Nagy Gyula Csaba: Elveszett a sebzett bivaly

Hajnalban indultunk a Nemzeti Park szomszédságában levő Kilingéba! Panasz érkezett az ültetvényüket féltő bennszülöttektől, hogy a kukorica és a bab vetéseket a bivalyok és a vízi bakok előszeretettel látogatják. A kár elhárítására dr. Nagy Endrét kérték meg! Még sötétben ültünk fel a magaslesre, hogy az erdőbe visszaváltó bivalyok útját elvágjuk. dr. Nagy Endre – bár még nem épült fel teljesen betegségéből -, velünk tartott. A 9-es magaslest választotta, én a tízest. S. A. pedig a 11-esen helyezkedett el.
Az ég teljesen borult volt. A hajnalt sok ezer madár köszöntötte s néha egy-egy szúnyog zümmögte körül a fejem. Lassan világosodott! Az alacsonyan szálló felhők néha teljesen betakarták a tájat. A feltámadó szél azonban széjjelkergette őket. Kibontakoztak a sötétből a fák, a nyiladék, a többi magasles is. A sűrű azonban eltakarta a vadat. Csak itt-ott egy pár zsiráf hosszú nyaka nyújtózkodott elő a 3 méter magas bush-ból. Csendben teltek a percek s egyre világosabb lett. Balra alattam a völgyben lövés-távolságra elbődült egy bivaly! A shambák felől közeledett. Hangja után ítélve öreg harcos lehetett. Talán egy borjú „sértette” meg vagy fiatalabb bikatársára szólt rá, nem tudhattam meg, mert nem mutatta magát.
Furcsa neszeket hozott a szél! Már el is képzeltem, hogy a nyiladék melyik részén bújik ki a vad! A puskát készenlétbe helyeztem! Elhatároztam, hogy a legnagyobb bikát választom! Reménykedtem, mert többször is megismétlődött az előbb hallott „üzenet”! Talán hármunk közül én leszek a szerencsés!
Én csak vártam, de hiába! A megbeszélt időpontban – fél nyolckor felhangzott az autó zúgása, s menni kellett!
Elhatároztuk, hogy a Land Roverral felkapaszkodunk a 17-es magasleshez, hátha az ültetvények felől az eldugott tó partjához, megérkeztek a bivalyok.
Ahogy a sűrű fiatalosból az erdőbe értünk, az egyik fordulónál az út közepén 5 bozóti disznót pillantottunk meg. Kettő nagy volt és három süldő. Sajnos nem tudtuk megállapítani, melyik a kan, a kocát nem akartuk bántani a süldők pedig még kicsik voltak. Így csak a látvánnyal kellett beérnünk. Nagyon szépen mutattak a zöld füvön a vörös, fekete és fehér mintázatú, a mi vaddisznónkat formázó, de kisebb állatok. Ritka az a pillanat, hogy fényes nappal összeakadjon velük az ember.
A magaslestől körülbelül 50 méterre leállítottuk a motort és gyalog indultunk tovább. Óvatosan, nyomokat vizsgálva haladtunk. Az öreg bivalybika pár órával megelőzhetett minket. Nagy nyoma vágyakat ébresztett bennünk! Ki tudja, hol lehet most? Teljesen kiszámíthatatlanok a csordából kivert magányos hatalmasságok!
A magasles alatti tóban víziló hűsölt. A parton kalapácsfejű madarak ácsorogtak, de bivalyt itt sem találtunk!
Hazafelé abban állapodtunk meg, hogy délután újra kijövünk, s az éjszakát az erdőn töltjük. Kötelez bennünket a bennszülötteknek tett ígéret, a telihold meg talán biztosítéka lehet az eredményes bivalyvadászatnak!?
Írogatással töltöttem a nap többi részét. Az egyetemi jegyzethez gyűjtöttem anyagot. az öt veszélyes afrikai nagyvaddal foglalkoztam: lát-e a bivaly? jól hall-e az oroszlán? hány hétig vemhes a leopárd? és így tovább! Amit nem tudtam eddig, gyűjtögettem!
(1978 januárjától „Afrikai vadgazdálkodás” címmel előadásokat, gyakorlatokat (például trófeabírálat) tartok a tanzániai diákoknak a Soproni Erdészeti Egyetemen. Minél több anyag gyűlik össze, annál átfogóbb képet nyújthatok majd nekik hazájuk vadgazdálkodásáról!)
Közben levelet kaptam. Olyan jó érzés levelet kapni és olvasni. Az otthontól, a hazájától, a családtól kapott hírek mindig felvidítják az embert. Tőlük 8000 kilométer távolságra néha nagyon egyedül érzem magam.
Otthon már javában tart az őzbak szezon. A vörös szőrű gavallért már elfedi a búza, csak agancsa világít a hasasodó kalászok között. A hajnali harmattól csillogó agancs sokszor megtréfálja a vadászt!
S. A. és M. már elindultak, mi másik kocsival Kitiával az erdésszel megyünk utánuk s az éjszakát is kinn töltjük. Fényképezőgép, – távcső a szem pótlására, valamit pótkabát, pulóver az éjszakai „hideg” ellen mind, mind bekerül a táskába. Elkészítették a vacsorát s a reggelit is. Minden készen áll! A puska is indulásra kész, csak az autó késik! Az ember tervez, de a kocsi állapota miatt, itthon kell maradnunk! Kicsit bosszankodom, miért nem mentem el S. A.-val?
