dr. Pataki Béla Pál: Felfedezők vadászkalandjai; Mikluho-Maklaj

Ritkán emlegetett, de sokfelé járt, jószemű, a nemzetközi tudományos életben elsimert kutató volt Nyikolaj Nyikolajevics Mikluho-Makláj. Életének mindössze negyvenkét évébe (1846-1888) annyi élmény és tudományos eredmény belefért, amennyi nagyon kevés embernek adatik meg.
A pétervári vasútigazgatóság mérnökének fia négy testvérével együtt korán árvaságra jutott. Mostoha körülmények között – ez a sors egész életén át elkísérte – kemény akarattal tanult. Előbb a pétervári egyetemre, matematika-fizika szakra iratkozott be, de 1863-ban részt vett egy tiltott diákgyűlésen, s ezért kiutasították Oroszország valamennyi egyeteméről. Ezután híresebbnél híresebb professzorok irányításával, patinás német egyetemeken, Heidelbergben, Lipcsében és Jenában tanult. Ekkor már orvoskémiai és biológiai stúdiomokkal foglalkozott, méghozzá olyan kiváló eredménnyel, hogy Erns Haeckerl professzor asszisztensének választotta és együtt kutattak a Kanári-szigeteken.
Mikluho-Makláj tanulmányai befejezése után előbb az európai országok biológiai, antropológiai és néprajzi viszonyával ismerkedett, majd Keletre utazott. Dánia, Norvégia, Svédország, Franciaország és Olaszország múzeumaiban gyűjtött magának szellemi útravalót.
1869 tavaszán már Vörös-tengeren végzett állattani megfigyeléseket, majd visszatért hazájába, ahol – híres tudósok levelei alapján – szívesen fogadták.
Új-Guineába indulását a következőképpen indokolta: „A paradicsommadarak és a lepkék a zoológusokat a távoli jövőben ugyanígy megörvendeztetik, mint most…de a pápuák erkölcseit és szokásait a fehérekkel való állandó érintkezés annyira megváltoztatja, hogy mindezek teljesen feledésbe fognak merülni.”
Néhány más tudós mellett Mikluho-Maklájnak is köszönhető, hogy mindez nem így történt. Hazájában elfogadták tervét, némi anyagi támogatást is kapott, és a Vityáz-korvett – megkerülve Dél-Amerikát -, 1871-ben Új-Guineában, az Astrolabe-öbölben kötött ki. Földünk második legnagyobb szigete ekkor még meglehetősen ismeretlen terület volt, különösen a keleti része.
Kezdetben folytonos életveszély közepette dolgozott, mert a pápuák nem tudtak mit kezdeni a magányos fehér emberrel, és furcsa szokásaival, akit állatok és emberek koponyaméretei, viselkedései érdekeltek, de később nagy-nagy türelme és diplomáciai érzéke átsegítette a nehézségeken. Legfontosabb forrásértékű kutatásai a pápuák antropológiai felépítéséhez kapcsolódnak.
1872-ben elhagyta Új-Guineát, de nem véglegesen. Egy évvel később a mai Indonézia területén írta meg egy holland folyóiratba addigi tudományos munkájának eredményeit. Azután megfordult a Fülöp-szigeteken és Hongkongban, majd 1874-ben ismét a pápuák között. Expedíciót vezetett a Maláj-félszigetre, később a mikronéziai szigetvilágba is. Utazásából természetesen nem maradhatott ki Ausztrália sem. Majd ismét visszatért – ezúttal Dél-Új-Guineába. Gondolkodásmódjára jellemző, hogy a hajóskapitánnyal megígértette, ha megölnék a pápuák, nem áll bosszút rajtuk.
Szerencsére minderre nem került sor, annál több tudományos megfigyelésre és adatgyűjtésre. 1882-ben hazalátogatott, de egy évvel később ismét Új-Guineábankutatott. A tórpusi klímea és a mostoha viszonyok kikezdték egészségét, 1886-banérkezett vissza Oroszországba, ahol – tudományos útleírásának befejezése után – 1888 áprilisában meghalt. Személyében a széles érdeklődésű, humanista gondolkodású tudóst tiszteljük.

Az alábbi részlet naplójából való:

Június 12.

A bennszülöttek az utóbbi időben gyakran mondogatták: holnap felgyújtjuk az unant (magas füvet); sok vaddisznó meg más állat lesz benne. Makláj elhozza a tabuját. lelövi a disznókat, mi is viszünk dárdákat, íjakat és nyílvesszőket. De a „holnap” mindig eltolódott, és a faluban ma megint bizonygatták, hogy holnap okvetlenül felgyújtják az unant, sőt néhányan megígérték, hogy dél tájban eljönnek értem. Majd meglátjuk!

