Karácsonyi ajándék (Nimród, 1980. december)
Viczián Antal: Karácsonyi ajándék
Ünnep előtt néhány nappal Géza barátom frissen kivágott karácsonyfát küldött egy levél kíséretében: „26-án reggel érted megyünk apámmal. Egy kis házi vadászatot rendezünk, megmozgatunk néhány sűrűt. Csak hárman leszünk puskások.”
Fehér karácsonyunk volt abban az évben, különösen örültem hát a meghívásnak. Az idő kitartott, s 26-án reggelre még egy kevés friss hó is hullott.
Nyolc óra után csilingelve áll meg a szán a házunk előtt. Géza fiatalosan ugrik le, pedig hát ő sem mai gyerek már, de azok közé az erdészek közé tartozik, akik nem szeretik az irodai munkát, sokat vannak a szabad levegőn, megtartják jó kondíciójukat, s télen sem kopik le egészséges, barna arcszínük. Bemutatott édesapjának, Lajos bácsinak. Sovány arcú öregúr, arcán millió ránc és kedves mosoly.
-Ne haragudj, hogy nem szállok le – mondja -, de ha valaki elmúlt már nyolcvan éves, takarékoskodnia kell az energiájával, meg aztán nehezen is mozgok már.
-Ne higgyél ám neki – mondja Géza -, meglátod, hogy szalad, ha vadászatról van szó, alig bírjuk utolérni.
BECSOMAGOLJUK magunkat a takarókba, elhelyezkedtünk, s már indulunk is. Mielőtt beérnénk az erdőbe, Géza levéteti a csengőket.
-Nem szeretem, ha bármi is fölöslegesen megzavarja az erdő csendjét – mondja.
A szamosicai részbe megyünk, ahol az ünnepek előtt bőven láttak disznócsapást. Három-négy kisebb hajtást csinálunk. Géza kiválóan szervezi a vadászatokat. Általában olyan hajtói vannak – erdészek, tapasztalt erdei munkások – akik ismerik a vad szokásait, nem hangoskodnak, tudják honét kell a vadat kimozdítani.
Tiszta fehér minden. A fenyőágakon még rajta a régi hő párna, de mintha cukorra hintették volna be az erdőt, szűz hó takar most mindent. Csak néhány centis, de elég ahhoz, hogy a friss nyomokból olvasni lehessen. Hajnali őz és disznócsapat keresztezi utunkat. Tenyérnyi szarvas nyomok látszanak az út mellett. Hamarosan meg is látjuk a szarvasokat. Többször megálltunk, s a nyiladékon átváltó, vagy a szálerdőben felénk figyelő bikákat, teheneket nézegetjük. A háziak személyes ismerősökre találnak.
-Ott az a páratlan 14-es, amelyiket a német elhibázott – mutat az ostorával Pali, a kocsis.
-Az, az – erősíti meg Géza – nem is baj, hogy elhibázta, jövőre legalább ilyen – ha nem jobb – agancsot rak majd.
Indulnánk tovább, de Lajos bácsi nem tud betelni a látvánnyal.
-Jó bikák vannak errefelé – mondja -, nagy agancsúak, van bennük pontszám. Mások, mint a kárpáti szarvasok voltak. Mert tudod – fordul felém – régen, még az első világháború előtt a Fogarasi havasokban, meg a Retyezáton voltam erdész. Azok a szarvasbikák sötét agancsú, marcona legények, nappal is bőgtek, mert kevéssé voltak zavarva, viszont szimatra is érzékenyebbek voltak, mint ezek a mai dunántúliak.
TÖBB, MINT EGY ÓRÁJA jövünk már, amikor meglátjuk a hajtók kis csoportját. Szán is van velük. A kunyhó előtt tüzet raktak, annál melegszenek. Régi ismerősként üdvözöljük egymást. Többször vadásztunk már együtt.
Géza rövid eligazítást tart. Néhány szóból is megértik egymást. Aztán a két szánkó elviszi a hajtókat. Mi meg hárman elindulunk leállni. Géza megy elől, utána Lajos bácsi, majd én következem. Az öreg szikár, szálegyenes, s korát meghazudtolóan jól bírja a gyaloglást. Bot csak azért van a kezében, mert azt széknek is lehet használni.
Egy keresztléniánál Géza int, hogy álljak le. Mutatja, hogy merről jön a hajtás.
-Kocát nem lövünk – mondja – csak kant meg süldőt. Apát majd középre vesszük, én elmegyek a túlsó sarokra.
Sűrű, fiatal fenyves sarkán állok, két nyiladék kereszteződésében. Az idő kellemes, szélcsend van, nem lehet több mínusz egy-két foknál. A hó fagyos, ropog.
Karácsony, behavazott erdő, fenyőillat, s vadra várok. Lehet-e ennél szebbet elképzelni?
Betöltöm a Mausert, belenézek a céltávcsőbe. Jó lesz készenlétben tartani a puskát, talán már el is indult a hajtás.
Elmúlt negyed óra, fél óra. Csendes az erdő, semmi mozgás. De mégis…Valami ropog előttem a fenyvesben. Csend, aztán újból ágropogás…Lövésre készen tartom a puskát…Ismét neszezést hallok. Nem lehetnek messze tőlem…Szarvas vagy disznó? …Most erősebb a ropogása, talán elindultak? Mintha távolodna a zörgés.
Fiatal, 12-es bika lép ki a léniára előttem hatvan lépésnyire. Magasan tartja a fejét. Utána kilép a második, majd harmadik. Ezek is fiatal bikák.
EKKOR TŐLEM JOBBRA megszólal. Géza puskája, szarvasaim nekilódulnak, s el is tűnnek hamarosan. Később még két őz vált ki a fenyvesből, aztán kiérnek a hajtók is. Gézánál három süldő tört ki, azok közül egyet „bukfencre” lőtt.
