dr. Panigay Róbert: Halottak napja

Egyre halkult az utolsó szekér zörgése. Előbb a kerekek nyikorgása maradt el, majd a paták dobbanását nyelte el a távolság, végül csak a saroglyadeszka ütemes kopogása hallatszott, aztán mindent beborított a csend láthatatlan burája.
A két szénaboglya vadtakarmány kis dombon áll, nem messze a pataktól. Az egyik boglyába vájt leshelyemen ülök, körülöttem csenevész éger bokrokkal borított árterület. A vízen túl kezdődik az erdő, a túlsó part meredek szakadékos, az innenső lankás iszapos talajú, itt-ott száraz kákacsomókkal tarkítva.
EGY HETE TÖRTÉNT. Szarvastehén jött az erdő felől vágtában, hajtotta a halálfélelem. Megtorpant a meredek parton, majd hatalmas ugrással íveli át a patak fölött és térdig süppedt az iszapba. Lábait gúzsba kötötte a sűrű massza. Itt érték utol üldözői. Kíméletlen agyarak tépték át a nyakereit, oldalra dőlt, aztán minden elsötétedett előtte.
Azóta minden este itt ülök, várom a jó szerencsét. Hanyatt fekszik a tehén, hasa feltépve, belső részeit felfalták, feje sártól szennyes. Szeme nyitva maradt fényképezőgép, melyre a vég utolsó kockája rögzült, égnek meredő lába vádló felkiáltójel.
Elrendezem magam előtt a szénát, csak keskeny lőrés marad. Célozni próbálok, elég nehezen megy a vastag bundában. A szélirány jó, kisebb zajokat a patak csobogása is semlegesít. Szarka csapatok csörögnek felháborodva a bokrok közül, elzavartam őket a potyalakomától. A görbe ágak, csupaszon nyújtózkodnak, hórihorgas kórók meredeznek, hetykén lenézve az elmúlást, de leveleiket zörgős csomókká szárította az ősz. November első napja faggyal köszöntött. Fehér csipkeszemfedő a zúzmara, lombtalan ágakon, száraz leveleken, aszott nádszálon. Vastag cukorspárgaként rogyadozik terhe alatt a finom pókháló. Vékony jégréteg üvegezte be a pocsolya sekély vizében árulkodó nyomokat.
Az egyik hatalmas kifejlett példány, társa valamivel kisebb, anya és tavalyi kölyke? Pár napig azt hittem más területre váltottak át, de aztán egy távolabbi völgyben megtaláltam nyomaikat, pár véres szőrcsomó közelében. Ennyi maradt egy őzgidából. Tegnap kétszer is hallottam távoli üvöltésüket, de hívásom eredménytelen maradt, túl messze voltak? Vagy talán hamisra sikerült az utánzás? Hát csak türelem.
Kákacsomó tövéből barna ruhás fehér mellényes menyétke búvik elő, két hátsó lábára emelkedve néz rám apró csillogó gyöngyszemével, régi ismerősök vagyunk, míg nem mozdulok, nem zavartatja magát. Kecses mozdulatokkal szalad a boglyához. Kritikusan tanulmányozza az egérlyukat, majd befúrja magát a széna közé, halk zizegés, cincogás, sivalkodás jelzi útját. Mikor ismét megjelenik, szájában élettelen egeret tart, a hosszú farok szomorú bajuszként fityeg, fejéből vércseppek peregnek. Sietve tűnik el zsákmányostul kákatövi vackába vacsorázni.
ALKONYODIK. Faodúkból, gödrök mélyéről, lassan kúszik elő a sötétség. Megtöltöm az öreg 12-est. Valamikor az apámé volt. Fémesen kattan a rugó, csőbe csőszik a két töltény, megzörrennek a durva postaszemek. Mögöttük több száz atmoszféra szorong gyuszeg jeladásra várva.
Az égen kigyúl a vacsoracsillag, s mint adott jelre, valahol a falu felől, sárgás-vörös virradat mar a láthatárba. Előbb lassan reszketegen, majd erőre kapva mind nagyobb darabot hasít ki az alkonyatból. Régi és újabb temetések emléke világít, koszorúk ölelik meg a kereszteket, komoly arcokon vibrál a gyertyák viaszfénye, sisteregve válik gőzzé a legördülő könnycsepp. Halottak napja. Az én halottaim nem itt pihennek. Mások gyújtják most meg a kegyelet gyertyáit sírjuk fölött.
