Rakk Tamás: Ártéri vendégségben

Tibor alatt sisteregtek a Lada kerekei és minden porcikáját jóérzés járta át, mert ez a száguldás kézzelfogható biztosíték, hogy négy napra feledkezhet munkahelyi és családi gondjairól, lazíthat a hétköznapok feszes tempóján és az elkövetkező rövid idő alatt minden pillanatát a vadászatnak szentelheti.
Kihajolt az ablakon és élvezte, ahogy haját csomókba borzolta a szél. Gondolatai a nagy őzbak körül jártak, amelyet barátja ajánlott fel meghívó-levelében.
Hálával gondolt Jenőre, akivel mostanában csak ritkán találkozhatott, munkahelyük nagy távolsága miatt, de akivel a kollégiumi barátság megmaradt. Már azt is eltervezte, hogy a különlegesen szép trófeát vadászfala főhelyére teszi é s türelmetlenül nyomta a gázpedált, hogy minél hamarabb a helyszínre érjen.
Baráti ölelések és néhány közömbös érdeklődő mondat után, Jenő ismertette a délutáni programot:
-Most gyorsan átöltözünk és lemegyünk az ártérre. Már vár bennünket a vadászmester egy terepjáró kocsival, és ha minden jól megy, estére hazahozzuk a bakodat…
Tibornak a pármondatos ismertető, amelyben olyan természetes egyszerűséggel feküdt az ártér zöld ravatalán a régen óhajtott, álmaiban gyakran megjelenő bak, hihetetlennek tűnt. Egy pillanatra még arra is gondolt, hogy ha valóban ilyen gyorsan terítékre kerül, mit csinál majd a megmaradó három szabadnapjával?
Azon kapta magát, hogy nem is kívánja a gyors sikert, jobban szeretné, ha majd a harmadik-negyedik alkalommal találkoznának össze a neki szánt, „igazi” nagy bakkal. Gondolatait nem folytathatta, mert Jenő katonásan indulást vezényelt.

A vadászmester már várta őket a megbeszélt helyen és a hivatalos köszöntések után, kényszeredett félmosollyal jelentette Jenőnek.
-Sajnos Egri elvtárs, a terepjáró nem áll rendelkezésre, mert az utolsó pillanatban elromlott. Talán a kedves vendég kocsijával ki lehetne menni, hisz’ most nem sárosak az útjaink…
(Még mit nem képzel ez az Egri?! Talán majd a legjobb területünkre Lajos viszi ezt az ismeretlen senkit. Várunk még egy nyugatnémet vadászt, nem beszélve egy-két megyei fejesről, aki szintén csak nagy bakot hajlandó lőni. Jó lesz ezeknek a Józsi területe is! Igaz, hogy szakmai főnökünk az Egri, de majd kiengesztelődik, a mikor „nagyobb” vendégével lövetünk érdemes bakot. Különben is örüljön ez a hegyi ember, hogy a területünkre léphetett. Mit tud ez nekünk segíteni? Még ha meghívna egy disznózásra, de a disznót biztosan az Egrivel löveti majd meg. Menjenek csak Józsival a Laposokra, Lajos meg a terepjáró kocsi hadd pihenjen, holnap úgyis kemény napjuk lesz.)
-Hol van Lajos? – vágott közbe Jenő: A vadászmester nyelt egyet.
-Sajnos annak meg családi problémái vannak – nyögte ki – de ide hívattam Józsit, aki nagyon jó ismeri a területét és mindenben segíteni fog.
-Hát nem a Füzesekre megyünk? – csattant Jenő ingerült kérdése.
Tibor elkedvetlenedett és bosszankodott, amikor a jelenetből és a vadászmester arcáról nem-akaromságot olvasott ki.
Egri metsző hangja azonban kettévágta a mentegetőző mondatokat.
-Köszönöm a tájékoztatást. Ha lövünk valamit, majd elrendezzük Józsival. A viszontlátásra.
Tibor is nyújtotta a kezét és közben a vadászmester szemébe nézett, aki kényszeredetten mosolygott.
(Minek akar az ilyen átlagember érmes bakot lőni? Csak gondot okoz itt nekünk. Ez a süket Egri alaposan felmérgesedett. Még a végén ártani fog valamit. Menjenek a fenébe!)
-A viszontlátásra, vadászüdvözlettel!

