Szász Imre: Az őz

Az őzről, Kisannám, mindenekelőtt azt kell tudnod, hogy nem kicsi szarvas. Van kicsi szarvas, és van kicsi őz, és mind a kettő egészen más állat. A kicsi őz nem azért nő meg felnőtt őzzé, hogy kicsi szarvas legyen.
Másképp is hívják az őzcsaládot és a szarvas családot. Az őzanyát sutának, a szarvas anyát szarvastehénnek, az apát őzbaknak, a szarvas apát szarvasbikának; s az egyik családnál a gyerek neve őzgida, a másiknál szarvasborjú.
Még egyet tanulj meg: az őz és a szarvas szarvát agancsnak hívják. Nem tudom miért. Talán azért, mert olyan sok ága van, és ruhát lehetne rá aggatni. Bár a szarvasok nem szeretik, ha ruhát aggatnak az agancsukra. Nem azért növesztik, tisztítják, csiszolják nagy gonddal minden évben, hogy esőkabát meg irhabunda lógjon rajta. De most nem ruhafogasról van szó, hanem őzekről. Elmondom hát neked a sümegi őzek történetét.

Az őzek ugyanott éltek, a vár mögött, a nagy kertben, ahol a sánta kiscsibe és Vacak, a gyáva kutya, akiről már meséltem neked. AZ első őzet a közeli erdőből hozta be egy öreg, fehér hajú erdész. Egészen kicsi, pöttyös ügyetlen őzleány volt, nagy fényes fekete szemével ijedten nézett, mikor letették a kertben, vékony kis lába remegett, és nézte, nézte ezeket a hatalmas lényeket: az erdészt, aztán Sári nénit a kert gazdasszonyát, Pubi bácsit, a kert gazdáját, meg engem, aki akkor nem lehettem sokkal nagyobb, mint te vagy most.
-Valami rabsic lelőtte az anyját – mondta az erdész. –Gondoltam, elhozom a doktor úréknak, tudom, mennyire szeretik az állatokat.
Az erdészek az orvvadászokat hívják rabsicnak, és nagyon haragszanak rájuk. A kicsi őz ott maradt tehát a nagy kertben.
Eleinte nagyon sokat kellett bajlódni vele. Vad volt, minden hangra megriadt, s a verandán, amelynek egy részét elkerítettük neki, ide-oda rohangált, és beverte a buta kis fejét, apró patái szétcsúsztak a kövön, és elesett. Az első napokban enni sem akart, nem fogadta el a tejet a cuclisüvegből, mert éppen olyan cuclisüvegje volt, mint a kisbabáknak.
A tejet mindig Sári néni vitte neki. Aztán egyszer csak elfogadta tőle, és felfelé meresztett nyakkal, a négy lábát megfeszítve, szívta-szívta az üveget.
De csak Sári néni kezéből evett. Éntőlem nem fogadta el a cuclisüveget: állt a sarokban , és morcosan nézett – ha ugyan egy kicsi őz egyáltalán tud morcosan nézni. Egy darabig haragudtam is rá, mert szerettem volna, ha a kicsi őz engem jobban szeret, mint Sári nénit. Abban az évben, úgy látszik, sok őzgida maradhatott árván, mert egy szép napon beállított egy másik erdész is – ez nem ősz hajú volt, hanem fiatal, és kicsi bajsza volt -, és letett a földre egy kicsi őzfiút.
A szünidő hamar véget ért – a szünidők, sajnos mindig hamar véget érnek. Ott kellett hagynom a két kis őzet, a kertet, a nagyszerű kajszibarackot, amitől szünidő elején rontotta el az ember a gyomrát, s a finom szőlőt, amitől szünidő végén kellett néhány napig teán és pirított kenyéren élni.
Nem is láttam a kis őzeket a következő nyárig. De addigra már nem kis őzek voltak, hanem felnőtt állatok. A fehér gidapöttyök eltűntek, egyszínű barna volt mindegyik, s a bakocskának kinőtt az első agancsa. Bizony, az első, mert az őz – és a szarvas – minden évben új agancsot növeszt. Télre a régi agancs töve üreges lesz, s végül az agancs lehullik. Néha lehet is találni az erdőben, az avar alatt ilyen elhullajtott agancsokat. Helyén nőni kezd az új agancs. Eleinte vastag, bolyhos bőr fogja körül, s a csont még fehér és puha. Azután, mikor már egészen kinőtt az agancs a bőr leszárad róla, s az őzbakok és szarvasbikák nekidörzsölik a fák derekának, hogy minél hamarabb megtisztítsák.
A sümegi kis őzbaknak két egyenes, kicsit agancsa volt. Az ilyet úgy hívják a vadászok, hogy „nyársas”, mert egyenes és hegyes, mint a nyárs. Második évben a bak agancsán már nő egy ág, és akkor „villás” lesz. Harmadik évben még egy ág nő rajta, és mivel olyankor a két agancson összesen hat ág van, a bakot „hatosnak2 hívják. „Nyolcas” és „tízes” bak ritka, nem azért, mintha az őz nem élne négy-öt évig, hanem mert az agancs mégsem mutatja pontosan, hány éves a bak; rendszerint megáll a harmadik ágnál, és a negyedik már nem bújik elő.
