Komáromy Béla: Esti rókahívás

Alkonyodott. A januári tél fagyos nyugalommal terpeszkedett a Bodrog menti tájon. Fehér volt minden, csak a part menti fák és bokrok ág-bogai törték meg az egyszínű fehérséget. A hó némely helyen magasan összetorlódott, ott ahova a zempléni hegyekből lesüvítő szél szorosan egymáshoz rakosgatta a jeges kristályokat. A berek hajlataiban már megült a köd s opálszínűre festette a fákkal megtűzdelt fehérséget.
A hold még nem jött fel, de nem is volt rá szükség, mert a hó annyira világított, hogy száz lépésről is rá lehetett ismerni a fa kiálló ágán ülő ölyvre. Behúzott fejjel ült ott, közömbösséget színlelve pedig mindent látott. Azt is, hogy egy kis egér éppen most dugta ki fejét a fa törzse mellett a hó alól, hegyes orrát megforgatta, aztán hirtelen ugrásokkal elindult a szomszéd bokor alá, maga mögött kis páros nyomokat hagyva. Igen ám, de mielőtt elérte volna a biztonságot nyújtó bokortövet, szembe ugrott vele egy hosszúkás, karcsú termetű, barna hátú és fehér mellényű állatka, elkapta tűfogaival, aztán eltűnt vele a bokor sűrűségében.
Az ölyv tágra meredt szemmel nézte a tragédiát, mire azonban teste megmozdult, hogy felkapja a menyétet és egeret, már le is pergett az esemény. Nem volt más választása, mint visszaülni az ágra, és tovább fürkészgetni. Pedig jó lenne már valami meleg húsétel, mert hideg lesz az éjjel. A szél máris felkerekedett, s meg-megingattaa nagytestű madarat a fán. Egy darabig ide-oda lengett, aztán megunta a dolgot. Meg nem is illik ilyen nagy ragadozó madárnak az efféle nyugtalan mozgás, feldobta tehát magát a levegőbe, s lassú szárnycsapkodással elhúzott a szomszéd fára, amely már a kis erdő szélén van. Azon túl már a Holt-Bodrog jege fénylik.
Nagy itt most a csend. Nem úszkál a sás és káka között a fehér homlokú kis fekete víziördög, a szárcsa, nem szaladgál a tündérrózsa szélesen elterülő levelein kecses billegéssel a vízicsibe, és esténként sem csobban le a nehéz testű tőkéskacsa. A parti részeken néhány nyom látható csak. Nyulak jártak ott, meg egy róka lépkedett óvatosan. Gondosan járt őkelme, nem hebehurgyán, mint valami kapkodó városi kutya. Nem szórta szét, hanem egymás nyomába rakta a lábait. Egyenesen, szabályosan, mint a gyöngysor. Egy helyen azonban megsűrűsödik, összetorlódik a sok gömbölyű lábnyom, aztán egy-két méteres közökkel elvezet valahova a kanyar felé. Megugrasztotta valaki, vagy friss nyúlnyomot vett fel? Ki tudja? Az erdő-mező útjai néha kifürkészhetetlenek.
A nagy mozdulatlanságban mégis mintha valami megmozdult volna. Csak egy pillanatra, de ez is elég volt ölyvünknek, meglendítette szürke, legömbölyített végű szárnyait, s elszállt a Long-erdő felé.
Ekkor már jól lehetett látni, amint szinte árnyszerűen oson két alak a fák között. Vadászok. Egy középtermetű férfi, akinek fején kerek vadászkalap van s egy nyurga kamasz, testhezálló nadrágban és csizmában. Az idősebb törte meg a csendet.
-Itt már nincs mit keresnünk. Az elszálló ölyv minden vadat elriasztott vagy legalábbis figyelmeztetett a környéken.
Menjünk a berki Körtvélyesbe.
Elindultak. Elől az öreg, utána a fia. Ahogy a rév melletti szilváson haladtak keresztül, a fiú megszólalt.
-Valami megütötte a lábam. Mintha drót lett volna.
Megálltak, s az esti homályban tapogatózva összeszedtek vagy tíz hurkot, amelyeket a fák közt keresgélő nyulak számára tett ki az emberi gonoszság. Szakszerűen voltak elhelyezve, éppen olyan magasan, mint a baktató nyúl feje. Ha belemegy, összeszorul a nyakán a hurok, s mennél jobban rángatódzik, annál élesebben, keményebben szorul. A végén menthetetlenül megfullad.
Hogy csodálkozik majd a hurkoló, talán káromkodik is. Mert reggel eljön biztosra vett pecsenyéjéért. Talán előzően fel is teszi a hagymát pirulni. Jó téfa ez s hasznos is, mert jó néhány nyúl menekül meg a kínhaláltól. Most még látszik, hova vezetnek a nyomok, holnap reggel azt is el fogja a gazdája taposni, nehogy gyanúba keveredjék.
Mire túljutottak a nagy fák szegélyezte holtágon, s elhelyezkedtek az egyik vadkörtefa alatt, beállt a téli est.
Ez a szó: téli est csak ott jelent meleg fészket, ahol a barátságos lámpa fényénél összebújnak a család tagjai, s örülnek egymás boldogságán, akik nem járnak kint téli éjszakán a hegy lábánál vagy a hegyekben. Nem ilyen itt kint a téli éjszaka. A hegygerincről sziszegve indul a metsző szél, csattogva veri össze a fagyos ágvégeket s csontokig hatol az emberbe. A hold bágyadt sanyarúsággal néz végig a táj fehér halotti leplén, és a kint kószáló ember megborzad a saját árnyékától, amelyet hidegen vet végig a hold fénye a fagyos havon. Könyörtelen itt a téli éjszaka.
De ni csak, róka ül az öreg gát tetején. Füleit idegesen mozgatja. Hitelen valahonnan nyúlsírás hallatszik. A rókában felindul az irigység. Nagyon éhes, nem engedheti, hogy más lakjék jól. A hang felé iramodik. Nem téveszti el az irányt, biztos a tájékozódása. Az egyik vadkörtefa alól hangzik a vészes, de a rókafül számára mégis olyan ingerlő sírás.
Hirtelen megtorpan, mert a fa alatt megmozdult egy sötét árnyék. Fordulna vissza, de már elkésett. Hasító fájdalmat érez az oldalában, nyomban rá dörrenést hall. Bukfencet vet, ám mégis lábra kap. Menekülni, menekülni! Viszi is egyre erőtlenebb lába az éjszakába. Hallja, hogy futkosnak, lövéseket is hall. Tovább vánszorog, aztán csak eldől a fehér havon, piros nyelvét kiölti, s szeme, amelyen olyan rabló szenvedéllyel tudott nézni, megtörik.
Az két ember sokáig szöszmötöl a havon. Nyomoznak. Lépésről-lépésre követik a nyomot. A fiú ráhajol a hóra, s az öreg készen tartott puskával megy mellette. Aztán megszólal:
-Ott fekszik. Még mozog, vigyázz, ne nyúlj hozzá, mert beléd harap!
Későre járt már, amikor hazafelé bandukoltak. A fiú a hátán hozta a rókát. Szép hosszú teste volt, jó bundának való.
Szótlanul taposták a havat. A vadász vállán szerényen húzódott meg a kis húszas puska.