Pálinkás Lajos: A tizenhatodik

Valahol az álom és az ébrenlét mezsgyéjén olyan sejtésem támad, mintha csöngettek volna. De a sejtés még nem bizonyság, egyébként is alig pirkad, így aztán az ágy kellemes melegében lustán fordulok a másik oldalamra. Hanem most már nagyon is valóságosan bántó berregéssel kalimpál a csengő a falon. Sietősen kászálódom ki az ágyból, megbotlom a küszöbben, koppan a fejem az ajtón. Ettől dühös leszek, de azért sietek, nehogy az az átkozott csengő megint kalimpálni kezdjen.
A feltáruló ajtóban ott áll Ernő barátom. Bőrnadrágja a köldökén lóg, az ing kiszabadult a derékszíj alól, haja, szakálla kócos, az egész ember általában gyűrött, fáradt -, de a szeme vidáman csillog.
-Valami baj van? – szegezem neki bután a kérdést -, mert egyelőre nem értek semmit.
-Az nincs – de leülnék -, somolyog a szakállába, mert még mindig a lépcsőházban ácsorgunk.
Most már kezd gyanús lenni a dolog. Harmadik hete járunk a disznók után. Leskelődünk a kukoricásban, az erdei váltónk, a rozsban, kövérre hizlaltuk a szúnyogokat, és sehol semmi. Most meg hajnali fél ötkor felcsenget és le akar ülni.
-Hol voltál a este? – teszem fel a ravasz keresztkérdést.
-Sok a szúnyog odakint, de szép este volt, feszegeti idegeimet.
-Szép este volt, szép este volt – meglőtted a röfit? – türelmetlenkedem.
-Pályatévesztett vagy – rendőrnek kellett volna menned!
-A disznó! Megvan a disznó! – lobban bennem az öröm.
-Ülj le! – tolok félre egy csomó holmit a heverőn.
-Mesélj!
ÉS feledve a korai kelés bosszúságát, a hajnali munkába menetelt, mindketten kinn ültünk az esti erdőn.
-A lenyugvó nap utolsót lobbant a szemhatáron és a fák között nőni kezdett a homály, amikor nyakamba vettem a nagygolyóst. A csizmák a három nyárfás nyiladéknak fordultak, és komótosan mérték az út hosszát. Egész nap készült az idő. Délután aztán egy hatalmas villám széthasította a felhők fekete hasát és eleredt a zápor. Tisztára mosdatta a poros augusztusi erdőt. Aztán a felhők mögül kinézett a nap és vérvörösen tekintett vissza a horizontról a párázó világra. Pirulását az őzek illetlen viselkedése is magyarázhatja, mert ami az ördöggyűrűk végén történik, arról nem szoktunk beszélni. Ámbár ez nem is tartozik senkire, arra a két tanácstalanul topogó gidára sem, amelyeket az anyjuk a nyiladék menti ciherben hagyott. Várnom kell, amíg beljebb topognak a sűrűbe.
A lappantyú már elmondta az első strófát, mire leültem a dagonyához vezető csapásra. Ez a régi holtágban burjánzó kökényesből indul, és a nyiladékot ferdén átszelve a túloldali sűrűben meghúzódó gödörhöz vezet, amelyben jól kifeküdt fürdő várja a fekete csuhás urat – ha jön.
A lesen lassan pereg az idő. Dámok szöszmötölnek a jobb oldali sűrűben, majd szinte karnyújtásnyira vált át előttem egy bikacsapat. Mintha csak árnyak lennének az estében. Bagoly libeg a nyiladékon, felettem megáll néhány pillanatig, majd odább puhán a fűbe ejti magát, gyászt hozva az egérnemzetségre. A szúnyogok felhőkben lepik el a nyiladékot. Meg-megújuló támadásaiknak egyelőre álljt parancsol a riasztó nehéz szaga.
Kicsit mocorgok az összehajtható széken, mert a lábaim különálló életet kezdenek élni. És ebben a különálló életben apró tűszúrások és zsibbadás jelzik a fizikai lét gyötrelmét.