A múlt és jövő mágneses terében parányi szikrának érzem magam, mely hirtelen kihunyva, sötétbe rejti apró jelenem. Emlékfoszlányok vesznek körül. Apám ül mellettem, szájában mesterien makog a nyúlsíró, dermesztően hideg téli éjszaka, csillagok sziporkáznak a derült égbolton. Mozdulatlanul lapulunk egy árok mélyén, takar a csuklyás fehér hó köpeny. Hosszú barázda végében pillantom meg először, lassan közeledik, meg-megáll szimatol, lompos farkát szinte a földön húzza. Elönt a veríték. Milliméterenként emelem a puskát. A lövés lekaszálja, hangtalanul tátogtat, aztán nem mozdul többé. Rohanok az első rókámhoz, kamasz szívem majd szétveti a boldogság. apám mosolyog. Bennem reked a szó, simogatom a tűzvörös bundát.
ISMERŐS HANGOK ezüstnyilai hoztak vissza a jelenbe. Vonuló libacsapat húz át fölöttem. Valamiért megkéstek, most halkan beszélgetve igyekeznek utolérni a többieket. Az erdő fái közül lassan előbújik a hold fél tányérja. Ezürtbabosra mossa az úszkáló bárányfelhők szélét, fényében bizarr alakot öltenek a felhőrongyok.
Nyárszagot lehet a szunnyadó szénaboglya. Ismét apámmal vagyok, dombélen heverünk, lenn a völgyben juhszállás, esti fejéshez készülődnek, lustán heverésznek a lompos nyájőrző kutyák. Kis máztalan cserép csupor kerül elő a hátizsákból. Apám szájához illeszti. Ááá uuuuu, ááá uuuu…vág végig a hang a völgyön. A juhok riadtan tömörülnek a karám közepére. Felpattannak a kutyák, nyakukon a szőr sörényként meredezik a szöges nyakörv fölé, sunyin oldalognak az emberekhez. A pásztorok közelebb húzzák a vasvillát, furkósbotot. Félóra múlva lassan megnyugszanak. Most én próbálom ki a csuprot. A hatás lesújtó. A juhnyáj ügyet sem vet az üvöltésre. A becsapott kutyák őrjöngő ugatással rohannak a domboldalnak, gyors visszavonulásra kényszerülnek.
Otthon magnóval próbálom imitálni, rögzítek, törlök unalomig. A fejem szédül, a szomszédok lázadoznak. Óriási fénykígyó siklik át a völgyön. Elment az esti személy. Zaját tompára szűrte a távolság. Vendégem érkezett, macskabagoly. Puha tollgombóc görbe éger ágon, vadász kolléga hátha szerencsét hoz.
ENYHE SZELLŐ KEREKEDIK, halkan zizegnek a száraz kórók, életre kelnek a felhőfoszlányok. Az egyik borzas vadkan, lompos kutyák ugatják körül. Őskori ragadozó a másik. Karmos mancsait széttárja, tátott szájából az ordítás párája gőzölög, aztán minden egybefolyik. Ezüstszőrű csikók vágtatnak elnyúlva, fölöttük ívelt szárnyú rablómadarak szállnak. Mord harcosok tömege következik talpig páncélban. Későre jár. A temető fénye már csak vibráló vörös pont, fölötte bodros füstkoszorú száll a felhők felé.
A hosszan elnyújtott üvöltéstől összerezzentem. Gyorsan elő a csuprot, számhoz illesztem, tenyerem vibrálva modulálja a hangot, úgy érzem jól sikerült. A bagoly rémülten menekül. Megmarkolom a puskát, zajtalanul vállhoz próbálom. Minden érzékemet megfeszítve figyelek. Gyanús a szél mozgatta levélcsomó, a zörgő kórószár, a kúszó felhőárnyék…tíz perc, semmi. Most sem sikerült?
HALK CSOBBANÁS a patak felől, sötét árnyalak gázol át a sekély vízen. A másik mereven áll a magas parton, a dög felé figyel. A kisebbik már átért, megrázza vizes bundáját, aztán jóízűen mar bele a tetembe. Ropognak a csontok, csámcsogva nyeli el a falatot. A másik csak nem mozdul, szimatot kapott? Azt kell előbb elintéznem. A távolság nem nagy. Vörös lángvirág nyílik a puskacsövén. Az árny eltűnik. Loccsan a patak, menekül a kisebbik is, de a balcső vízbe rogyasztja. Kapkodva töltök újra, kapaszkodok fel a meredek parton. Ott kúszik kínlódva az éger bokrok között, két első lábával vonszolva béna hátsófelét. Közeledtemre felrántja ínyét, agyarai fölül, hörögve rám mordul. A puska végez vele.
Szürke gyertyafüst vegyülhetett a felhők közé. Ott ment Apám fehér köpenyben, vállán puska. Két élettelen farkast húzott.