DE A NYOM CSAK MENT TOVÁBB, itt már alig volt fű s a nyomozás sokkal lassúbb és nehezebb lett. Most már nem láttam semmilyen nyomot, azt az utat követtük, amelyet a bivaly valószínűleg választott, s egy kőre freccsent, megszáradt fényes vércsepp igazolt bennünket. Többször teljesen elvesztettük a nyomot, mindhárman vargabetűket csináltunk, egyikőnk megtalálta s azt mondta: „Damu”, és mentünk megint tovább. Végül a nyom egy, a nap utolsó sugaraiban fürdő sziklás hegyoldalon vezetett le a folyóágyhoz, ahol hosszú, széles sávokban minden eddiginél magasabb száraz nád állt. Magasabb és sűrűbb volt még az ingoványénál is, ahonnan reggel a bivaly kijött, s több vadcsapás vezetett bele.
-Nem valami jó, nem visszük be a kicsi Memsahibot – mondta Tata.
-Maradjon itt M’Colával – mondtam.
-Nem jó a kicsi Memsahibnak – ismételte meg Tata.
-Nem tudom miért engedtük velünk jönni.
-Megvárhat itt. Méla be akar menni.
-Na jó, körülnézünk.
-Maradj hátra M’Colával – súgtam hátra a vállam fölött.
KÖVETTÜK MÉLÁT a sűrű, magas fűbe, amely öt lábbal emelkedett a fejünk fölé, óvatosan mentünk a vadcsapáson, előregörnyedve s igyekeztünk nesztelenül lélegzeni. Magam elé képzeltem a bivalyt, amilyennek láttam őket, mikor hármat lőttünk: jött ki az öreg bika a bozótból, tántorogva, s én láttam a szarvát, a mélyen lenyúló dudort, az előreszegzett orrot, a kicsi szemeket, a zsír és izom játékát a ritka szőrű, szürke, ráncos bőrű nyakon, súlyos erejét és dühét, és csodáltam és tiszteltem, de lassú volt, s amíg lőttünk, egész idő alatt azt éreztem, hogy vége van s elkaptuk. Ez itt más volt, nem gyorstüzelés, nem golyózápor, mikor tántorogva kijön a nyílt terepre, ha most jön, belül nyugodtnak kell lennem és orron találnom, mikor előrenyújtott fejjel jön. A döféshez le kell szegeznie a fejét, mint minden bikának s ez szabaddá teszi azt a pontot, ahol meg kell csiklandozni. Odaeresztek egyet, s aztán oldalt kell lépnem, s a bivaly attól fogva Tatáé lesz, hacsak kézben nem tudom tartani a puskát, mikor elugrom, ha ki tudom várni-lesni, míg leszegi a fejét. Tudtam, hogy ez menni fog s a lövés megöli, de mennyi idő alatt? Ez a lényeg. Mennyi idő alatt? Most, mikor előre mentünk, s biztosra vettük, hogy itt benn van, lelkesedést, a bekövetkező biztos eseményt s ebben az eseményben van tennivalója az embernek, ölhet benne és kikerülhet belőle, olyasmit tesz, amit nem ismer és ezért nem retteg, semmiért sem kell aggódnia és nincs felelőssége, csak az, hogy megtegyen valamit, amit biztosan meg tud tenni, és mentem előre zajtalanul, Méla hátát figyelve és nem feledtem el, hogy az izzadságtól megvédjem a szemüvegemet, s ekkor valami zajt hallottam a hátunk mögött és hátra fordítottam a fejem. Sz.Ö.M. jött M’Colával a nyomunkban.
-Az istenért – mondta Tata.
Dühös volt.
KIVITTÜK SZ.Ö.M-ET a fűből, fel a partra és megértettük vele, hogy ott kell várnia. Nem tudta az előbb, hogy hátra kell maradnia. Hallotta, mikor hátrasúgtam valamit, de úgy értette, hogy M’Cola mögött kell jönnie.
-Ettől begyulladtam – mondtam Tatának.
-Olyan, mint egy kis terrier – mondta. – De ez nem neki való hely.
Végignéztünk a fű felett.
-Méla még tovább akar menni – mondtam. – Bemegyek addig ameddig ő. Ha azt mondja, nem, kijöhetünk. Végtére is, gyomron lőttem a rohadékot.
-Azért nem kell semmi szamárságot csinálni.
-Lefektetem piszkot, ha lövéshez jutok. Ha jön, módot kell adnia a lövésre.
-Az ijedtség, amit Sz.Ö.M okozott, hangossá tett.
-Menjünk – mondta Tata. Megint bementünk Méla után s a nádas egyre rosszabb és rosszabb lett, s én nem tudom, Tata mit csinált, de én félúton átcseréltem a nagy puskára és kinyitottam a biztosítót és kezemet a ravaszvédőn tartottam és meglehetősen ideges voltam, mikor Méla megállt, fejét rázta és azt súgta: „Hapana”. Itt már egy lépésre se látott az ember s a csapásfolyton tekergett és kanyargott. Igazán csúnya volt s a nap csak a domboldalra sütött. Mindketten jól éreztük magunkat, mert Mélával mondattuk ki az álljt, és én meg is könnyebbültem. Itt, ahová jutottunk, nagyon nevetségesnek látszott minden képzelgésem a látványos lövésről, s tudtam, hogy itt benn egyedül Tatában bízhattunk, hogy feldönti a négyszázötvenesével, miután én esetleg elhibázom azzal a vacak négyszázhetvenessel. Nem bíztam már másban, csak a nagy hangjában.