Tibor életében most először szeretett volna valamilyen nagy ember lenni és szerette volna látni a vadászmestert, miként hajlong, hogyan igyekszik.
Beültek a kocsiba és a Lada sebesen lódult a Laposok felé. A csendet Józsi bizonytalan hangja törte meg, aki az egyszerű emberek ösztönével megérezte a hallgatás feszültségét és tudta, hogy valamit most szólni kell.
-A belső-Laposon ismerek egy nagyon jó bakot, amelyik elég későn szokott kiváltani, de biztosan tartja járását.
Jenő nem felelt, Tibor pedig az utat figyelte, hogy még időben elkerülhesse a buckákat. Józsi sem folytatta, egykedvűen bámult a lassan forduló táj után.
-Őzek! – jelezte a volán mögül Tibor.
A dűlőúttól balra két őz legelt. Az utat alacsony, hézagos gyepű szegélyezte és úgy állt meg az autóval, hogy az takarásban legyen. AZ őzek már figyeltek, ezért nem szálltak ki, csak az ablakot húzták le gyorsan. Előkerültek a távcsövek…
Józsi szólalt meg először:
-Lehetnek, vagy százötven méterre, az egyik suta a másik egy jó bak. Tessék meglőni.
Tibor csodálkozott ezen a kijelentésen, mert ő a távcsövében fiatal, félszárú baknak ítélte a távolságot pedig legalább 250-300 méterre becsülte, amit halkan meg is jegyzett.
Jenő bólogatott, aztán elővette őzhívó sípjait és nagyon óvatosan kiszállt az autóból, miközben odasúgta Tibinek:
-Közelebb kéne hívni, ha sikerül és tetszik, lődd meg. Ez nem azt jelenti, hogy nagyot nem lőhetsz már.
-Az nem jön ide sípolásra! – kételkedett Józsi.
Jenő a suta panaszhangját utánozó síppal a harmadikat sípolta, amikor a bak lassan, magasra tartott fejjel lépegetni kezdett a gyepű felé.
A nap még fényesen világított, így Tibor pontosan megállapíthatta, hogy egyszárú, nagyon fakó, érdekességnek számító agancsot visel és elhatározta, hogy él a lehetőséggel, ha alkalom nyílik rá. Hangtalanul csőbe tolt egy töltényt és a céltávcső tüskéjével a lassan közeledő bakot kereste.
A távolság száz méter, lőni lehetne, ha nem a bokor takarásában közeledne. Már csak ötven méter, de még mindig bizonytalan vörös foltokat látni csak a gyepű levelei között. Lövésre így gondolni sem lehet. Már csak harminc…a bak megtorpan…
-Lődd! – sziszegi Jenő, – mert mindjárt megugrik!
Tibor nagyon igyekszik, de nem talál szabad utat a golyónak.
A bak ekkor ugrást tesz a bokrok közti két méter széles nyílás felé és a szabaddá vált lapockára dörren a fegyver…Magasra szökken a meglőtt állat, jól jelzi a lövést, rövid vágta után élettelenül dől a földre.
Gratulációk következnek, aztán sietve indulnak tovább a belső-laposokra.

Tibornak nem tetszik, hogy az autózás közben látott öt őznél Józsi mindig rossz kort és távolságot becsült; és egyik esetben sem ő látta meg először a vadat. Lassan-lassan a belső-laposi nagy bak létezését is bizonytalannak érezte.
Az állítólagos kiváltó hely közelébe érkezve takarásba álltak, de a sötétedés kezdetéig nem mozdult semmi. Óvatosan indultak vissza az autóhoz. Kétszáz méter után közel embermagasságú gazos, lósóskás folthoz értek. A foltban mély hangon riasztott, aztán elugrott egy őz.
-Itt volt mégis az öreg – szólalt meg Józsi elégedett hangon.
A hang valóban idős bakot sejtetett. Azonnal megálltak.
Jenő érezte, hogy hamarosan kifutnak az időből, ezért úgy döntött, hogy a suta vészsírását utánozva próbálja meg kimozdítani a bakot. Két sípolás után az egyik őz feléjük indult.
Ismét feszült csönd következett, aztán egy, húsz méterre álló, különösen magas lósóska erősen mozogni kezdett. A távcső jól mutatta, hogy a bak jött közelebb és most idegességében agancsával veri a keményszárú kórót. Tibor az agancsot még mindig nem tudta egészen pontosan elbírálni. Józsi viszont súgva mondta:
-Biztos, hogy ez a nagy bak, sokszor láttam ebben a foltban és a hangját is megismerem. Nyugodtan lőheti, nem tévedek!
Jenő hallva a vadőr egyértelmű véleményét kezével integetve bíztatta lövésre.
Tibor minden idegszálát megfeszítve emeli puskáját…(Nagyon kevés már a lővilág). Agyán végigcikázik a sok megfigyelésből gyűjtött tapasztalat, amit az agancsát dörzsölő bakok testhelyzetéről magában elraktározott. Tisztán testhelyzetéről magában elraktározott. Tisztán állnak előtte az előbbi pillanatban még távcsővel vizsgált mozgások és a céltávcsővel megkeresi a mozgó lósóskát. Aztán a célzó tüskét végigvezeti a száron és a test középvonalától kissé jobbra, a nyak és szügy feltételezett találkozási pontjába lő…
Villanásnyi csend. A suta riasztva elrohan, a lósóska pedig még erősebben mozog tovább. Kevés várakozás után, a három ember elindul a vergődés irányába. A nagyon öreg, úgy kettőszázötven gramm körüli csavart agancsú bak, utolsó rúgásaival búcsúzik az élettől.
Józsi percekig nem szólal meg, aztán bizonytalanul gratulál. Tibor leveszi kalapját, utolsó falatot helyez az öreg bak szájába és a szótlan mozgások közben eljutnak hozzá az estére készülő ártér különös zajai: a távoli csobbanások, a vadkacsák szárnysuhogásai, ismeretlen eredetű cuppanások és a nyárfák leveleinek vibráló zizegése, sejtelmes hangulattal töltik meg az estét.

