Bársony István: Bolyongás

Borzasztó lehetett a Robinson sorsa!…
Kivetődni a tenger viharos hullámai közül egy vad szigetre, ahol isten képére teremtett lény egyetlen egy sincsen, s ott érezni a véghetetlen, kietlen magányt: bele lehetne ebbe bolondulni!…
Nem a magány miatt, hanem annak rettenetes állandósága miatt.
Mert a magány, időszakilag, annyi időre, amennyit mi határozunk meg leírhatatlan gyönyöröket kínál. Benne van az igazi, legnagyobb pihenés; általa kapjuk meg azt az üdítő csöndet, amire néha oly nagy szüksége van testünknek-lelkünknek. Amikor tökéletesen egyedül vagyunk, olyankor tudunk legjobban szemlélődni, gondolatainkba elmerülni, ezer meg ezer tanulságot leszűrni; bölcselkedni, magunkba szállani, megtisztulni. Mindez pedig komoly szükséglete annak, aki nem tudja beérni a véletlenekkel, amelyek szerint így vagy amúgy dobálja a sors, hanem maga szereti az útjait intézni, a saját egyénisége, megállapodása, világnézete szerint.
A magány, ha mi magunknak a kedve szerint való, istenáldás. Ha azt mondhatom: most megszököm az emberek elől, a zajos, nyugtalan világból, se elbújok pár órára, vagy egy pár hétre, vagy egy pár hónapra az isten háta mögé – ez az igazi földi boldogság kiegészítője. Mert sokszor van úgy, hogy betelünk a sokadalommal, a zűrzavarral és egy kis csöndet kívánunk, amint a fáradt ember kívánja az alvást, az üdítőt.
Legkegyetlenebb büntetés a kínaiaknál, hogy nem engedik a bűnöst aludni. Amikor már félholt a szemére nehezülő leküzdhetetlen álomvágytól, akkor izgatják legjobban mindenféle mesterkedéssel, hogy végre meg kell őrülnie a nyomorultul agyonkínzottnak. Hát a világ örökös dübörgése, mozgása, millió hangja, nyugtalanítása és izgalma jobb-e? Nem természetes-e, hogy ösztönszerűleg vágyunk néha menekülni ebből a hajszás társadalmi életből, amelynek a forgatagában mindig csak megfeszített idegzettel tudhatunk a helyükön maradni?
De a magánynak olyannak kell lennie, hogy mégis érezzük benne szabadságunkat a zajos világba való visszatérésre. Amikor elég a csendből, az egyedülvalóságból, akkor meglegyen rá a mód és a lehetőség, hogy megint emberszót halljunk, s örvendhessünk azoknak, akiket szeretünk. E nélkül a magány jóformán épp annyi, mint a sír. Még rosszabb is lehet, mert a sírban legalább nincsenek érzések, ellenben az egészen magában élő ember a saját maga tetszhalott mivoltának a tudatában kínlódik tovább, keservesen.
Igaz, hogy akiknek senkijük sincsen, azokra a nyüzsgő embertömegek közt is sivár magány vár. De a legnagyobb elhagyatottságban is kicsírázhat még a reménység, hogy nem veszett el minden – majd akad valaki, aki velünk érez, aki közeledik hozzánk. Akit valami címen mienknek tarthatunk.
De Robinson szigetén senki sem volt!…
Itt vagyok egy felséges síkság közepén, egy remek kaszáló virágos területén, ahol mögöttem kúp alakú szénaboglyák emelkedtek, közvetlenül előttem a lekaszált réten rendekben fekszik a virággal tarkított zamatos fű, azon túl pedig teljes pompájában díszlik a gazdag kaszáló, százezer méhet csalogatva magához, mézet kínáló eleven virágai által.
Ez itt olyan magány, aminőt tökéletesnek képzelek arra, hogy üdüljek benne.
Nem a világgyűlölet hozza ide a bolyongót. Csak az időleges vágy, hogy most egy darabig ne lásson mást, mint eget és földet, az ég felhővel tarkított azúrját, s a föld buja színekkel kendőzött arcát.
Ameddig ellátok: emberlakás nincsen a környéken. Pusztaság véges-végig. A határ mindenfelé a földre boruló ég. Nagy távolságban sejtem az elmosódott facsoport közül kiemelkedő tornyot, azt is inkább azért, mert tudom, hogy falu van ott. De a házak közül egy sem látszik. A torony pedig az istenre emlékeztet.
Most úgy képzelhetem, hogy egyedül vagyok a világon, s minden csak én értem van. Mohó sietséggel merülök el ebbe az önző ábrándba: sietnem kell, hisz minden pillanatban feltűnhet valahol a pusztai úton valaki, valami: egy ember vagy egy szekér, s akkor vége bolondos képzelődésemnek. Akkor osztoznom kell azzal ott, akárki is. Akkor csalódva kell látnom álmaim szétfoszlását.
A róna felséges magányában egy szénaboglyához dőlve néztem a világot.
Mennyi egyszerűség és mennyi pompa. A zöld szín pompája, ami utolérhetetlen, amit a földről még a tó vize is ellop, s hullámveréskor visszatükrözi, mintha smaragdból volna a feneke.
Felujjongok az egyedülvalóság nagyszerű érzésére, s tele tüdővel szívom a szénaillatot, amit felém hajt a szellő.
Nincs ennél csudásabb összetétel. Nagyokat szippantok belőle s lesem: kiérzem-e vajon a kakukkfüvet, a szegfűt, a mentát, a vadzsályát…
Egy gyorsan sikló árnyék suhan át fölöttem, amitől szinte megrezzenek. Vége a magányomnak!
Vendég jött! Olyan vendég, aki jobban itthon van itt, mint én magam.
Egy hosszú lábú, vörös csőrű gólya.