Amíg kizsigerelik a disznót, és a hajtók újból fölállnak, elindulunk a következő hajtás elé. Most a középre kerülök, egy magaslesre. Innét nemcsak két oldalt a nyiladékot lehet szemmel tartani, hanem a magasles előtt elterülő fiatal fenyvesbe jól be lehet látni. Mintegy kétszáz méterre kezdődik az öreg fenyves, előtte friss telepítés, amely csak foltosan eredt meg, több benne a kopasz, mint a sűrű rész. Előveszem a messzelátót, és végigpásztázom a terepet. Fácánkakas tollászkodik egy tuskón. Cserregve repül a feketerigó, majd leszáll a hóra, s hetykén felcsapja a farkát. A magasban ölyv kering, s ahogy a köröket írja, egyre távolodik.
Szarvastehenek bújnak elő az öreg fenyvesből. Álldogálnak, nézelődnek, aztán elhúzódnak oldalt. Szajkó jelzi útjukat.
Megdobban a szívem, amikor meglátom a disznót. Szemben velem egy tisztáson áll, majd megindul. Egyenesen felém tart, közben el-eltűnik a fenyők között. Jókora disznónak látszik, magányos kan lehet. Amikor újból előtűnik, mintha jobbra Lajos bácsi felé tartana. Most száz méternyire lehet tőlem, de egyre távolodik. Na ez már nem jön ide – gondolom. Keresem a céltávcsőben. Élénken kocog, majd megint eltűnik. Ha a következő tisztáson kibukkan, odapörkölök neki. Egyre távolodik, jó lesz sietni a lövéssel. Megint nem látom…Talán megállt egy fenyő mögött…Megtámasztott puskával várok…Hová az istenbe tűnt? Elnyelte a föld?
Aztán élesen dörrent Lajos bácsi puskája…
Fél óra múlva vége a hajtásnak.
A disznó – valóban egy kan – harminc méterre kiállt az öreg elé, aki blatton lőtte. Boldogan áll mellette, de Géza talán még jobban örül a kannak, mint Lajos bácsi.
ELMÚLT MÁR DÉL, amikor a harmadik hajtásra sor kerül.
-Ez lesz az utolsó – mondja Géza -, elég lesz apának mára, délután még le kell pihennie.
Megint Lajos bácsi áll a közepén, én tőle balra. Előttünk szálerdő, jól be lehet látni. Beljebb sűrű, fiatal tölgyes. Megenyhült az idő, feltámadt a szél is, s zörgeti a száraz leveleket. A fákról leolvadó, lezúduló hó is neszt okoz. Zajos az erdő, nem lehet most meghallani a közeledő vadat.
Elülök egy kidöntött fatörzsre. Oda látok Lajos bácsihoz. Ül az öreg a botszékén, könyökét térdére támasztja, fejét tenyerébe hajtja, mintha bóbiskolna. Ha elalszik azon az egylábú székén, még eldűlhet. Nehogy lába, vagy karja törjön, az ő korában ez könnyen megeshet. Megnyugodva látom, hogy nem alszik, kezébe veszi puskáját. Talán lát valamit.
Messziről, a hajtók felől elnyújtott kiáltás hallatszik: „Disznóóó előőőőre!”
Szeretem ezt a feszült várakozást, amikor a vadász valamennyi szegényes érzékszervét igyekszik fokozottan üzembe helyezni. Ugyanazokat a sötét bokrokat, fekete tuskókat, melyekről már többször megállapította a hosszú várakozás alatt, hogy egyik sem vad, újból és újból leltározza. Aztán egyszer csak eggyel több a tuskó! Vagy az már disznó?
TŐLEM JOBBRA Lajos bácsin is túl, jó messze előttünk mozdul valami. Az eddig nem volt ott. Nézem távcsővel. Az bizony disznó! Mintha erre tartana. Időnkint takarásba kerül, majd előbukkan. Elég élénken kocog felém. Intek Lajos bácsinak, de nem néz ide, nem veszi észre jelzésemet. A disznó csak jön, mindjárt az öreg elé ér….Most észrevette, már emeli is a puskáját. A disznó áll. Bármelyik pillanatban szólhat a puska. Miért nem lő már? Ott áll előtte, az oldalát mutatja, nem lehet tőle nyolcvan méternél messzebb.
A disznó megindul, jön tovább errefelé. Hiszen ez ide jön! Fának támasztott puskával várom. Benne van a céltávcsőben…”Továbbra is közeledik…” Kinézek a távcső mellett. Itt van már előttem, alig ötven lépésnyire. Nem várhatok tovább….Pontosan szembe jön…Látom az agyarát…Most rajta a szálkereszt…Kicsit oldalra fordul…
A lövésre pördül egyet, rohan tovább, de nem jut messzire. Lelassul, megáll, aztán elesik. Gyorsan ismétlek, lövésre készen várok. A disznó rugdalódzik, aztán azt is abbahagyja. Úgy látszik, ennek ennyi elég volt, nyugodtan megvárhatom a hajtás végét.
Kiérnek a hajtók. Lajos bácsi, meg Géza odajönnek hozzám, gratulálnak. Körülálljuk a mozdulatlan kant.
-Miért nem lőtt Lajos bácsi, hiszen olyan szépen kiállt magának? – kérdem.
-Már hogy lőttem volna! Egyenesen feléd tartott!
Szégyenkezve gondolok arra, hogy bezzeg én az előző hajtásban nyugodtan meglőttem volna a disznót az orra elől. Akkor szégyelltem bevallani, később már nem volt lehetőségem. Azt hiszem az volt Lajos bácsi utolsó disznózása.