Schmidt Egon: Disznóra várva

A nap még magasan járt az égen, amikor Jóska bácsi komótos, megfontolt lépteivel felballagott a kis dombhátra az erdőszélen. Megállt egy százados tölgy árnyékában és végigpillantott a jól ismert tájon. A fák lombja szürke volt a rájuk rakódott portól, az ágak lustán nyújtózkodtak az ég felé. Szinte reszketett a levegő. Jóska bácsi az ujjain számlálta a heteket. Bizony már egy jó hónapja, hogy egy csepp eső nem sok, de annyit sem kapott a határ. Ha visszafelé nézett a falu felé, meg a levegőben is állt a finom por. Mintha vékony ködfátyol takarta volna el a fehérre meszelt házakat.
Az erdő szélén szekérút húzódott, mellette, a másik oldalon, hatalmas kukoricatábla terült el. A kukoricalevelek is lankadtan csüngtek lefelé, zöld színeikbe sárga és barna csíkok vegyültek. Megöregedtek, korábban, mint más években ilyenkorra, szeptember derekára.
JÓSKA BÁCSI már csaknem húsz éve volt tagja a helyi vadásztársaságnak. Itt gyerekeskedett a szomszéd községben, úgy ismerte hát a területet, mint a saját tenyerét. Vagy még annál is jobban. Tudta, hogy alig száz lépésnyire innét vaskos rönk fekszik az út mentén és kínál kényelmes ülőhelyet fáradt vándornak, lesre érkező vadásznak egyaránt. Jóska bácsi, ha valaki megkérdezi, biztosan nem tudta volna megmondani, hányszor üldögélt már az öreg fatörzsön. Külön-külön ismerőse volt minden egyes bokor, minden virág, ami látótávolságon belül nőtt a félig már az avarba süllyedt törzs körül. De tudta azt is, hogy egy seregélypár minden évben a szemközti harkályodúban neveli fiókáit.
Az öreg odaballagott a fatörzshöz, kényelmesen elhelyezkedett rajta, puskáját maga mellé támasztotta a földre. Úgy ült, hogy látta az erdőt, de figyelemmel kísérhette a dűlőút mellett elterülő kukoricást is. Talán ötven méternyire a szélső fák alatt kefesűrű bozót húzódott végig, azt a részt különösen szemmel tartotta. Ha a disznók kijönnek az erdőből, márpedig ki kell jönniük – gondolta Jóska bácsi bizakodva – csakis ott bukkanhatnak elő.
Csendben múltak a percek. A nap a kukoricás távoli vége felett egyre közelebb került a látóhatár széléhez, az árnyékok megnőttek és a tölgyek sötétzöld levelei valami furcsa vöröses izzást kaptak. Mintha valami finom bordó fátyol ereszkedett volna rájuk.
Az úton feketerigó ugrált, de amikor a fatörzsön ülő embert megpillantotta, riadtan megtorpant. Egy ideig mereven nézett a mozdulatlan árny felé, azután hangos riasztással tűnt el a bokrok között. Jóska bácsi elmosolyodott a bajusza alatt, amint utána pillantott. Szerette a madarakat és vadászat közben, vagy ha lesben ült valahol, mindig szentelt nekik is néhány percet.
EZEK A TALÁLKOZÁSOK a feszült várakozás óráit is siettették. Szívesen elnézte a szajkót, amint ragyogó kék szárnytollait fitogtatva csendben rebbent egyik fáról a másikra, örömmel hallgatta az örvös galambok búgását, de a legjobban mégis a bokrok sűrűjében bujkáló vörösbegyeket kedvelte. Néha olyan közel jöttek, hogy Jóska bácsi még nagy sötét szemeiket is jól láthatta. Néhány éve pedig úgy lőtte meg azt a nagy kant, hogy egy elrepülő vörösbegy után nézett éppen akkor, amikor a disznó csendesen, szellem módjára igyekezett a tisztáson át a szemközti sűrűség felé. Ettől kezdve a vörösbegy, ha lehet, még magasabbra nőtt a szemében és bár nem volt babonás, de azóta mindig jó előjelnek tekintette, ha egy-egy ilyen vékonylábú madárka ott mozgolódott leshelye körül.
