Fusch Antal: Búcsú egy őszi hajnalon

Halovány derengés jelezte a keleti égbolton, hogy a szarvasbikák harsogásától hangos, szeptemberi éjszaka búcsúzni készül. A vadászházban a kivilágított ablak mögött Kerekes Mihály fővadász azon a hajnalon is szokott időben lépett ki ágyából, pedig ettől a naptól kezdve a szolgálat már nem kötelezte korai felkelésre.
Élete nagy fordulóponthoz érkezett ezzel a gyönyörű szeptemberi hajnallal, amelyen örökre búcsút kell vennie mindentől, ami élete értelmét jelentette. Mihály mégis a szokott módon készülődött. Gyors és határozott mozdulatokkal végezte a reggeli tisztálkodást, miközben a teavíz bíztatóan sustorgott a gáztűzhelyen. Siettében erdőjáró ruhája után nyúlt, majd miután észbekapott, szomorú mosollyal rakta vissza a fogasra. – Nono, Miska, ez a nagy nap ünneplőt érdemel! – Így dörmögött fennhangon, mert ahogyan szaladt felette az idő, egyre többet motyogott a bajusza alatt, csak úgy saját magának.
Miután megitta a teát, Mihály felvette díszruháját, majd kezébe véve az erdőgazdaságtól kapott levelet, az asztalhoz telepedett. Újból és újból elolvasta az írás befejező sorait:

„…személyi okmányainak és augusztus 31-ig járó illetményének átvétele, ugyanakkor szolgálati fegyvereinek, szolgálati könyvének leadása végett a gazdaság központjában jelenjen meg. Megköszönöm a vadászati tevékenység színvonalának emelése érdekében végzett eredményes munkáját és jó pihenést kívánok: Mohás Antal igazgató”

A nyugállományba vonulás alkalmával szokásos mondatok ezek, a vállalat vezetőjének kötelességszerű szavai. Mihály tudta, általában így szokták. De tudta azt is, hogy más vállalatoknál a vezetőség emberségből, tiszteletből, megbecsülésből néhány meleg hangú mondatai, bíztató kézszorítással vesz búcsút azoktól, akik „kicsit meghalnak”, vagyis végérvényesen búcsút mondanak munkapadnak, gépeknek, szerszámoknak, munkatársaknak, egész addigi életüknek.
Nem várt különösebb ünneplést, hiszen szókimondó természete miatt főnökei nem nagyon kedvelték, de azt bizonyosra vette, hogy szó nélkül nem fogják elereszteni.
Visszarakta a fiókba a levelet, majd fegyverszekrényéhez lépett, és kiemelte onnan a három puskát. Sorba rakta őket az asztalon. Elsőnek a „Hornet” kis golyóst, majd a Belga 20-ast, s utolsónak a 8×57-es Mausert. Nézegette, kinyitogatta őket, a csövükbe kukkantott. Közben arra gondolt, milyen nehéz lesz az élet, milyen értelmetlen és céltalan ezek nélkül a puskák nélkül. Mindhárom az erdőgazdaság tulajdona, le kell adnia őket. Különösen az ütött-kopott, mégis kitűnően karbantartott, „lik iránt hordó” golyós fegyverétől vált meg nehéz szívvel. Húsz év alatt nagyon összeszoktak. Mihály mindenhová magával cipelte. Együtt voltak sárban, fagyban, esőben, hóviharban, és ez bizony az öreg fegyver agyán, faborításán erősen meg is látszott. Néhányszor új csövet is kapott az eltelt idő alatt, de „lőtudománya” mit sem változott, és gazdája még jobban ragaszkodott hozzá, mint korábban.
Mihály nézte az öreg jószágot. Arra gondolt, mi mindent láttak és éltek át együtt az eltelt hosszú évek alatt. Első szarvasbikája elejtésének nem mindennapi története jutott eszébe.