A sűrűben a holtág felől gyors egymásutánban halk reccsenés hallatszik -, majd csend. Ez nem dám! Szememhez repül a távcső, és szinte magába szívja a váltót. Semmi. Guberálni kezdem a nyiladékot. A váltótól jóval feljebb egy suta bukdácsol át sietősen a vágáson, és mielőtt eltűnne, merőn bámul visszafelé. Aztán felszívja a sötétség És akkor, mint egy óriási árnyék kitódul a sűrűből egy fekete folt. – Disznó! Kezem önkénytelenül nyúl a fegyver után, és a céltávcső már megfogta az erdő remetéjét. Kicsit áll, majd a fejét jobbra-balra ingatva játékos galoppban megindul – felém! Majd csihad és ügetésbe kap. Kalapom alól megindul egy erecske, az izmok görcsös feszültségben remegnek, a fegyver őrült vitustáncot jár. A távolság egyre fogy. Alig néhányszor tíz méter. Hirtelen megáll, a kissé oldalt fordulva turkálni kezd. A céltávcső már a rock-and-roll ritmusnál tart. Mélyet lélegezni, levegőt visszatartani. Úgy. Most már jó. A szálkereszt a lapockán. Elszorítom a fegyver nyakát, a cső lefelé billen és – néma csend. – Úristen! – a gyorsító. A mozdulatra a disznó felkapja a fejét, szembefordul és merően néz. Még hogy ennek rossz a szeme! Halkan kattan a gyorsító. A hangra a disznó a sűrű szélére vágódik; és félig takarásból felém les. Gyorsan! Rövid célzás, és fülsiketítő dörrenés tépi szét a feszültséget. Pár pillanatig süket és vak vagyok. Mire eszmélek, a nyiladék üres. Egyre távolodó csörtetés hallatszik -, majd csend lesz. Remegő kézzel gyújtok rá. Elhibáztam volna? Nem érzem a találatot! Elfog a bizonytalanság.
Alig ég le a cigarettám, a rálövés helyén vagyok. Kattan az elemlámpa. Semmi nyom. Sokáig keresgélek, amíg megtalálom a kirúgást. Vér semmi. Most már teljesen tanácstalan vagyok. Minden meggyőződés nélkül keresek az elugrás irányában. A sűrű sötétség a fák között mintha ellenséges lenne. A lámpa fénykörén túl tapinthatóvá sűrűsödik a fekete éjszaka. Nyirkosan tapad a markomba a fegyveragy. Hirtelen széles vérnyomra téved a lámpa fénye. Forróság rohan végig a fejemtől a talpamig.
-Mégis!
Most már nagyon óvatosan taposom a bozótot. Minden fát, bokrot, tuskót alaposan megvizsgálok. Lámpám fénye idegesen ugrál előttem. Meg-megállok, hallgatózom. Ha sebesült, vagy súlyos sebben fekszik valahol a közelben, nagy baj lehet. A félsz ott áll mellettem a sötétben. Menjek emberért, kocsiért?
-Nem, meg kell lennie. És nekem kell megtalálnom. A vérnyom veszedelmesen fogy. Mégis elmegy hát a disznó? Hirtelen véget ér a bozót. A savanyú erdei talaj nem tűr itt aljnövényzetet. Mindenütt csend és sötétség. Lámpám fénye körbeszalad a fákon, és valami feketés-szürke tömegen állapodik meg. Szívem őrülten dobolni kezd a bordáimon, pulzusom érezhetően lüktet. Fekszik! Meredten figyelem -, de nem mozdul. Göröngyért tapogatok – megdobálom. Mozdulatlan. Lövésre kész fegyverrel odamegyek, hozzáérek. Megkönnyebbült mély sóhaj szakad fel. Hát megvan! A tizenhatodik!
A leskelődő sötétség puhává lágyul, a lámpa egy ágvillába kerül. Mélyre szívom a füstöt. Kellemes ernyedtség terül szét bennem. Puhán szalad a kés a bőr alatt. Csak a bordáknál kell egy kicsit keményebben tartanom. Tüdő, szív, máj, a molinótasakba kerül. Ágat vágok, kitámasztom a felnyitott mellkast. Kezem a szőrbe, avarba törlöm. A hold sápadt fénye mutatja az utat hazafelé.
-Hát így történt -, nyomja el a cigarettavéget. Most pedig segíts behozni, mert hétre a vadászházba kell mennem, vendégeket várunk.
Gyorsan öltözködöm, veszem a fényképezőgépet és indulunk. Nem irigylem a hivatásosokat. De azt hiszem nem is igénylik.