Vasass Veronika: Az első

Távcsöves golyós fegyveremet az öreg fegyvermester csodálatosan belőtte, a legyet is el lehet találni vele száz méterről.
Jöhet a vad! Most már igazán semmi okom nincs az első igazi vadászat halogatására, minden megvan, ami kell, vadászvizsga, fegyver, tilalmi idő vége: a vadászjegyen is megszáradt a tinta.
Május elseje. Nem is számítottam arra, hogy ki tudok menni az erdőre, ezért mindenféle munkát igyekeztem részben utólag, részben előre elvégezni, amikor üzenetet kaptam társamtól, hogy értem jönnek.
Örömmel készítettem össze a fegyvert, lőszert, vadásztáskát, de az eszembe se jutott, hogy éppen e jeles napon valóban lövéshez is juthatok. az a legfontosabb – bíztattam magam – hogy ott legyek az erdőn, hogy lássam és halljam azt a másik világot, amely beláthatatlan távolságban van a táskarádiótól, a benzinszagtól, a vitáktól, az irigységtől, a rosszindulattól. A vad elejtése? Egyszer majd az is elérkezik?
Kicsi vagyok és inkább sovány, mint kövér, a cseh Mauser szinte a sarkamat veri, és a vadásztáskába akasztott kabáttal majdnem elveszek a „szerelés” alatt. Egészen biztos, hogy felettébb komikus látványt nyújtok, de egyáltalán nem zavartatom magam, hősiesen bandukolok társam után a nyiladékon.
Kiérünk egy rét szélére. Hátramaradok, mielőtt a takarásból kilépnénk. Régi igazság, hogy az erdőn egyedül is sok a vadász! A réten semmi, s míg átballagunk rajta, a tűző nap – meg hát a rengeteg nehéz holmi – ugyancsak átmelegíti a hátamat.
A legyek szinte megmámorosodva a hirtelen jött melegtől, vadul zsonganak. A fű még bokáig sem ér, sárga virágok ezrei nevetnek a napra. Az erdőben a levelek már elborítják az ágakat.
A nyiladékról egy cserkelő útra térünk, tavaly hangtalanul lehetett járni rajta. Most tele van száraz tölgylevéllel, s bizony csak üggyel-bajjal sikerül elhitetnünk magunkkal, hogy nesztelenül járunk. Az őzzel meg egyáltalán nem, menekülő ugrásai elárulják, hogy az örök erdei kérdésre: „Ki kit vesz észre előbb?” – ma ő kapott kedvező feleletet.
Valami térdig érő apró, lila bokrétás virág áraszt kellemes illatot, aztán hirtelen belesüllyedünk a tél óta ki nem száradt lapos cuppogós sarába. Egy darabig szarvastehén csapását követjük, aztán, hogy újra száraz fűre érünk, eltűnik az is. Már látszik a magasles, a mai végcél.
Átmegyünk egy átereszen, ilyenkor tavasszal mindig van itt víz, aztán kiszárad. Ahogy a sás között szalad a kis patak, már megtréfált néhányszor: őz szöszmötölését véltem hallani. Persze, az én képzeletem, vagy inkább a kívánság, hogy vadat lássak, hajlamos a csalóka érzékelésre.
Odaérünk a leshez. Jó lenne valami ügyes módszert kitalálni, hogy a fegyver vége a létrán csak a sarkamat verje, a létrafokot ne! Társam látja nem egészen sikeres igyekezetemet, és odasúgja:
-A fegyvert keresztbe hozza fel, akkor nem veri oda a létrához!
Ami az illeti, megfigyelhettem volna, bár neki nincs szüksége ilyen mesterkedésre, majd két fejjel magasabb nálam. No, mindegy, legközelebb megpróbálom!
A les egy rét felső harmadán áll, ahol az erdő lenyúlik egészen a létráig, majd mögötte a rét újra kiszélesedik. Nem nagy az egész, talán háromszáz méter hosszú. A fák körülölelik, s amikor lebukik a nap, ferde sugarai valami különös belső fényt kölcsönöznek a fűnek, amely nyárra derékig érő lesz, de valami sásszerű, és társam szerint savanyú, semmire sem jó. Most a tavalyi száraz csomók fekszenek a földön, és az idei zöld még alig-alig üti fel a fejét. Valahol kakukk szól, tavaly ugyanitt figyeltem meg egyet a nagy fa tetején, s a tízszeres távcső alaposan becsapott a költeni lusta madár nagyságának megítélésében.
