Borzsák Benő: Azon az estén

Kellemesen ringatóztam a nyeregben. Jó ez a pej. Négy éves és még csak két hónapja hozták át a bugaci kerületből. Azóta, hogy tanítgatom, s lám néha már szépen elereszti magát, nem olyan merev, mint az első hetekben. „Hopp ez a tiéd” – szabad jobb kezemmel hatalmas „bögőt” ütök le Jankó izmos nyakán. Fejét előrenyújtva megrázza sörényét, de az erős, fekete szálak nem tudják elérni kínzóját. Farkának suhogását is egyre hallom, amint látogatóit hessegeti. Hasztalan igyekezet. Ezen a kiégett birkalegelőn rengeteg a bögöly és a légy. Csendesen haladunk. Szeretem ezeket a meghitt alkonyati órákat, amint egy-egy fárasztó nap után hazafelé tartunk.
Az augusztusi forróság még vibrál a levegőben a kantár fehér habot dörzsöl ki maga alól, ami ilyenkor lassan felszárad. A nyereg bőre megcsikordul néha, mint az új cipő, a zabla pedig halkan meg-megcsörren, ahogy a ló finom szájával állandóan játszik vele.
A tanya előhírnökei, az illatos szénakazlak között feltűnik a magtár, végében az istálló. Lecsúszom a nyeregből, meglazítom a hevedert és kantárszáron vezetem a lovat. Az ajtóban megállunk, a nyerget a falnak támasztom, hadd szárítsa meg izzasztóját az alkonyi nap. A nyereg helyén megtörlöm a ló hátát, a kantár is lekerül, Jankó pedig, mint aki jól végezte dolgát besétál a boxba.
Pali bácsi ilyenkor szokott előkerülni, ha nem üldögél az ajtóban. Már jön is a kovácsműhely felől, amely mindig a major hírközpontja. Most beteg. Legalábbis annak hinné a felületes szemlélő.
-Kend berúgott már megint…
-Hogy az a szentkúti nehézség a sógor pálinkájába, csak egy kortyot ittam és…
-Ne dadogjon kend, hanem tegye a rudat a kocsiba, én még befogom a szürkéket, azok most elszédülnének annak a szagától, amit maga megivott. Szólok a Kati néninek, hogy fogja kevesebbre a zsebpénzt….
Kis szobámig rövid az út, ott vár öreg barátom, aki a patkócsattogásra előjön, és már hozza is a felszerelést, egy öreg tarisznyát és két puskát.
Bizony ez nem szabályos dolog. Én nem vagyok vadász, puskám sincsen, és most mégis két puskát viszünk. A dolog nyitja az, hogy öreg barátom gyakran jött ki télen hozzám a tanyára varjút, gerlét lőni. Sokszor elkísértem, így esett, hogy alaposan kitanított a vadászfegyver kezelésére és használatára. Felügyelete mellett elég tűrhetően pusztítottam a fekete varjúsereget. Egy-egy szép „toronyvarjú” lövése után néha megdicsért; „No öcsém, a végén még vadász is lehet belőled!”
Most pedig kacsázni megyünk! A lovak vidáman trappolnak, a kerekek az utánunk felgomolygó lisztszerű porban puhán gurulnak, és finom dalokat csak rosszindulattal lehet szekérzörgésnek nevezni. Pattogó hangjuk valami régi, egyhangú dallamot játszik a patkók dobogásával, amely beleolvad a puszta beszédes csendjébe. A lovas kocsi nem zavarja meg a táj nyugalmát, hozzátartozik, mint a távoli harangszó. Engedd át magad az alkonyat varázsának, barátom, és észre sem veszed, másképp viselkedsz. Természetesebben. A szavak ritkábban esnek, halkabbak, és többet mondanak. Minden mozdulatnak célja van, és a nyugalom körülveszi az embert. Az idő itt nem rohan, komótosan ballag, mint a kisbíró, mert tudja, hogy nem késik el.
Megállunk. A szerszám lekerül a lovakról, könnyű béklyó a lábukra, hadd legeljenek itt a kocsi körül. Néhány töltényt a zsebbe, a könnyű kis angol 16-ost a kezembe, és indulunk beljebb. A buja fű között szittyós, kákás foltok, néha víz csillan, és a csizma cuppanva meg-megragad. Lassan lépkedünk egymás után. Jó kétszáz méternyire tőlünk boglyák púposodnak, megannyi öreg csőszkalap. Bizony csáléra vágta a forgószél némelyiket.
A kis sziget két végébe megyünk a kiválasztott két boglya mellé. Halk kattanással zárul a puska, minden további mozdulat felesleges. A napsugarak még felkapaszkodnak a látóhatár alól, de átellenben egyre magasabban, ezüstösebben ragyog a Hold. Szellemfénye hamarosan szétterül körülöttünk.
A csend. Míg a csizma cuppog a vízben, tudom, hogy mellettem van, körülvesz, de most meg is hallom. A lélegzetem szinte visszatartom, minden idegszálammal hallgatózom, szemem az égbolton kutat. Ez lenne a vadászláz? Érzem, a hatalmába kerít. A békák kórusa, a tücskök muzsikája kiemeli a mozdulatlanságot, és a körülöttem énekelve keringő szúnyogok nem is a bőrömet, hanem fülemet sértik.
Most! Igen, most sejtelmes nesz közeledik, egy pillanat, és suhogó szárnyakkal elzúg felettem az első. Igen, kacsa, ezt most már biztosan tudom, hiszen mögöttem nagyot toccsanva csapódik a vízre. Ja, öregem, itt a kéznek is mozogni kell, nemcsak bámészkodni, ha lőni akarsz ma este valamit. Miközben így biztatom magam, a második is elzúg fölöttem, de látni semmit sem látok. Keményen megmarkolom a puskát, és elhatározom, hogy most már aztán igazán. Valahogy komolyra fordult a dolog, és a kacsák is megérezték ezt, mert a két hírnök után nem igen sietett jönni olyan, aki lövészi képességeimet meg akarta volna kísérteni.
Barátom tizenkettese most megszólalt, duplázás…, de semmi. Csak a csend lesz mélyebb, a fülem meg zúg, de most megint! Jön valami, fel a puskát, gyors duplázás, és szépen leszálló kacsa vízre érésének jellegzetes csobbanása. Na ez pedig kapott, – bíztatom magam, majd hozzáteszem -: igen kapott, két szemet – az anyjától. Bizony. Duplázás, zuhanás, a szomszéd lőtt valamit!
Nem tudom, érezték-e már azt, amit én akkor! A biztos megérzés kerített hatalmába: a következő az enyém lesz. Biztosan. Lehozom. Nem is lepődtem meg, mikor a suhogást meghallottam: Nyugodtan emelkedett a cső a magasba, és szinte a dörrenéssel egy időben a sebesen szembe repülő madár, mint egy darab kő, levágódott a lábam előtt. Megvan! Az első! Megy ez neked fiú! – jött meg az önbizalmam, amely aztán szép lassan ismét a helyére került. Duplázások után egy-egy fokkal lejjebb. egészen a csizmaszárig. A kacsák is elfogytak.
A túlsó oldalon gyufa lobbant. Hirtelen nagyon hiányzott a cigaretta, majd, amikor a dohányfüst szétterült körülöttem, és összekeveredett a nedves rét szagával a szénaillattal, tudtam, ezen az estén lettem vadász.