Talán negyed óra is eltelt már a feketerigó látogatása óta, anélkül, hogy bármi is mozdult volna. Csupán néhány szúnyog döngicsélt a levegőben. Nem csíptek, bágyadtan repkedtek ide-oda, most kezdtek ébredezni a nappali nagy forróság után. Csönd honolt a környéken, csak a falu irányából hallatszott időnként távoli, elhaló kutyaugatás.
Jóska bácsi érezte, hogy lassan valami ellenállhatatlan álmosság keríti hatalmába. Hiányzott a feketekávé, amit ilyentájt szokott felhörpinteni és szentül megfogadta magában, hogy legközelebb kihoz magával egy üvegcsével a jótékony folyadékból. Küzdött az álmosság ellen, de a kábulat egy pillanat alatt elszállt, amikor valami mozdulást látott az úton, éppen a sűrű kökény bokrok előtt. Keze a puskára feszült, de nyomban meg is lazult újra, mert a poros keréknyomok között csak egy nagyfülű nyúl közeledett. Lustán, ráérősen ugrált. Talán a távoli rétek felé igyekezett, ahol minden este lehetett egy-két legelésző nyulat látni. Jóska bácsi nem tudat eldönteni, hogy a tapsifüles a kukoricásból jött ki, vagy az erdőből érkezett és úgy kanyarodott az útra. Néhány pillanatig ezen gondolkozott, amíg a zsínóregyenesen közeledő állatot nézte.
A nyúl teljesen gyanútlanul ugrált, hosszú füleit hol felmeresztette, hol pedig kényelmesen a hátára simította. Már csak tíz lépésnyire volt, amikor mégis csak megsejtett valamit. Megállt, azután néhány pillanatra két hátulsó lábára ágaskodott. Szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, mit tegyen. Rámeredt a fatuskón ülő mozdulatlan alakra nézte egy darabig, nagy barna szemeiben a csodálkozás és a félelem valami furcsakeveréke hullámzott. Azután hirtelen sarkon fordult és nagy ugrásokkal visszafelé kezdett szaladni. Látszott rajta, hogy tulajdonképpen nem tudja, mi elől vagy miért menekül, mozdulatai bizonytalanok voltak, hosszú lábai apró porfelhőket kavartak az úton.
Jóska bácsi ismét elmosolyodott. Elképzelte magában, hogyan nyújtózna neki a tapsifüles a sebes vágtának, ha hirtelenjében füttyentene egyet. De amikor a nyúl eltűnt a kanyarban, ismét a disznók kötötték le minden gondolatát. A nap éppen akkor bukott alá a kukoricás mögött, belesüllyedt a vérvörösen izzó apró felhőkbe melyek a következő napra szelet ígértek. Jóska bácsi tudta, hogy most egy ideig sötétre kell számítania és nagyon remélte, hogy a disznók várnak addig, amíg a telihold megérkezik.
HALKAN DURUZSOLNI kezdett a szél, de szerencsére a sűrűség felől lengedezett, így a disznók nem kaphattak szimatot a lesben ülő vadászról. Egyelőre azonban még szó sem volt a fekete legények érkezéséről. A kukoricás felől halkan zörgött valami, talán az esti vadászútjára induló sün, de az is lehet, hogy róka lopakodott a lecsüngő kardlevelek között. Már olyan sötét volt, hogy csak alig-alig lehetett látni valamicskét. Az erdő feketén ásított, csak a távoli nyugati égbolt felől derengett még némi világosság. Odafent egymás után gyúltak ki a csillagok és a tücskök rákezdtek szokásos esti hangversenyükre.
