Kontsits Pál: Disznószerencse

Kolompolás, durrogatás, trombitálás, kiabálás tartja ébren az erdőt és minden lakóját. A beékelt és szomszédos mezőgazdasági földek terményeinek szarvasok és vaddisznók elleni megőrzését célozza ez a csatazaj. Néha eredményesen, néha nem. Ez már a csőszökön múlik.
Rendkívül fárasztó, éberséget követelő feladat, mégis akadnak, akik derekasan megállják helyüket. Rendszerint kipróbált öregek, akik nem félnek a sötét éjszakáktól, szakadó esőktől.
Basa András bácsi is ilyen. Még egy fütyköst sem vesz a kezébe, holott az alkalmi csőszök nyélre húzott szuronyokkal, szigonyokkal, szalmahúzókkal látják el magukat, s ugyancsak respektáljuk az éjszakai látogatókat.
Kutyája nincs. Kérdésemre, hogy miért, így válaszol: mert minden jó kutyát előbb-utóbb elintéznek a disznók…Amelyik pedig nem jó, rá sem megy a vadra, vagy a gazdája mögé menekül, s nyakára viszi a disznókat!
Nincs hát egyebe az öregnek, mint a „durrantyúja”, amire nagyon büszke.
Az ördög se cipelné magával ezt az ágyúgolyó-hüvelyből való nehéz alkotmányt. No de hát ez mégse konzervdoboz, hanem csillogó réz! No meg a hangját illetőleg is valóságos ágyú a többiekéhez képest!
Kezelése egyszerű. Basa bácsi belepottyant egy darab karbidot, ráköp, „csövére” literes bögrét húz, s a fenekén fúrt kis lyuk alá gyufát tart. A hirtelen keletkező gáz robbanása a bögrét fellövi, de nem száll messze, mert a fülére kötött vastag zsinór földre rántja. Így aztán nem kell keresgélni a sötétben s ahány köpés, annyi lövés, míg a karbid porrá nem omlik. Méghozzá milyen lövés és milyen lökés, amit ez a viharágyú produkál! Nem minden halandó merné a hóna alá szorítva elsütni! Ezzel az ágyúval járja Basa bácsi éjjel a kukoricatáblát, s minden kerülő után 1-1 órát pihen a kunyhójánál.
Ma éjszaka többet pihen. Hálásan fogadja kívánságomat a „fegyverszünetet” illetően, behúzódik kunyhójába aludni.
Éjfél felé a távolabbi csatazajok is halkulnak. Elfáradnak, elálmosodnak a csőszök. Tudják ezt az okos disznók is! Basa bácsinál is hamar észreveszik az éberség hiányát.
Nem kell sokat várakoznom. egy-egy roppanás már jelzi is érkezésünket. aztán mindjobban nekibátorodva törik a kukoricát, csak úgy harsog!
Nehéz volna megmondani, hányan vannak. Széles pásztában haladva közelednek. S a gyenge holdfényben megrezdülő kukoricacímerek jelzik a közelebb lévők hollétét. Maga a kukoricás azonban olyan árnyékos a nyugvó hold ferde sugaraiban, mint maga a megtestesült sötétség.
Puskámon lámpa van, de még így is igen-igen kétséges, vajon fogok-e látni a kukoricán keresztül, ha fölkattintom? A legkritikusabb pillanatokhoz érkeztem tehát, amidőn ha keresgélnem kell lámpámmal, elriasztom a társaságot, ha viszont tovább várakozom, engem vesznek észre.
A csámcsogás már szinte a lábam alól hallik, amikor bal hüvelykujjammal lenyomom az egyik „ravaszt”, s jobb mutatómmal kisvártatva a másikat, a puska billentyűjét.
A durranást az elviharzó disznók robaja követte, meg valami ütődés a combomon, amely a többiek menekülésével ellentétben egy felém ugró disznótól származott. Kissé megingatott egyensúlyomban, s vastagon rám kente a dagonyáról hozott sarat, egyéb bajom nem történt.
A tovarohanó disznók zajának csendesedésével a lámpa világánál kerestem a rálövés helyét, de semmit nem találtam. Valószínűnek látszott ezek után, hogy amit a disznó homlokának véltem, elhibáztam.
Basa bácsit a puskadörej fölébresztette. Hozzáérve elbeszéltem a történteket és bemutattam magamon a vaddisznó „névjegyét”. Jól szemügyre vett lámpájával, s miközben segített lekaparni rólam a hideg sarat, évődni kezdett velem:
-Nem fának néztem magát az a vaddisznó, s oszt odadörzsölődzött? Melyiküknek volt nagyobb szerencséje? Közben huncutul összehasonlítgatott a másik disznóval…
A reggeli után keresésnél mindössze a disznók nyomati, és egy hatalmas takarmánytököt találtam, amely köztünk feküdt, s oldalán csülökkarcolások látszottak. Az én szerencsém minden bizonnyal ez a tök volt, amely a villámgyorsan ugró disznónak eltérítette a telitalálatát. Az övé viszont az, hogy elhibáztam a homlokát.