A sümegi őzfiú tehát már nyársas bak volt azon a nyáron. A kert sarkában, a nagy kőfal mellett kerített el nekik Pubi bácsi egy kis őzbirodalmat, de esténként kijárhattak és olyan szelídek voltak, hogy odajöttek a verandára sós kenyeret koldulni. A sós kenyeret nagyon szerették.
A következő nyáron nem törődtem az őzekkel, pedig épp olyan szelídek és kedvesek voltak, mint egy évvel ezelőtt: Maci, az őzlány talán még kedvesebb is, de Mukira sem panaszkodhattam, noha már villás agancsot növesztett, és igazán harcias és komoly őzbaknak mutatta magát – legalábbis a szegény, összedöfkölt málnabokrok és mandulafák szerint. Én inkább vadásztam – csúzlival – verébre. Szerencsére, akármilyen remek szögletes tejgumit lehetett is kapni a csúzlihoz, nem sok verébben sikerült kár tennem. És jött megint a nyár vége, a búcsúzás a kerttől, őztől, verébtől, csúzlitól – jött az iskola.
De eljött – mert hiszen nemcsak a szeptember jön el, hanem a szünidő kezdete is-, eljött a következő nyár. És ezen a nyáron nem lehetett hűtlenül elhagyni az őzeket a verebekért. Először is azért, mert Macinak és Mukinak kicsi gidája volt: fehér pöttyös, ügyetlen, aranyos kis gidája. Olyan aranyos, hogy legszívesebben mindig dédelgettem és simogattam volna – de dédelgetni nem lehetett. Mégpedig azért, mert Mukinak senki nem mondta meg, hogy ő őz, és Muki ettől oroszlánnak képzelte magát. Aki belépett az őzek birodalmába, annak nekirontott.
Első este, mikor megérkeztem, Pubi bácsi odaszólt:
-Gyere gyerek őzet etetni.
Persze, hogy mentem. Ha Pubi bácsi hív, nem hogy őzet, de disznót csirkét, esetleg párducot etetni is mentem volna, bár az utóbbiban nem vagyok egészen biztos. Éppen ezért kissé csodálkoztam, mikor Pubi bácsi a kerítésen kívül elvette tőlem a vizesvödröt, és azt mondta:
-Maradj itt kinn.
Nagyon meg voltam sértve, de nem sokáig. Hamarosan nagyon is megvigasztalódtam.
Pubi bácsi bement az ennivalóval és a vizesvödörrel. Maci a gidával a fa alól nézte, nagy, bársonyos őzszemével. Muki a kerítés mellett állt, és ő is nézte bársonyos őzszemével. Aztán, mikor Pubi bácsi lehajolt, hogy beleöntse a vizet a vályúba, Muki, mint a villám, odaugrott, és hátulról beledöfött oda, ahol hajlás közben legjobban feszül a nadrág. Én akkor már tudtam, hogy illetlenség volna Pubi bácsit nyíltan kinevetni, hát elbújtam a málnabokrok közé. Nem is sejtettem, hogy ez a mulatságos jelenet valami nagyon szomorú történetnek a kezdete.
Az őzbank ugyanis goromba állat. Muki is egyre vadabb lett. Harciasan és kihívóan sétált, böködte a levegőt sötét színá, gyöngyös agancsával. Sári néninek kis híján kiszúrta a szemét, éppen a szeme mellett csúszott el az agancs hegye.
Összeült a tanács, és úgy döntöttek, hogy Mukit agyon kell lőni. Kiengedni nem érdemes, mert elpusztulna.
Másnap ki is jött egy ismerős vadász, és mi a verandán remegve vártuk a puskadörrenést.
Muki agancsát úgy, ahogy a vadászok teszik az igazi trófeával, egy tölgylevél alakú deszkára szegezték, és felkerült a veranda falára, a szobaajtó fölé. Mindenki szomorú lett egy kicsit, amikor ránézett, csak maci és a gidája nem; hamarosan visszaszoktak a verandára, és koldulták a sós kenyeret, és észre sem vették az agancsot a falon.
Abban az évben rettenetes tél volt, nagy hó esett, s fújta-hordta a havat a viharos szél. Mint egy dombot, úgy hordta a nagy kőkerítés külső felére, ahol az őzek elkerített helye volt. Azután egy kis olvadás jött, majd rögtön csillagos, fagyos éjszakák, s a hó teteje kemény kéreggé fagyott.
S egy éjszaka a hófúváson behatolt a kertbe egy csapat kóbor kutya….
Tovább nem mesélem. Szegény őzikéket nagyon sajnáltuk. Több őz nem is került a nagykertbe, a vár alá.
(Megjelent a szerző „Kisanna Erdőországban” c. kötetében)