Jóska bácsi mozdulatlanul ült a fatönkön, árnyéka teljesen beleolvadt az erdő sötétjébe. Puskája keresztben feküdt a térdén, s míg ujjai szórakozottan a ravasz körül jártak, gondolatai visszarepítették a múltba. Újra látta magát első disznójával a havas téli erdőben, hallotta a cimborák elismerő szavait, miközben a szép hároméves kant mustrálgatták. Azóta pedig Jóska bácsi, hogy siettesse az idő múlását, megpróbálta összeszámolni őket. Lehetett tíz vagy tizenkettő. Az egyikre különösen jól emlékezett. Arra a kanra, pedig nem is volt a legnagyobbak közül való, amelyik nekifordult, amikor az első golyót megkapta. Lelki szemeivel újra látta a fehér hóban egy mozdony sebességével feléje törtető dühös állatot, és ismét a fülébe csendült az a lövés, amellyel a támadó kan lendületét örökre megállította. Ez volt az utolsó a sorozatban. Az elmúlt télen esett, nem is olyan nagyon messze innét. De hogy pontosan hányadik volt. Jóska bácsi sehogy sem tudta eldönteni. Tizenegynek számolta, de egy mintha hiányzott volna. De nem tudott rájönni, honnét van ez az érzése.
-Öregszel Jóska – dünnyögte maga elé olyan halkan, hogy maga sem hallotta. – Vajon hány lehet még hátra? Évből, disznóból?
EDDIG JUTOTT GONDOLATAIVAL, amikor a hold ezüstösen mosolygó arca megjelent a fák felett és a sejtelmes fehér fény puhán végigömlött a tájon. Fokozatosan testet öltött a kukoricás és előbukkant az a kajla törzsű fűzfa is, amely kicsit külön állt, távolabb az erdőtől, a tábla szélén. Az apró holdsugarak besurrantak a szélső fák alá is, de az erdő mélyén és a bozótban továbbra is teljes volt a sötétség.
Denevér csapott át az út felett. Jóska bácsi hallani vélte bőrszárnyainak ismerős suhogását, de meglátnia csak egy röpke pillanatra sikerült, amikor a kukoricás fölé libbent, utána ismét elnyelte az éjszaka.
Az öreg a bozótos felé nézett. Az út a bokrok és a kukoricás között fehéren fürdött a holdfényben.
-Hát itt éppen meg lehetne lőni – dünnyögte szemébe húzott kalapja alól csak úgy önmagának. De a bokrok némán és sötéten őrizték titkaikat, semmi sem mozdult, mintha minden élet kihalt volna az erdőből.
Jóska bácsi jól tudta, hogy mindez csak látszat és odabent a sűrű sötétségben láthatatlanul, de forrón lüktet az élet. A disznók éhesek és szeretnének átváltani a kukoricásba, de velük született óvatosságuk visszatartja őket. Elképzelte a nagy fekete árnyakat egymás mellett a fák között, amint csak egy adott jelre várnak, hogy a csábító közelségben illatozó kukoricást megostromolják.
-Ha ti tudtok várni, hát én is tudok – gondolta elszántan. – Csak a pipámat megszívhatnám legalább! Jót tenne az idegeknek és elűzné az egyre merészebben rajzó szúnyogokat is.
A pipára azonban legfeljebb gondolni lehetett, mert a disznóknak kitűnő szaglásuk van, meg azután a fellobbanó fény is elárulta volna. Jóska bácsi hát csak ült tovább mozdulatlanul és közben aggódva pislogott dél felé, ahol távoli villámok cikáztak és elfojtott dörgés foszlányát hozta a szellő. Egy esetleges zápor teljesen tönkretehetné az esélyeit erre az éjszakára, és az öreg nagyon remélte, hogy a vihar elhúzódik valamerre. Ismét a sűrűségre összpontosította minden figyelmét, de a holdfényben fürdő úton semmi sem mozdult. A disznóknak pedig mindenképpen ott kell elmenniük, ha a kukoricásba akarnak jönni.