A jó erőben lévő, magas, kerékképű, enyhén pocakosodó, hetven év körüli öregúr az első külföldi vendégvadász volt életében. Mihály már akkor jó emberismerő volt, és ösztönösen megérezte, hogy ez a nehézkes öregember sok gondot okoz majd. Balsejtelme néhány cserkészet után beigazolódott. A vendég az összes bikát elhibázta, amelyet Mihály lőhetőnek ítélt.
Az utolsó előtti nap estéjén aztán igen meglepő dolog történt. Mihály, mint rendesen, aznap este is szépen becserkészte a kiszemelt bikát, egy hosszú agancsszárú és nagy terpesztésű öreg 12-est. A vadászvendég melléje puskázott ennek is. Ebben ugyan semmi rendkívüli nem volt, ami utána következett, abban annál inkább.
A sok gyaloglásban és izgalmakban teljesen eltörődött vendég szégyenlős mosollyal, halk és akadozó hangon megkérte vezetőjét, lője meg helyette a bikát.
Másnap hajnalban még teljes volt a sötétség, amikor a helyszínhez közeledtek. Mihály szokatlanul messze állította meg a kocsit. A „Jókormányzó” Becseinek még csak megsejtenie sem volt szabad, hogy itt valami titokzatos, ravasz dolog készül. Egy hegytetőn több cserkészút összefutásában állottak meg. A tegnap este elhibázott öreg bika most is a tisztáson bőgött, úgy látszik tehenei nem nehezteltek meg túlságosan az előző napi ijesztgetésért. A keleti égbolton megjelent a hajnalpír, a feketerigók élénk trillázással jelezték ébredésüket, fejük felett pedig az öreg tölgy odvában utolsókat rikkantott egy nyugovóra készülődő kuvik.
Mihály külön hangsúlyozva minden szót, elmondta vendégének, mit kell tennie. Feladata nem volt nehéz: várni és minden körülmények között ott maradni a kijelölt helyen, bármi történjék is, míg vezetője nem tér vissza.
Minden jól ment, amíg Mihály a tisztított cserkészúton lopakodott előre, ruganyos macska lépteivel. Amikor azonban a hegy élre, három szakadékszerű hatalmas árok elágazásához ért, a szél ellene fordult. Mielőtt a vadból akárcsak egy szőrszálat is megpillanthatott volna a tehenek szelét vették. Szerencsére maguk sem tudtak dönteni, honnan fenyeget a veszedelem, így rövid tétovázás után belerohantak az árokba.
Amikor a csapat a hatalmas árokba beleereszkedve nem láthatta meg, Mihálynak bőven volt ideje futólépésben megtenni 250-300 métert. Egyre csak az árok túlsó oldalát figyelve, ismét óvatos cserkésző léptekkel haladt előre mindaddig, míg a vezértehén feje elő nem tűnt a hegy él mögött.
Akkor az öreg Mausert kibiztosítva, jobb térdére ereszkedett, és mozdulatlanul várakozott. A tehenek – nyolcan voltak összesen – fegyelmezetten követték a vezért, és csakhamar megjelent a bika is.
Alighogy agancsa előtűnt a hegy él mögül – megtorpant a vezértehén, és vele együtt az egész csapat. Végtelennek tűnő, hosszú másodpercekig figyeltek, Mihály pedig tétlenségre kárhoztatva, remegve az izgalomtól lapult a takarás nélküli kopasz vágásban.
Az árok meredek oldalán, rézsútosan húzódó váltón, libasorban álltak előtte a tehenek. A távolság 150 méternyi lehetett. Nem fedte őket még egy fűszál sem, de a bika testét teljesen eltakarta a tarvágásban éktelenkedő tuskók egyike.
-Előre! Csak még egy lépés! Egyetlen rövidke lépés! – így noszogatta magában Mihály a hatalmas öreg vezértehenet, és az, mintha csak felfogta volna a bíztatást, nem is egyet, jó néhányat lépett, és a többi utána zárkózott. A bika is.