-Holnap más területre megyünk. – szólal meg Jenő. – Ezek úgy látom kiszúrtak velünk. Persze, én voltam a hülye, mert azt mondtam nekik, hogy most az egyszer a barátommal szeretnék lövetni nagyobb bakot. Ha téged valamilyen minisztériumi embernek kereszteltek el, biztosan lett volna Gaz-kocsi, meg jobb terület. Így maradt ez a szegény süket Józsi, aki lehet, hogy nagyon igyekvő, de még nem sokat ért a vadászathoz.
Tibor hallgat, kortyolgatja a finom bort, és a beszélgetés másfelé terelődik.

Másnap kora délután indulnak egy közeli vadásztársaság elnökéhez.
-Rendes ember, biztosan megtesz mindent a siker érdekében. Az ő Volgájával megyünk ki, azzal jár ő is rendszeresen vadászni, így nem kell rongálnod a te kocsidat! – mondja Jenő kiszállás közben.
Gyurka vendégfogadása valóban kifogástalan, lelkesedése őszintének látszik. Magához rendelte sógorát is segíteni, aki szenvedélyes vadászember.
-A Nagybodzás környékére megyünk, biztosan tudunk lőni jó bakot! – tereli a szót a vadászatra az elnök. A Tanyás részről sajnos eltűnt a megfigyelt érdemes bak. A sógornak felugrik a szemöldöke.
(Te süket vagy Gyurka! Hisz négy napja minden este a Tanyásnál menetrend szerint váltott ki az a nagy bak. Tegnap is látom, és mondtam is neked. Vagy nem akarod meglövetni? Akkor miért nem mondod meg becsülettel, hogy másik vele a terveid, most nem tudunk adni nagy bakot.)
-Te Gyurka-bátya! Próbáljuk meg a Tanyásnál mégis, hátha sikerül.
-Megmondtam, hogy ott nincs bak! – szigorodik az elnök hangja. Több esélyünk lesz a Nagybodzásnál.
(Ez a barom még elköp valamit. Bánom már, hogy ide hívtam! Holnapután jön e Jenő főnöke, annak szántam én azt a bakot. Erről persze Jenő sem tud. Ez a fafejű sógor a vadászeszénél és szívénél nem lát tovább…)
Tibor szótlanul hallgat. Élvezi is, bosszantja is, ami vele történik.
Az elnök indulást javasol és sajnálkozva mondja:
-Azt szerettem volna, ha a Volgámmal megyünk, sajnos azonban…
Indulnak a Ladával és a homokos dűlőút mellől messze rohannak az őzek, amikor a kocsit meglátják. Tibor gyorsan felméri; nagyon sokszor végig vadászhatták már ezt a területet. Öreg bakot így csak véletlenül lehet lőni.
A sógor őszinte lelkesedéssel igyekszik megtenni mindent, hogy sikere legyen a távoli hegyvidékről jött vadásznak. A terület legkisebb zugát is bejárják, eredmény nélkül. Már lassan sötétedik, amikor az egyik gyepű mellett beáll egy szép, négyszázötven gramm körüli, de nagyon fiatal bak. Végső elkeseredésében lövésre bíztatja Tibort. Az elnök is bólogat, Jenő pedig arra gondolva, hogy ez az utolsó lehetőség, hallgat…
Tibor végül is úgy dönt: nem lő!

Búcsúzkodásnál nagyon sajnálkozik az elnök a sikertelenség miatt.
(Na ezt is megúsztuk! Egri sem tehet szemrehányást, mert látszólag mindent megtettünk. A bakjaink is megmaradnak.)
A sógor keményen kezet ráz, megköszöni, hogy a fiatal, reményteljes baknál – a bíztatás ellenére sem – húzta meg a ravaszt.
A Lada robog hazafelé és a csendet Jenő töri meg.
-Látod Tiborkám, ilyen az élet. Valamilyen sumákolást még ezen a Gyurkán is éreztem. Talán itt is azzal szúrtam el, hogy nem titokzatosságba burkolva mutattalak be. Nem tudom…
-Egyet se fájjon a fejed Jenőkém. Legközelebb már csak akkor jövök el hozzád vadászni, ha legalább igazgató leszek – viccelődik Tibor, de egy kis keserűség azért szorítja a torkát.

A két barát elköszön egymástól. Tibor – az időközben lefőzött – trófeákat szeretettel helyezi az ülésre, és miközben ismét sisteregnek a kerekek, de most már hazafelé, rá-rápillant az agancsokra. Nem érmesek ugyan, de mégis előkelő helyet kaptak majd vadászfalán, mert olyan vadászat emlékét őrzik, amelyen sok mindent megértett. Eltorzult, érdekes formákkal mindig visszaadják majd az ártér zsombékos világának imbolygó hangulatát.