VALAHOL AZ ERDŐBEN száraz ág pattan, utána még egy és Jóska bácsi sokért nem adta volna, ha tudja, mi mozog a sötétbe burkolózott törzsek között. A szél továbbra is onnét lengedezett, emiatt tehát egyelőre nem kellett aggódnia. Az öreg magában arra gondolt, milyen szívesen elcserélné tompa emberi orrát néhány órára a disznók érzékeny ormányára. Nagyszerű érzés lehet csak úgy kiszimatolni az ellenfelet a vaksötét éjszakában!
A dörgések közben egyre erőteljesebbek lettek, egyre gyakrabban világosodott meg az ég alja a kósza villámok nyomán. A holdfényt eleinte csak apró felhőcskék tompították, de egy negyedóra sem tellett bele, sűrű felhő vonult végig az égen és a hold mosolygó arca, mintha csak valami sötét kárpit ereszkedett volna le, eltűnt mögötte.
Jóska bácsi csendes, jól megformált átkokat mormolt maga elé, de ennél többet nem tehetett. Puskáját lövésre készen tartotta és szemeivel igyekezett áthatolni a sötéten, magában azonban nagyon jól tudta, hogy ilyen világítás mellett semmi esélye sincs a disznókkal szemben. Mégis feszülten figyelt és úgy rémlett, mintha valami mocorogna a bokrok között. Egy száraz ág pattan, azután visszapattanó gally finom csapódását hallotta. Ennyi volt az egész, de Jóska bácsi biztosan tudta, hogy a disznók most váltanak át az úton a kukoricásba. A vén koca jól választotta meg az időpontot, kivárta, míg a felhő eltakarja a holdat és a sötétség leple alatt bántatlanul haladt át felnőtt malacaival azon a keskeny sávon, ahol, ha csak néhány másodpercre is, de fedezék nélkül kellett maradniuk.
A sötét felhő később továbbvonult, de mögötte már ott tornyosult a következő. Néhány rövidke percre azért mégis csak kibukkant a hold és sugarai újból ezüstös fénybe burkolták a kukoricást. Jóska bácsi mohón pillantott végig az úton, de nem látott semmit. Esküdni mert volna rá, hogy a disznók már valamennyien odaát vannak a kukoricás biztos védelmében.
ISMÉT SÖTÉTBE burkolózott a világ, a felhők teljesen elborították az eget, a villámlások azonban mintha távolodtak volna. Jóska bácsi a száraz földekre gondolt, azután a disznókra és nem tudta, mit kívánjon. Rettenetesen kellett az eső, de ha eddig kibírta, az a pár óra már igazán nem számít.
-Meg azután, úgysem én döntöm el – dünnyögte magában.
Válaszul a kalapja szélén kopogni kezdtek az esőcseppek, de a futó zápor olyan rövid volt, hogy alig jutott valami belőle a lombok alá. Később elállt, anélkül, hogy legalább a port lemosta volna a kukoricák leveleiről. A vihar valahol távolabb adhatta ki a mérgét és Jóska bácsi egy kis lelkiismeret-furdalást érzett, mert megint eszébe jutottak a sziklakemény földek, melyek hasztalan áhítoztak egy kis üdítő eső után.
Gondolatait szinte erőszakkal terelte a földekről a disznók felé, s megújult reményekkel szorította meg a puskát. A konda kiváltott a kukoricásba, de vissza is kell jönnie és így még semmi sem veszett el. Az eget kémlelte, ahol a lassan felszakadozó felhők közül néhány bizonytalanul sziporkázó csillag nézett vissza rá.
