valószínűleg a kócsagtollnak köszönhette, hogy az első felvágódó réce megtréfálta. Nem is jutott lövéshez, a puskát éppen csak lekapta a válláról, de a sebesen repülő madár akkor már messze járt. Káró szemrehányó pillantással nézett gazdájára, de Feri nem esett kétségbe az elszalasztott lehetőség miatt. Tovább ballagott a zsombékok között, de a puskát most már a kezében tartotta. Tapasztalatból tudta, hogy ahol egy van, ott akad még néhány kacsa a közelben.
A második madár balkéz felől repült fel, és a lövés után olyan bukfencet vetett a levegőben, mintha csak jókedvében csinálta volna. Széttárt szárnyakkal hullott a vízre. Alig toccsant le, Káró máris ott termett mellette, a szájába kapta, és vidám pofával szaladt vissza gazdájához. A víz csak úgy fröcskölt nagy mancsai nyomán.
Feri egy kicsit sajnálkozva simított végig a madár békésen kinyújtózott nyakán, de azután gyorsan tarisznyájába süllyesztette a zsákmányt, és kettőzött figyelemmel talpalt tovább a tocsogók között.
Hangos kiáltással réti cankók keltek fel a zsombékok közül, lehettek vagy tízen. Később tőkés réce pár érkezett valahonnét, talán lé is szálltak volna, de a vízben lábaló ember láttára még idejében elkanyarodtak.
A nap jócskán lejjebb csúszott az égen, a szél elült valamerre, kellemesen langyos volt a levegő. Feri magához intette a kutyát, és halk szóval leültette egy kis dombháton, amely félszigetként nyúlt bele a vízbe. Azután óvatosan csizmáit inkább csak húzva, meghajlott háttal az előtte zöldellő nádfolt felé igyekezett. Puskáját lövésre készen tartotta. Jól ismerte ezt a helyet, és tudta, hogy a nád mögött nagyobb sík víz van: a környékről idelátogató tőkések kedvelt tanyahelye.
Vízityúk csipegetett a nádszálak között, de a közeledő láttán gyorsan a sűrűbe menekült. Mint valami apró barna naszád, úgy siklott végig a békalencsék között, világítóan fehér farktöve után keskeny csík húzódott.