Dabis Gábor: Éjfél után

Fázom. Felöltöztem nagyon, a szél is elállt, de a hajnal előtti dermedés beszívta magát a ruha alá, és végig-végig borzongatja hátamat.
Már fáradt is vagyok. Rengeteg az egér és olyan szemtelenül erős zörgést képesek csinálni, hogy minduntalan összerezzenek, hogy ha most jön a…..a disznó. Mert disznót lesek már harmadik éjszaka. Azaz csak lesnék, mert látni még nem láttam őket. Minden éjszaka hallottam a zörgésüket, csak közelebb nem jöttek, pedig végigpróbáltam már az összes erre „vonatkozó” vadászbabonát. A század előttiekkel kezdtem, és fokozatosan haladtam a „modern” eljárások felé. Még egy nagyon csinos fiatal cigánylányt is láttam…Hiába minden, nincs szerencsém.
De majd most! Komoly haditervet eszeltünk ki. Tamás a búzatábla másik végén várja a szőlősorok között érkező kondát, én pedig ide ültem az erdősarki lesre, mert itt eddig minden este kijöttek, és hajnal felé az alattam lévő magas ülés mellett váltottak vissza az erdőbe.
Lassan éjfél lesz, akkor kell az alsó lesre lemennem. Az előbb felálltam, mert már majdnem álomba dideregtem magam. Olyat nyekkent ez az átkozott deszka alattam, hogy még a túlsó oldalban is hallhatták a disznók! A reccsenés emléke lassan múlt el, de most már megint feszültem figyelek…az egerek zörgésére.
Még csak alkonyodott, amikor valami riadalmat láttam a magasles körül ténfergő egerek között. Észnélküli futkározás kezdődött, és rövid ideig csönd lett. Majd az egyik lyukból kiugrott egy termetes egér, és őrült iramban a cserkészúton kezdett el szaladni. Még nem ért el öt méterre, mikor a lyukból egy karcsú barna testű állat siklott ki és jellegzetes hullámszerű futással beérte. Egy halálsikolynak ható éles cuppanás, halk zörgés, majd a menyét lassan elengedte áldozatát. Sötétedésig élvezettel és kaján kárörömmel figyeltem a „kolléga” vadászatát. Kilenc óráig tizenegy egér elmúlásáról szereztem tudomást. Sajnos, azóta vagy messzebb ment, vagy megunta, mert újra állandó a zörgés körülöttem. Nem hallik ki a zajból a focicsapatnyi „mártír” hiánya. Csak azt nem értem, hogy miért nincs itt róka? Vagy fekszik valahol, és nyeli az egereket, amik belesétálnak a szájába? Nagyon fárasztó ebből az állandó zörgésből kiválasztani az engem „érdeklő” zajokat.
Úgy tizenegy körül erőset reccsent mögöttem valami száraz ág. Az avarsusogást, egy-egy ágpattanást az erdő sarkáig hallottam, most vagy félórája csend van. Már hajlamos vagyok az egészet fáradt idegeimre fogni, és elkönyvelni hallucinációnak.
Különben is indulnom kell, éjfél van. Végre földet értem. Megcsúsztam a létrán, a térdemet beleütöttem a létrafokba. Mikor az egyensúlyomat igyekeztem visszanyerni, – másik kézzel is elkaptam a korlátot – a távcsövet hozzávertem a puskacsőhöz. Szép fémes hangja volt! Szép csendben haladok a sarok felé. Ott elfordulok jobbra, és az erdő szélén vagy kétszáz méterre, ott a magasülés.
Valami mozdul…”Fffu”…Erős zörgés távolodik, majd csönd. Megint erős fújás.
A fene az irháját, mégis csak itt volt a disznó a sarkon. Itt állhat már egy órája és hallgatózik. Nem mászom le, talán ki is jött volna. Szidom is magam.
Most már mindegy, sietek az alsó lesre. A zörgés is arrafelé tartott. Különben is le kellett másznom, így beszéltük meg, és így is írtuk be, hogy éjféltől hajnalig erre a lesre ülök. Nem is les ez, csak egy kakasülő.
A puskámat nem tudom hova tenni, a térdemre fektetem, de így meg attól félek, elmozdul a reflektor. A zörgést még mindig hallom. Talán hatvan méterre van tőlem a disznó, egy helyen zörög és fújtat. Lassan távolodik, elveszik a hangja. Megint megnyert egy „menetet”. Nem gondoltam volna, hogy képes egy órahosszat csendben maradni az erdő szélén. Biztosan nem kezdő. Pontosan szembe süt a hold, a távcsövem nem ér semmit.
Megint fázom, de itt még csak felállni sem tudok. Árnyék vetődik rám, és ahogy felnézek, vagy két méterre tőlem szitál egy bagoly. A szárnytollai közt sápadtan süt át a hold. Valami van a karmában, biztos itt akarta elfogyasztani. Többször visszajön. A végén elijesztem, mert zavar, még képes a fejemre szállni, amilyen értetlen.
Valami zörgés közeledik oldalról az árok felől. Ág pattan, kövek is gurulnak. Most már biztos vagyok benne, hogy disznók. Talán negyven méterre lehetnek. Melegem van, majd szétvet a feszültség. Ha kinézem a szemem, akkor sem látok semmit! Egész világos van, de ebben a sápadt reszkető holdfényben a fekete testek annyira elmosódnak, hogy ha egy elefánt mászkálna odalent, abból sem látnék semmit sem. Nem merek odavilágítani, mert ha nem látom meg őket, elugranak. Várni kell, amíg kijönnek. Most csönd van. Fújás, egy-két roppanás, zörög az avar és egy sötét folt löki szét maga előtt a búzát.
Erős fénysugár vágja szét a sötétséget. A disznó megtorpan, fejét felkapva figyel a fénybe.
Éles csattanás, a lövés hátra lök, nem látom, mi történt, újra világítok. A lámpa elmozdult, nem tudnék újra lőni, de nincs is rá szükség.
A fény kerek udvarában még mozognak az ezüstös búzaszálak és középen ott fekszik a disznó. Fekete szőrén csillog a fény. Hátsó lába kinyúlik, és úgy marad. Sokáig nézem.
Mikor a lámpát lekapcsolom, akkor is elősejlik fekete teste a sárga búzaszálak takarásából.
Nagyon nehezen várom a virradatot. Lassan fogy a hold fénye, nő a látótávolság, a szomszéd hegy gerince élesen rajzolódik ki a szürkületben.
Tamás már messziről integet. Mikor jelzem, hogy megvan, meglóbálja a kalapját.
Fedetlen fővel indulunk életem első disznójárhoz.