Paulics Tibor: Erazmus

Kettős lelke – már több, mint egy negyed évszázada – elköltözött az örök vadászmezőkre.
Lekonyuló vastag bajusza, átható tekintete most is kísért. Szikár alakja, keményvonalú arca, sasorra valamilyen archaikus ragadozóra emlékeztet.
Fején nagy, lehajló karimájú kalapot viselt télen-nyáron. Valaha, új korában alighanem zöld lehetett, de arra nem emlékszem, mert a kalap velem egyidős, vagy idősebb lehetett. Alkalmas viselet volt. Védelmet nyújtott a tűző nap ellen, esőben pedig esernyőt pótolt nagynak tűnő karimája. Kettős lélek lakozott Erazmusban. Ellentétes két lélek, mintha az egyik Erazmus a másik Erazmust akarná megcáfolni. Az emberek csak a rosszabbik énjét ismerték. Ezért nagyon kevesen szerették és nagyon sokan nem szerették. Sőt! Féltek tőle! Nem szívesen gondolok erre az énjére. Csak a tárgyilagosság kedvéért említem meg: falusi gazda volt, nyers, kegyetlen gazda. Láttam egyszer, hogy kocsisát véresre verte valamilyen apró mulasztás miatt.
Erazmusban a vagyongyűjtés szenvedélyén kívül másik szenvedély is lobogott: megszállottja volt a vadászatnak. Melyik volt az erősebb? – Bizonyára az utóbbi, mert ha leakasztotta puskáját a fogasról, – és az addig nyugodt vadászkutyái szinte bukfencet hánytak körülötte örömükben, – nem érdekelte, hogy pajtába kerül-e a sarjú időben. Egyedül bérelte falunk határát, nem közösködött senkivel. Nem hívott vendéget, de maga se ment vendégségbe. magányosan vadászott. Csak engem, a siheder gyerkőcöt tűrte meg maga körül. Úgy látszik, hogy flóbertommal nem jelentettem konkurenciát számára. Így sajnos az ő vadászarcát sem ismerhette senki rajtam kívül. Pedig ilyenkor merőben más ember volt.
Régen történt. A második nagy világégés vérzivataros éveiben. Súlyos, komor, gondterhes évek voltak ezek: Front, bombázás, nélkülözés.
Ezek a gondok azonban nem jutottak el egy bakonyalji eldugott kis faluba és a vidéki kisváros gimnáziumába sem. A nélkülözés nem is volt olyan elviselhetetlen, hiszen az igényeink sem voltak sokkal magasabbak. A bombák messze robbantak. A front szörnyűségei meg még sokkal messzebb voltak. Mire eljutottak a kisdiákok tudatáig, a hosszú úton úgy elferdültek, hogy a borzalmakból hősiesség lett, az elrontott politikából hazaszeretet.
Édesapám adta a kezembe a flóbertpuskát, aminél szebb ajándékot sohase kaptam, de nem is kaphattam volna. Véges vagyonát, – érdemtelenül – ha mind rám pazarolja, akkor sem örültem volna jobban semminek.
A karácsonyfa alatt találkoztunk először. Ott a gyertyák fényében örökre magához bilincselt a kis puska nagy varázsa. Nem cseréltem volna el a mesebeli öreg király fele királyságáért és a vele járó királykisasszonyért sem! Igaz, mit is kezdtem volna velük abban az időben?
Édesapámtól tanultam meg a fegyver használatát, a céllövést és a legfontosabb biztonsági szabályokat. Felügyelet nélkül hordhattam, mert édesapám megbízott bennem. Törvényeit soha nem szegtem meg.
Naphosszat bújtam az erdőt egyedül. Ritkán csattant a kis golyós. Csak a szárnyas kártevőket gyérítette. Ezért hálás is volt a falu minden gazdaasszonya. A vadászatot Erasmustól tanultam és vele gyakoroltam. Egyengette botladozó lépteimet, egyszóval mesterem volt. Sok irigység volt a mesteremben. Hosszú ideig nem bocsátotta meg nekem, ha egy nyúl életének végére nem az ő sörétese tette ki a pontot.