Mihály meghúzta a gyorsítót, még egy utolsó igazítás a puska csövét tartó bal karján, majd a talajon nyugvó már erősen zsibbadó jobb térdén, és akkor! Fülszaggató váratlan dörrenés. Sarka a meredeken megcsúszott, ujja érintette a begyorsított, túlérzékeny ravaszt, s valahová mélyen le az árok oldalába lőtt. Villámgyorsan ismételt, hangos csörömpöléssel csúszott a csőbe a második patron, a fegyvertávcső szálkeresztje a tétovázó bika váll-lapján állapodott meg.
Eldördült a második lövés. A gyönyörű 12-es elejével magasba szökkenve, azonnal a meredeknek fordult. Mintha kiütötték volna alóla első lábait, hatalmas bukfencet vetett, és egyre gyorsulva, mindent pozdorjává törve maga alatt lehemperedett az árok fenekéig. A meredek oldalon valóságos kőlavina zúdult a robajló vad után. Mihály megbabonázva szemlélte a grandiozus jelenetet. Izzadt, borostás arcát a felkelő Nap felé fordítva valami gyönyörű, eddig még soha nem tapasztalt érzéssel szívében, néhány percig ünnepélyesen várakozott. Ezután pedig nem az árok aljában dermedten fekvő bikához ment, hanem a hátrahagyott öreg vadászhoz. Ezt a gyönyörűséget meg kellett osztania vele, hiszen a trófea mégiscsak az övé lenne, bármennyire nem volt köze a megszerzéséhez.
Amikor feltűnt előttük az oldalán fekvő szarvas, mindketten levették kalapjukat. Némán, egészen lassan közelítették meg a vadat, és ámuldozva szemlélték az agancs hatalmas méreteit. Közben Mihály a már korábban letört tölgylombot a lő nyíláshoz nyomta. De mielőtt ebben az egész különleges és furcsa helyzetben elhatározta volna, mit is kezdjen vele, az öreg német ijedten szólalt meg:
-Ach, nein, Michael….Bitte….
Szapora léptekkel odasietett, kivette a tölgylombot vezetője kezéből, és maga tűzte Mihály kalapja mellé a diadalmi jelvényt.
Miután újra átélte első bikája elejtését, Mihály elfordult a fegyverektől, és az ablakhoz lépett. Kitárta az ablakszárnyakat. Enyhe szellő mozgatta az öreg tölgyek ágait, és a fáradt falevelek csendes zörrenéssel hullottak egymásra. Kívül a kerítésen odalátszott az egyszerű fejfa a rászögezett fehér táblával. Fekete betűkkel írva, ez olvasható rajta: „Borzi, a rettenthetetlen, sebezhetetlen. Diadalmaskodott koron, távolságokon, veszedelmeken”.
Utolsó vaddisznós kutyája nyugszik ott. Alig két hónapja múlt ki végelgyengülésben. Szépen, csendben elszenderedett. Mihály maga temette el, szemben szobája ablakával. Tizenhat évet élt meg, ami valóságos kutyamatuzsálem kornak mondható. Vaddisznón kívül, soha más vadat meg nem ugatott, akárcsak elődjei: Rikkancs, Kópé Maxi, Bokrász meg a többiek. Ez a Borzi hosszú lábai, nehéz teste ellenére egyetlen agyarvágást sem kapott veszedelmes mestersége gyakorlása közben. Az ő elmúlásával lezárult Mihály életének legszebb időszaka, s nem térhet vissza soha többé.
Kézbe fogta az öreg Mausert. Még néhány perc, és el kell válnia tőle. Öt patront vett jobb markába, balkezében a puskát tartva, kisétált a vadászház elé. Akkor már teljesen kivilágosodott. Az öt patront a megszokott mozdulatokkal egymás után csúsztatta a tárba. Arca kipirult, büszkén kiegyenesítette derekát, lázasan villogó szemeivel kikeresett magának egy jól látható tisztást a szemközti hegyoldalon, és egyforma szüneteket tartva, ötször egymás után, utoljára megszólaltatta kedvenc fegyverét.
Dörögve, csattogva, dübörögve, egybefolyva szállt az öt lövés hangja, és miután valóságos mennydörgéssé növekedett, ide-oda csapódva még sokáig morajlott a sárguló domboldalak között.