Hosszasan fülelünk. Semmi nesz!
-Szálljunk le, kinézek a belső rétre! – szól társam.
Itt az alkalom, keresztbe veszem a fegyvert, és szinte lelibegek a lesről, sem a sarkam, sem a létra nem szenvedi kárát! Soha nem késő valami hasznosat megtanulni!
Megyünk vagy 150 métert, ott engem leültet az árokpartra, és indul körülnézni. Távcsövemmel kémlelem a látható erdő- és mezőrészt, s mivel sehol semmi, a távcső beállításával foglalatoskodom. Régi, katonai távcső, külön-külön kell a két oldalt beállítani, de kicsi és nem nehéz. Ez pedig igen fontos szempont nálam, mert lassan több súlyt cipelek, mint amennyit nyomok.
Társam visszaérkezik, ő sem látott semmit. Üres az erdő, ahogy mondani szoktuk, persze ez nem pontosan így igaz. Leül mellém az árokpartra, térdére fekteti fegyverét, és elmosolyodik. Az én fegyverem ragyog, csillog, az övé matt agyával, de évtizedes sikereivel, szerényen megalapul.
-Mire majd a magáé is ilyen lesz, mint ez, sokat tud mesélni. Pedig ez is volt ilyen fényes! – mondja. – No talán ma! – vált gondolatot.
Errre a reményt keltő szóra a torkomban kezd dobogni a szívem, s máris kezdem magyarázni a bizonyítványomat:
-Tudja, az az igazság, hogy én legszívesebben egyedül lennék, amikor szembekerülök az első vaddal. Egy lesen ülve, nyugodtan kivárva a nekem is megfelelő alkalmat, mikor nem remeg a térdem, rendesen kapok levegőt, a távcsőben nemcsak egy fekete foltot látok, hanem a vadat is…
-Ezt megértem, de nem bízhatom magára a lelövésre szánt vad bírálatát, ezért szokjon csak hozzá a gondolathoz, hogy akkor kell elsütni a fegyvert, amikor én mondom.
-Ha vaddisznót engedne lőni, akkor nem kellene annyit bírálni!
-No hiszen! Arra esetleg még éveket kell várni! Induljunk vissza!
Visszasétáltunk a lesre, a fegyver most már szinte magától megy fel a létrán!
Alig helyezkedünk el, látom, hogy társam erősen figyel, majd odasúgja:
-Készüljön!
Semmit sem hallok, pedig mindig azt hittem, kitűnő fülem van. Aztán halk nesz, erősödik, és néhány perc múlva meglátom a fiatal bakot.
-Lőhető! – mondja, s velem fordul egyet a világ.
Remegés fut végig rajtam, a lábaim nem akarnak megtartani. Mint mindig, most is baj van vele, hogy kicsi vagyok, csak a kémlelő résen át tudom a fegyvert megtámasztani, a bak meg közel van nagyon. Kecses teste már a látómezőben, megpróbálok a szívére célozni.
Na most!
Eldördül a fegyver, a vad elugrik a les előtt. Hát ezt bizony elhibáztam! De mégis valami baj lehet, megtorpan és furcsán emeli bal első lábát.
Közben valahogy félálomban, – mert ugye azt mondani, hogy ösztönösen, kicsit nagyképű kijelentés lenne – újra töltök, észre sem veszem. Átfordulok a les másik oldalára. A bak a sűrű felé tart, még egy lépés, és eltűnik a bozótban.
Most megáll! Hála néked, Diana Istenasszony!
Újra célzok, miközben társam türelmetlen suttogását hallom:
-Most lőjön!
Lassan görbítem az ujjam – dörrenés! A bak összerogy, néhányat még rándul, és vége!
Leengedem a fegyvert. Nem tudok megszólalni, csak állok kábultan, valami mámoros, boldog izgalomban. Sikerült! Az első! A lesről le kell jönni, és meg kell tenni azt a harminc-negyven métert, ahol az őz fekszik, de erre nem emlékszem, csak nézem a fiatal villást. Fekete orra a száraz avaron, megtört szemében egy utolsó pillantás az erdőre!
Társam felém nyújtja a töretet, közben én valahol a fák koronája felett úszom egy eddig nem ismert öröm mámorban…