Történt egyszer, hogy lapuló nyulat vettünk észre a barázdában. Ha felugrik, parádés lövést tehetett volna a mester. De nem volt ideje felugrani. Csak figyelő füleit lehetett látni, úgy lapult. Meggondolatlan lett az inas egy pillanatra. Az ipszilon tövébe, a fülek alá céloztam. Kis csattanás után, méter magasra rúgta fel magát szegény füles. Pontos fejlövés végett vele. Nem szólt egy szót sem Erazmus, de úgy nézett rám, mintha a házát gyújtottam volna fel. És sokáig nem hívott nyulászni. Én meg örökre megtanultam a regulát. Ha társas vadászaton véletlenül más elé lövök, mesterem szeme felvillan a múlt ködétől hidegen, vádlón – mint akkor régen, amikor nálunk olyan kevés volt a nyúl.
Nagy tél volt akkoriban. Esett a hó, hullott napokon, heteken át. Minden élelmet elrejtett, ami az életet jelentette az erdő-mező lakóinak.
A varjak úgy megszelídültek, hogy beköltöztek a kertek fáira. Csak gunnyasztottak egész nap szótlanul, mozdulatlanul, mintha betegek lennének. Soha annyi vadliba nem rekedt meg nálunk, mint akkoriban. Talán nem volt elég erejük a tovább vándorlásra, vagy a délebbi szálláshelyek már foglaltak voltak? Ki tudná ezt? Céltalanul röpködtek egész nap, ezres tömegekben az ónszínű égbolt alatt.
Még ebben a szorult helyzetükben is vigyáztak arra, hogy ne jöjjenek a sörétlövés határa alá.
-Libázzunk! – adta ki a parancsot mesterem.
A pajtába küldött.
-Tölts meg egy vesszőkosarat törekkel, ocsúval!
Puska nélkül mentünk ki a faluból. Tapostuk a combközépig érő havat. Sűrű kökénysor vezetett a kertek alól a nyílt mező felé. Annak takarásában törtük a nagy havat.
A bokorsor végétől jó sörétlövésnyire az átelleni oldalon kellett elszórnom a magammal hozott töreket és ocsút. Ezt a műveletet naponta önállóan kellett elvégeznem. A figyelőszolgálat is az én tisztem volt. Ezt a kertek alól láttam el. Kezdetben tudomást sem vettek az elszórtakról a szemfüles libák, csak húztak el felette.
Pár nap múlva siker koronázta türelmemet. Elfogadták a számukra olyan gazdagon megterített asztalt Lélekszakadva futottam a jó hírrel, és ámulatomra Erazmus csak legyintett.
-Hadd szokták meg csak a biztos élelmet.
Néhány nap múlva sokat ígérően akasztotta le sörétesét a fogasról.
-Hozd a tiédet is! – mondta.
Árnyként osontunk a kökénysor takarásában az általam már jól kitaposott ösvényen. Szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, de nagyon óvatosnak kellett lennünk.
-Az öreg lúd minden tolla hegyén szem van. – tanított főnököm. Lövésre emelt puskával, örökkévalóságnak tűnő lassúsággal emelkedett fel az utolsó bokornál.
Gyors dupla. A lövéssel egy időben irgalmatlan rettegéssel és össze-vissza kavarodva keltek fel a libák. Fejvesztetten menekültek.
-Most te jössz! – szólt hátra. Sántán vagy szárnyazottan próbál három liba menekülni a havon. Ezeket a flóbert váltotta meg a nyomorult élettől.
-Egy duplára tizenkét lúd! – vonta le a tömör következtetést. A három gyalogló libát én kaptam meg. Délben, győztes hadvezérként ültem az ebédlőasztalnál.