Azután megjelent újból a hold is és a csillagok fénye elhalványodott. A kukoricaszárak finoman hajladoztak a szélben, s odabentről néha fújást, elégedett csámcsogást lehetett hallani. Jóska bácsi arra felé fülelt, bár tudta jól, hogy a disznók egyhamar nem mozdulnak onnét. A zörgésekből úgy vélte, hogy lassan felfelé haladnak, párhuzamosan az erdőszéllel. Egy rövid, haragos röffenés azt mutatta, hogy ketten is ugyanazt a csövet szemelték ki és összekülönböztek a csemegén.
EBBEN A PILLANATBAN jobbról halkan pattant egy száraz ág és Jóska bácsi csak úgy a kalapja alól, anélkül, hogy a fejét mozdította volna, odapillantott. Keze abban a pillanatban keményebben markolta meg a puskát, mert a sűrű szélén egy nesztelen, nagy fekete árny jelent meg. Még feketébbnek tűnt, mint a bokrok körülötte és az egyetlen ágroppanástól eltekintve szellemszerű némasággal mozgott. Mintha nem is élőlény lett volna. Lassan előbbre jött és Jóska bácsinak úgy tűnt, nem is a lábain jár, hanem szinte úszik a levegőben. Az ágak között átszűrődő holdfény óriásivá varázsolta a nesztelenül mozgó állat alakját és az öreg olyan áhítattal nézte, hogy a kezében tartott puskáról szinte megfeledkezett. Csak amikor a néma árny már a kukoricás felé közeledett, kapott észbe és a fegyvert nagyon óvatosan a vállához emelte. Megcélozta a disznó hosszú fekete árnyának közepe táját, azután meghúzta a ravaszt.
A dörrenésre életre kelt a kukoricás és a konda recsegve, ropogva igyekezett vissza az erdőbe. Nem messze váltottak át az úton, de Jóska bácsi csak azt a nagy fekete tömeget nézte, amely az út közepén, alig pár lépésnyire az áhított kukoricástól, néhány pillanatig még mozdulatlanul állt, azután lassan oldalt dőlt. Eltűnt, beleolvadt a semmibe, de Jóska bácsi tudta, hogy a nagy disznó már az övé és ott fekszik alig húszlépésnyire a kukoricás szélén.
NÉHÁNY PILLANATIG még ülve maradt a tuskón, de a lábait kényelmesebben előrenyújtotta. A nagy feszültség elmúlt és hirtelen rádöbbent, hogy mennyire éhes. Otthon készülődés közben a vacsora tisztára kiment a fejéből. Kicsit elgémberedetten állt fel a tuskóról és puskáját kézben tartva elindult arrafelé, ahol a disznót utoljára látta. A konda futó lábainak robaja már rég beleveszett az erdő csendjébe, a kukoricásban csak a szellő bujkált és halkan susogtatta a hosszú kardleveleket. A tücskök tovább ciripeltek a fű között, valahol egy macskabagoly kiáltott furcsa, kacagó hangján.
Jóska bácsi felkattintotta a zsebéből előhalászott kis kézilámpát. A sárga fénycsóva kutatva pásztázott végig az út mentén, azután rezegve állt meg egy nagy fekete tömeg felett. A disznó nem mozdult és Jóska bácsi odalépett melléje. Ott feküdt az erős kan, négy lábát mereven kinyújtva, mintha futni, menekülni akart volna valami elől, ami elől nincs menekülés. Oldalából nagy, kövér cseppekben szivárgott a vér. A piros cseppek a kemény sörteszálak hegyén gyülekeztek és kövérre hízva egyenként hulltak a fűbe. A szomjas föld mohón nyelte el őket, s nyomukban csupán egy barna folt maradt. Alig lehetett észrevenni.
Jóska bácsi mozdulatlanul állt zsákmánya mellett és a félig nyitott szájból a lámpa fényében fehéren csillogó agyarakat nézte. Sokáig állt ott, puskájára támaszkodva, azután lassú mozdulattal a kalapjához nyúlt és a kezébe vette.