Kezdesz többet látni a környezetedből. A szemközti parton a nádas susog a szélben, a nyírfalevelek sárgák, az ég hideg időt ígér. Ahogy a nyár hanyatlása fokozatosan előtérbe kerül, különös hangulat kerít hatalmába. Minden olyan bizonytalannak és melankolikusnak tűnik. Belekortyolsz a kávédba, és meglepődsz, amikor egy kis csapat rétihéja érkezik átlósan hátulról. Gyorsan válladra veszed a pisztolyodat, miközben a jobb kezedben lévő csészéből a kávé az imént még a ruhádra, a puskádra és az ebédedet tartalmazó táskára ömlik. Az első lövés célt téveszt, de a második eltalálja a raj utolsó madarát. A kutya azt gondolja, “mindannyiunknak azt kell tennünk, amihez a legjobban értünk, úgyhogy azt rögtön elkapom”. És mielőtt még ideje lett volna az elfelejtett kutyasípért nyúlni, az ember legjobb barátja már ott ül előtted, egy jóképű rétihéjjal a szájában. A kiömlött kávé, az őszi melankólia, a hideg, a furcsa hangulat – minden feledésbe merül. Már nem éjszaka és sötét van, hanem reggel.

Otthon vár a házastársad, aki épp most kelt ki az ágyból. Úgy érzed, hosszú történetet kellene elmesélned, de a szavak nem akarnak kijönni. Végül csak annyit mondasz: “Kaptam egy kacsát. Szép reggel volt.” A reggelizőasztalnál ülsz, elmerülve a saját gondolataidban, miközben a házastársad megkérdezi: “Hogy tudtad mindent összekenni kávéval?”. A kutya sóhajtozik a kosarában, és álomba ringatja magát.