Édesanyám feltálalta a libapecsenyét. Nagyon ízlett. Alapos részletességgel meséltem el nagy stratégiánk minden részletét. Édesapám szótlanul ebédelt. Sokáig nézte a tányérját. Még azután is, amikor már üres volt.
Nagy pátosszal előadott libázásunk történetét befejeztem. Vártam az elismerést. Édesapám még mindig a tányérját nézte. Hosszú csend után csak annyit mondott, azt is halkan. – Gyilkosság! Hosszú keresgélés után egy könyvet adott a kezembe. Vadászkönyv volt, a libázásról szólt.
Egész délután olvastam és gondolkoztam. Este a vacsoránál nem nyúltam a más formában feltálalt libahúshoz. Nagyon kicsinek éreztem magamat.
Másnap határozottam álltam meg a mester előtt, aki libázni invitált.
-Nem megyek szóróra libázni. Kitaláltam egy másik módot. A csípős reggel, amikor a libák járása a legsűrűbb, már ott talált a mezőn. Egy kis bokorcsoport közepén ültem egy öl magammal hozott szalmán. Vártam a húzást.
Igaz, nem jönnek alacsonyan, nem látszik a lábuk, de a flóbert golyója messzebb elért, mint a sörét. Majd megmutatom én a mesternek, hogyan kell vadász módra libázni! Édesapámnak meg azt, hogy megtanultam a leckét.
Jöttek is hosszú vé betűt rajzolva a szürke égre. Lassú, kimért mozdulat, nagyon pontos célzás, halk csattanás. A libák tudomásul sem vették a flóbertet. Nem zavartatták magukat. A megcélzott nemhogy leesni elfelejtett, de tovább gegegett. Már fáztam a szalmán. A töltényem fogyott. Vérző szívvel, üres kézzel ballagtam haza. A kertek alatt osontam,hogy ne találkozzam senkivel.
-Hol vannak a ludak? – kérdezte mesterem a sövény mögül. Úgy látszik, kileste dicstelen hazavonulásomat.
-Nem értem, Erazmus bácsi! – fakadtam ki – jól bögyre céloztam és semmi. Nem szólt egy szót sem, de kaján szemvillanásból láttam, hogy kudarcom kárpótolta őt a hűtlenségemért. Kudarc, szégyen és elégedetlenség hajtott édesapámhoz az iskolába. Végighallgatott.
-Jó céllövő vagy fiam, de csak álló célra. Repülő vadra golyóval nagyon bizonytalan a lövés. Előretartásról meg nem is hallottál.
Kimerítő előadást tartott a ballisztikáról, repülő, futó vad lövéséről. Tele lett a tábla háromszor is rajzokkal, szögekkel, számításokkal. Megnyugodva és vidáman tettem be magam mögött a kis falusi iskola ajtaját. Önbizalmam visszatért.
Másnap, az ónos színű reggel ismét a szalmacsomón ülve talált. A nap csak néha-néha tudott lenézni a vakítóan havas tájra. Csak bátortalanul szemlélődött, mintha homályos szemüveget viselne. Ő is elismerte, hogy a január nagyobb úr nála. Kerekre nyílott párás szeme, amikor meglátta a gyereket a bokrok takarásában. Hát ennek nem volt elég a tegnapi vereség? – olvasom le a kérdést bágyadtan sárga arcáról.
-Majd megmutatom én neked is – néztem vele mérgesen farkasszemet. – Mit értesz te a vadászathoz? És jöttek a libák.
Célzás, előre tartás, lövés, és ez sokszor megismétlődött. Jöttek, jöttek a fagyos északi szél szárnyán rendületlenül. Az a pici mozgás a bokrok között, az a kis csattanás még a beszélgetésünket sem zavarta. A kis ólomgolyó fütyölését meg nyilván a téli szélnek tulajdonították. De a jég megtört, mert az egyik csattanás után egy fiatal liba összecsapta a szárnyait, és bomba módjára zuhant mellém a puha hóba.