VISSZAFELÉ MENTÜNK A CSAPÁSON, mikor meghallottuk a domboldalon álló teherhordók kiáltozását és csörtetve futottunk, keresztül a füvön, hogy feljussunk valami magasabb helyre, ahonnan látunk és lőni tudunk. A teherhordók karjukkal integettek, s azt kiabálták, hogy a bivaly kijött a nádasból, elment mellettük, aztán M’Cola és Méla mutogatott és Tata elkapta a ruhám ujját s oda akart rángatni, ahonnan látom őket, s azután a napfényben, magasan fenn a domboldalon a sziklák előtt két bivalyt pillantottam meg. Mélyfeketén ragyogtak a napfényben, s az egyik sokkal nagyobb volt, mint a másik, s emlékszem, azt gondoltam, ez a mi bikánk s felszedett egy tehenet és a tehén diktálja az iramot, és noszogatja a bikát.
Méla odaadta a Springfieldet, én átcsúsztattam karom a szíjon és céloztam, a bivaly most az irányzékon keresztül látszott, belül megfagyasztottam magam és válla tetejére tartottam a célgömböt, s amikor meg akartam nyomni a ravaszt, a bika futni kezdett, s én elébe tartottam a célgömböt, s amikor meg akartam nyomni a ravaszt, a bika futni kezdett, s én elébe rántottam és elsütöttem a puskát. Láttam, hogy leengedi a fejét s úgy ugrik, mint a blokkoló ló, úgy jön le ereszkedőn, kidobtam a hüvelyt, előre löktem a závárt és újra lőttem, mögéje, azután eltűnt szem elől, de tudtam, hogy megvan. Méla és én futni kezdtünk, s futás közben mély bőgést hallottam. Megálltam és odaüvöltöttem Tatának: „Hallja? Mondom, megvan.”
-Eltalálta – monda Tata. – Igen.
-A szentségit, lelőttem. Nem hallotta a bőgését?
-Nem.
-Figyeljen! – Hallgatózva s felhangzott, tisztán a hosszú, panaszos, félreismerhetetlen bőgés.
-Az istenfáját – mondta Tata. Nagyon szomorú hang volt.
M’Cola elkapta a kezemet, Méla a hátam veregette, s nevetve elindultunk mindnyájan, futva, izzadva, rohanva kapaszkodtunk fel a gerincen, fák között, sziklákon keresztül. Meg kellett állnom, hogy lelevőt vegyek, szívem vadul vert; letöröltem arcomról az izzadtságot és megtörölgettem a szemüvegemet.
-Kufa! – mondta M’Cola olyan erővel, hogy a „megdöglött”-et jelentő szó szinte robbant.
-Kufa! – mondta Méla vigyorogva.
-Kufa! – ismételte M’Cola s megint kezet fogtunk, mielőtt tovább kapaszkodtunk volna. Azután megláttuk magunk előtt a bivalyt, a hátán feküdt, nyaka teljesen kinyújtva, egész súlya a szarván, amely fának támaszkodott. M’Cola a golyólyukra tette ujját, a váll-lap közepére és boldogan rázta a fejét.
Tata és Sz. Ö. M. is felérkezett, nyomukban a teherhordókkal.
-Az istenit, jobb bika, mint gondoltuk – mondtam.
-Nem ugyanaz a bika. Ez igazi bika. Az a másik mellette, az lehetett a m i bikánk.
-Azt hittem tehén volt vele. Olyan messze volt, nem tudtam megállapítani.
-Lehtett négyszáz méter. Az istenit, de tud lőni azzal a kis dióverővel.
-Mikor láttam, hogy leengedi a fejét a lábai közé és blokkol, tudtam, hogy megvan. Remeg világításban volt.
-Tudtam, hogy eltalálta s tudtam, hogy nem ugyanaz a bika. Így aztán azt hittem, két sebzett bivallyal kell bajlódnunk. Nem hallottam az első bőgést.
-Csodálatos volt, mikor bőgni hallottuk – mondta Sz. Ö. M.
-Olyan szomorú hang. Olyan, mint mikor kürtszót hall az ember az erdőben.
-Nekem irtó vidám hang volt – mondta Tata. Az istenit, ezért megérdemlünk egy pohárra valót. Ez aztán lövés volt. Miért nem mondta soha, hogy tud lőni?
-Menjen a pokolba.
-Tudja, ugye, hogy marha jó nyomozó is és veszett sörétlövő? – kérdezte Tata Sz. Ö. M.-től.
-Nem gyönyörű bika? – kérdezte Sz. Ö. M.
-Szép bika. Nem öreg, de szép a feje.