Július 13.

Még nem volt tizenegy óra, és nem is gondoltam a számomra új vadászatra, amikor váratlanul közeledő hangok ütötték meg a fülemet, majd hamarosan teljes harci felszerelésben, felajzott íjakkal és újonnan kihegyezett, sokféle nyílvesszővel megjelent néhány bongui pápua. Mindegyik két hajítódárdát hozott magával, amelyeknek a vége vörös festékkel volt befestve, mintha vérbe mártották volna. Hajukat a tollakon kívül bíborvörös kínai rózsa ékesítette; szagujukat (karkötőjüket) a Coleus pirossárga lombja vagy a Colodracon hosszú, sötétvörös levele díszítette. Ezek a díszek minden mozdulatnál lobogtak és sajátosan szép hatást keltettek. Az éretem jövők közölték velem, hogy már ég az unan, és iparkodnunk kell. Magamra vettem vadászfelszerelésemet, tettem a tarisznyámba egy kis harapnivalót és a tarka kísérettel elindultam.
A legrövidebb ösvényen haladtunk, s a tisztáshoz közeledve vízeséshez hasonló zajt hallottam, amely hol felerősödött, hol elhalkult. Az erdőből kiérve mintegy száz lépésnyire földön kúszó lángcsíkokat láttam, amelyek folyton távolodva, az unan megüszkösödött nyomát és könnyű hamucsomókat hagytak maguk után. A füstfelhők Gorendu mellett, meg messzi délnyugatra Bongu felé gomolyogtak, a másik irányban pedig a keletre fekvő Gumbu és a Kabenau folyó felé úsztak. A fű csak most kezdett égni és mi leheveredtünk az erdőszéli árnyékban. Én előszedtem az elemózsiámat, a bennszülöttek pedig rágyújtottak, meg a bételt rágták. Háromnegyed óra múlva a tűz mintegy fél mérföldnyire eltávolodott a tisztás szélétől. Északnyugati szél hajtotta, amely tőlünk ellenkező irányba vitte a füstöt.
Elindultunk a felégett réten, amely cseppet sem volt olyan sík, mint amilyennek képzeltem. Ameddig a szem ellátott, öt lábnyi magas és tíz-tizenkét láb átmérőjű zsombékok borították. Ezek a különböző nagyságú zsombékok földből és apró kövekből álltak. Keletkezésüket tekintve ezek valószínűleg a Maleo földépítményei. Az erdőben is találkoztunk ilyen kupacokkal, de ott csak elvétve fordultak elő.
Tíz lépésnyire megközelítettük a tűz vonalát és mindegyikünk kiválasztott magának egy megfigyelő kupacot; így elhelyezkedve a tűzzel párhuzamosan, vadászláncot alkottunk s a lángokat figyelve lestük a zsákmányt. A tűz hol felmagasodott, hol meg lelohadt; ez utóbbi esetben barnás fehér füstfal emelkedett a magasba, amikor pedig a tűz erőre kapott, a szél csak úgy sodorta a nagy lángnyelveket. Néha majdnem egészen kialudt, ilyenkor a füst szétszakadozott s elénk tárultak a messzi hegyek, meg a közeli erdők. Aztán kúszva, gomolyogva megint sűrűsödött a füst és vékony lángnyelvek kígyóztak a megfeketedett föld felett.
A bennszülöttek harci rendben álltak, bal kezükben az íjat, jobbjukban pedig a dárdát tartották, dobásra készen és mozdulatlanul figyelték a lángok mozgását. Mindegyik azt szerette volna, ha elsőnek pillantja meg a zsákmányt. Néhány tíz-tizenegy éves fiú apró íjakkal és dárdákkal állt apjától nem messzire. Élő példáját adták annak, hogyan száll a pápua élet tudománya nemzedékről-nemzedékre.
A száraz unan recsegett-ropogott, fellángolt, lehanyatlott, néha felénk is sodort füstöt a szél, a fű könnyű hamuja beleszállt orrunkba, szánkba, tüsszögtünk, köhögtünk tőle. Néha, egészen érthetetlenül, összevissza kúszott a tűz, visszafordult és fokozta az amúgy is perzselő nap fullasztó melegét.