Hazamenetelem diadalút volt. Cselhez folyamodtam: most is a kertek alatt ballagtam, pedig jobban szerettem volna az utcán végigmenni, libával a kezemben.
A sövény mellett most is láttam egy leselkedő alakot. Mikor közelebb értem, észrevette, hogy nem üres kézzel jövök. Nem várt meg. Hirtelen más dolga akadt a kazal másik oldalán. Felséges ebédet ettünk. Édesapám nem győzte dicsérni édesanyám főztjét.
Mindig derűs hangulat volt az asztalunknál, de akkor olyan vidámak voltunk, mint búcsúkor.
-Megyünk Agyaglikra rókázni! – monda egy verőfényes téli napon Erazmus. Mintha áramütés ért volna. Alig tudtam leleplezni izgalmamat. Leakasztotta puskáját a fogasról. Kutyái addig lustán szunyókáltak a sarokban. A mozdulatra rajtuk is végigszaladt az áramütés. Örömükben majdnem levertek lábamról. De elég volt a gazda egy intése, és újra fegyelmezett vadászebek lettek. Csak Miki jöhet velünk, a görbe lábú tacskó.
Az agyagliki dülő, mintha vadászembertől kapta volna a nevét. Elhagyott, mély vízmosás szeli ketté. A függőleges agyagpart tele volt rókakotorékkal. A régi havon ezernyi nyom tanúskodott arról, hogy messze vidék ferdeszemű tolvaj népsége itt farsangol. Most is javában tart a rókanász a föld alatt. Nehéz volna megállapítani, hogy melyik a lakott vár, mert mindenütt sok volt a nyom.
Az okos kis görbelábú tudja. Gazdája madzagot kötött a nyakára, mert olyan harci izgalom fogta el, hogy nem tudott uralkodni magán. Sorra jártuk a lakásokat. A tacskónak elég volt egy szippantás a bejáratnál. Volt, amelyik előtt meg sem állt. Szakavatott ismerője ő a rókanépnek.
Most megáll az egyik kotorék bejáratánál. Okos szemével a gazdájára néz. Már nyugodt, tudja a dolgát, ezt el kell ismerni.
-Menj az árok kijáratához! – kapom a halk parancsot. – Hátha nem lesz időm újratölteni. Fékörben a jelzett helyre mentem, hogy ne hagyjak áruló nyomot, szimatot. Jó széllel megálltam egy bokor mögött, és betöltöttem a flóbertet. Eltelt fél óra – semmi! Még egy óra – ugyanaz. Itt baj van! Visszamentem a kotorékhoz. A mester a bejárat előtt hasalt a hóban, hallgatózott.
Némán álltam mögötte. Lassan, fáradt öregember módjára kelt fel.
-Nagy harc volt bent. De már régóta csend van. Ásni nem lehet a magas part miatt – mondta tompán, lemondóan. Arca hamuszürke volt, mint a téli alkonyat. Arcvonásai elmosódtak. Az éles, hideg szemek is elbizonytalanodtak, és sarkukban két csillogó könnycsepp bujkált. Sokáig álltam, nem mertem megtörni a csendet.
-Menünk haza Erazmus bácsi! – mondtam csendben. – Miki úgyis hazatalál, ha ki tud jönni. Csak a fejét ingatta. Maradt.
Egy február végi bokrászásunkon magához hívott Erazmus. Kalapjában kisnyulat dédelgetett. Szemében a jóség és szeretet sugarai.
Sokszor ültünk egymás mellett az erdő szélén, esti lesen.
Együtt hallgattuk az alkonyi félhomályban a hazatérő gulya kolompját és a kisharang áhítatra figyelmeztető, kristálytiszta szavát. Erazmus vonásai ilyenkor meglágyultak. Beleolvadt abba, ami őt körülvette. És ami őt körülvette az örökre magába is zárta immár egy negyed évszázaddal ezelőtt. Nyugodjék békével!