Olyan érzésem volt, hogy sikerül a reggeli magaslesen eredményt elérni!
Alig vártam a nyolc órát, hogy S. A.-ék megjöjjenek s megtudjam milyen eredménnyel jártak? Már háromnegyed nyolckor autózúgás jelezte visszatérésüket. A reggeli magasles alatt sok bivaly csatangolt a sűrűben, azzal a különbséggel, hogy most láthatók is voltak! Az egyik jó bikára S. A. rálőtt. A vad összeesett, majd hirtelen felugrott, s elrobogott a többiekkel.
Elefántokat is láttak! Mozgalmas volt az estéjük, de milyen lesz vajon az éjszakájuk? És milyen lesz a bivaly éjszakája? Halálos-e a sebzése? Sikerül-e holnap abból a sűrű rengetegből előkotorni? Talán a sebzés nem túl komoly és régen messze jár, vagy végső leszámolásra készül az őt megsebző vadásszal? Ez még a jövő zenéje, addig alszunk egyet!
A két kutya – Slupi és Konya -, izgatottan várta reggel az indulást, s mi sem türelmesebben, mint ők, mert észrevettük, hogy a jobb elülső kerék defektes! Gyorsan elő a szerszámokat és rövid negyedóra elteltével elkészültünk a kerékcserével.
-Valószínű nem értünk fel időben, – mondta S. A. …Jó lővilág volt már, amikor a vadászterület és a Nemzeti Park határán megtaláltuk az előttünk haladó bivalyok nyomát. Gyalog eredtünk utánuk.
A két kutyát az autóban hagytuk, mert rájuk az utánkeresésnél lesz majd szükség. Mi annak ellenére, hogy még nem tudtuk, megtaláljuk-e az esti bivalyt, egyet lőni akartunk, biztosítva a ragadozók húsellátását.
Jókora lepényeket hagytak maguk után a fekete állatok, erős szaguk még a leveleken ült. Az embermagasságú sűrűben valóságos „országút” volt. Könnyen követhettük a nyomokat.
Mivel a Nemzeti Parkba a felső részen szoktak visszaváltani, igyekeznünk kellett, hogy még a beváltás előtt elérjük őket! Alig haladtunk 2-300 métert, amikor az előttünk elterülő sűrűben mély, morgó hang figyelmeztetett az óvatosságra. Sokan voltak benn! Az egész oldal tele volt bivalyokkal! Néha borjak bőgtek, majd egy-egy türelmetlen bika rendre utasította a nyugtalankodókat. Előkészültünk az esetleges találkozásra. S. A. jelezte, – bármelyik pillanatban megláthatjuk valamelyiket, s jó ha a puska készenlétben van. A probléma csak az volt, hogy a határon álltunk s csak akkor kockáztathattunk (?), ha helyben marad a vad. A rossz találat kellemetlen következményeket, sok utánjárást eredményezhet.
Közben egy páran kitolták magukat a határnyiladékra és lassan távolodtak. Mi állandóan arra figyelve, hogy nem maradt-e hátul utóvéd, óvatosan, minden fedezéket, lehajló lombokat, bokrokat kihasználva, csúsztunk utánuk. Amikor valamelyik visszafordította fejét, lépés közben „megdermedtünk”! A levegőben levő lábunkat sem tettük a földre, mozdulatlanul, kényelmetlen testhelyzetben vártuk, hogy hátat fordítson. Szerencsére nem fogtak gyanút.
Már csak 100 méter választott el tőlük. Innen már lehetne lőni, de most csak tökéletes célzással tudunk eredményt elérni. Közelebb kell menni!
Két hatalmas bika is kijött a tehenek után, de állandóan farral álltak felénk. Nem volt szabad kockáztatni! A távolság körülbelül 60 méter. Azután a két bika visszahúzódott a cserjésbe. Csak a sűrű mozgásából láttuk, hol legelnek. A nyiladékban csak tehenek álltak. Az átváltó helyhez közeledve S. A. kijelentette: -Lődd meg az utolsó, borjú nélküli tehenet! Ha tovább várunk, még ez is elmegy, a húsra pedig nagy szükség van. Vigyázz nagyon, úgy lőj, hogy helyben maradjon!
Letérdeltem, s vártam a kedvező helyzetet, illetve pillanatot. Újabb tehéntársaság jött elő. Bosszantott, hogy „csak tehenek”, de az utasítás úgy szólt, meg kell lőni.
A tehén állandó mozgásban volt, legelt. Amikor egy másik meglökte, felkapta a fejét és oldalt fordította. Egy pillanatig nyugodtan állt! A szálkereszt a nyaktövén pihent. Lőttem. A lövést követő pillanatban a hatalmas vad, mintha villám érte volna, a földre rogyott. Nagy robajjal ugrott meg a társaság. Nem tudták a veszély irányát megállapítani. Össze-vissza futkároztak. A meglőtt tehén mintha felállott volna. S. A. szerint lábra kapott. –Lődd gyorsan mert elmegy! – kért sürgetően. Már megcéloztam és csak azért nem húztam el a billentyűt, megláttam a mögötte lerogyott tehén szarvát. A másik csak a társa helyére lépett. Szerencséje volt! A nyiladékon jobbra és balra nagy fekete csíkok repültek keresztül. Csülkük alatt messze hallhatóan dobogott a talaj. S. A. a kezét nyújtotta és megjegyezte: „hát lőni azt tudsz!”