Az én királyom

A tanzániai ikomai táborban elfogyasztott első ebéden Joesch, a vadászkísérőm ismerteti a területét. Sok a vad, kafferbivaly, leopárd, antilop van bőven, oroszlán is előfordul. Elefántot azonban azok alatt az évek alatt, amióta itt vadásztat, csak két-három ízben látott. A beszélgetés megnyugtat, a kilátások nem rosszak. Talán sikerül kaffert lőnöm, amit 1965-ben – szabad vadászterületen – még meglátnom sem sikerült. Fehér kísérőm biztatására mindjárt körülnéztünk egy kicsit. Elő a puskát, már indulunk is. A táj tipikus afrikai szavannás, tíz perc múlva már felbukkannak az antilopok, főleg topik. Nemsokára Joesch megállítja a kocsit, mutatja, hogy a bozótos szélén egy beteg impalla áll. Int, lőjem meg, nem számít bele az engedélyezettbe. Tudom, ez is az ismerkedéshez tartozik, kíváncsi rá, hogyan lövök. Megközelíteni hát úgy száz, százhúsz méterre, odalövök, s a bak helyben marad. Nem valami megtermett, mégis örülök neki, mert hozzásegít a bizalom elnyeréséhez. Látom kísérőimet, hogy elégedettek a bemutatkozásommal. Hiszen a következő hetekben nemcsak a siker függ tőlem – ami számukra, akik ebből élnek, igazán nem mellékes, de esetleg az életük is azon múlik, jól hord-e a puskám. Sikeres a második lövésem is, egy nagy hiénára, vágtatásának vetek véget örökre. A hiéna állkapcsa nemcsak hatalmas, hanem olyan erősnek is látszik, hogy a legkeményebb csontot képes összetörni. Nyaka vastag és izmos, jókora súlyokat tudhatott emelni és hurcolni. Első lábai hosszabbak, mint a hátsók.