Annyira kimerültem, hogy talán még el is alszom állva, ha a szomszédos őrök hangja a tűz eltávolodásakor nem figyelmeztet, hogy előbbre kell mennünk. Két fárasztó óra után átértünk a rét másik felére. Összetalálkoztunk a velünk szemközti vonallal. A megüszkösödött rétet figyelő bennszülöttek tekintete semmit sem talált, és amikor az utolsó fűszál is ellobbant s az apró szemű hamu szétrepült a légben, vigasztalan hangon megszólalt a mellettem álló vadász: „bul arien” (nincs disznó). Lementünk a kupacokról. A szemközti vonalat alkotó néhány gumbui pápua is közölte, hogy nem láttak semmit.
Egyiket megállítottam, mert észrevettem, hogy a háta mögött a vállán tartott dárdához kötözve egy számomra ismeretlen, nagy, patkányhoz hasonló állat lóg. Jól megnéztem, mert igen érdekes volt a szőre, lapos tűhöz hasonlított, bár rugalmas is volt. Néhol megpörkölődött, a lába és a pofája úgyszintén, kilógó nyelve kissé megfeketedett. Az állat valószínűleg megfulladt a füstben.
Megnéztem hegyes fogait, de vizsgálódásomat egy bennszülött „bul,bul” kiáltása félbeszakította. Mintegy száz lépésnyire, a minden oldalról feléje röpködő és a közelében földbe fúródó lándzsák között lavírozva, egy nagy disznó futott. Kikaptam kétcsövű puskámat az egyik bennszülött kezéből, és amikor húsz lépésnyire ért a disznó, lőttem. A golyó a szügyénél találta el, de a szíve alatt. A disznó megingott, aztán irányt változtatva eliramodott mellettem. Ismét megcéloztam, s ezúttal a hátsó lábán ejtettem sebet. Megállt néhány másodpercre, de amikor meglátta, hogy indulok felé, tovább loholt pár lépésnyit. Elővettem revolveremet, és igyekeztem megközelíteni. Tekintélyes agyarait mutogatva tompán felsivított.
Minden lépésnél közelebb kerültem hozzá s hat lépésnyire tőlem megálltam; fejét többször felvetve és agyarait mutogatva ismét oldalra fordult. Az odarohanó bennszülöttek már nem hagytak időt arra, hogy újra lőjek; egyik az oldalába vágta a dárdát, a másiké mellette szállt el, hárman palamot (széles, lapos bambusznád végű nyílvesszőt) röpítettek felé, s az egyik az állat nyakába fúródott. De még mindig volt annyi ereje, hogy néhány mozdulattal lerázza magáról a dárdát és a nyilat, amelynek a hegye beletörött a testébe. Hogy végezzek vele, megkerülve odafutottam hozzá, bár a pápuák kiabáltak, hogy ne menjek a közelébe, s egy alkalmas pillanatban hosszú késemet a mellső lába mellett markolatig beledöftem az oldalába. Meleg vér ömlött a kezemre és az állat most már ledőlt a lábáról. (A vaddisznó a Sus papoensis fajhoz tartozik). A bennszülöttek egyhangúlag kijelentették, hogy a disznó az enyém és agyba-főbe dicsérték a tabumat, meg jómagamat is.
Ekkor távoli kiáltások jelezték, hogy újabb zsákmányra van kilátás. Ismét megtöltöttem a puskámat. A vadászok, feldühödve az első sikertelenségen, egymás után a hang felé siettek. Én pedig letelepedtem egy alkalmas zsombékra és vártam. Messziről hallottam a bennszülöttek „bul-bul, bul” kiáltását. A hangok engem hívtak. A pápuák azonban nemsokára visszaszállingóztak és elmondták, hogy két disznót láttak, de sajnos, mindkettő eliszkolt, mert én, meg a tabum nem voltunk ott. Ekkor egy csapat bogui jött hozzám és közölték, hogy ők megöltek egy disznót, de közben a megvadult jószág leterítette Szault, és annyira összemarta, hogy csupa vér volt az oldala, a karja, a feje, a szeme és be kellett vinnünk a faluba. Társaim pedig elmesélték neki kalandunkat: Maklaj nagy bulijának az elejtését, hangsúlyozva persze a tabu szerepét. Aztán odamentünk a zsákmányhoz. Kérdésükre, hogy hová vigyék, azt feleltem: levágom a fejét, meg a hátsó lábát, a többit odaadom Bongu lakóinak, most pedig hazaviszem a puskát, meghívom őket dohányozni, utána pedig átmegyek és bekötözöm a sebesült Szault. Mindenkinek tetszett az ajánlatom, és a hosszú menet elindult hazafelé.