Nadler Herbert: Kék harangvirág

Hazulról – budai lakásomból – gépkocsival ötven perc alatt értem Pilisszentlászlóra. Negyedóra múltán már kint járok, közalapítványi erdőben, és keresem azt az őzbakot, amelyet jó szerencsém – kedves barátom, a vadászbérlő jóvoltából és vadőre segítségével – talán nekem juttat.
Cserkészetemre Pilisszentlászlón jellemző, hogy mindvégig szálasokban barangolok és ki sem szabadulok belőlük. Hol hegynek kapaszkodunk, hol völgynek ereszkedünk, de egyre csak szálerdőben járunk. Derült szép idő van, s a Nap sugarai – amennyire a magas fák lombkoronáján át tudnak törni – világos fényfoltokkal tarkítják a csaknem minden részében sötétzöld erdőt.
Órák hosszat – az égboltból semmit sem látva – csak lombernyő alatt bolyongani, egyhangú dolog és nyomasztóan hat az ember kedélyére. Nem ismerve a területet, hiába reménykedem, hogy majd csak kiérünk valami rétre, tisztásra vagy tarvágásba, ahol eget vagy felhőket látok fejem fölött és szemem a tájon elkalandozhat. Ilyen térség errefelé sajnos nincsen: szálerdőben maradunk sötétedésig.
Biztos, hogy ez az erdő nem való őznek, mert az őz is kikívánkozik naponta árnyékos rejtekéből szabad ég alá, ahol napsugarak nevelte, táplálóbb, ízletesebb eleséget talál. Kísérőm beszédéből kiderül, hogy a kétezer holdnál nagyobb területen csak hat-nyolc elejtésre érett bakról tud. Ezek közül háromnak a járásában fordulunk meg, de egyikkel sincs szerencsénk találkozni, csak egy hitvány bakocska és egy szarvasünő akad utunkba.
Kevés lehet az őz a Pilis-hegységnek ezen a részén! Erre vall a vadőr feltűnő figyelme, amikor riasztás szakítja félbe a csendet. Érdeklődve hallgatja a böffenést és azon tanakodik, vajon melyik agancsos ismerőse perlekedik közelünkben. A hangok után igazodva, megkíséreljük belopását, de neszét veszi szándékunknak, elhallgat és látatlanul meglép. Megnehezíti cserkelésünket, hogy nincs az erdőben gondozott ösvény, és mindenütt a száraz, ropogós harasztot zörgetjük meg.
Sötét este érünk be szállásomra, a faluba.

Hajnali 4 órakor vagyunk megint talpon. Noha jóval korábban virrad, nincsen célja előbb útra kelni, mert a sötéten árnyékos szálasokban csak világos nappal lehet látni, s a falutól csak egy ugrásnyira van az erdő.
Ballagunk, kapaszkodunk, ereszkedünk, álldogálunk, üldögélünk, ismét nekiindulunk és járunk-kelünk, minden irányban csak szálerdőben.
Kísérőmben sok a jóakarat és a bizakodás, bennem már nincsen más, csak türelem és elnézés. Sikert már alig remélek; de a „hátha mégis” gondolat megbékít, és lehetőleg zajtalanul cserkelve, keresem bakomat.
Odakint, szabad é alatt, verőfényes nyári idő van, nem fúj a szél, s amint a Nap egyre merőlegesebben tűz át a magas szálfák lombkoronáján, egyre több a vakító fényfolt a haraszton, a növényeken és a fák törzsén.
Reggeli sétánk összes eredménye, hogy láttam egy élettelen bakot, egy fiatal sutát, és hallottam egy előttünk elugrott őz riasztását.

Napközben tikkasztó meleg van. Délelőtt nagyot alszom a kis parasztház hűvös szobájában, ebéd után pedig udvarán sütkérezem. A pihenésnek ez a módja – a tökéletes tétlenség – már nem kedvemre való; nyugtalanít sok dolgom, tervem feladatom tudata.

Délután 5 órakor felkerekedtünk felkerekedünk és kibandukolunk az erdőbe. Nyugatról sötét felhők nyomulnak fölénk és fullasztó a meleg; mintha zivatar készülne ránk szakadni.
Megállapodtunk, hogy nem sokat tekergünk, mert a száraz haraszton úgysem lehet csendesen járni; inkább elüldögélünk valahol, amerre az egyik jelentett őzbaknak van a forgója.
A falutól félórányira, a Kapitányhegy oldalában, öreg szálerdőben van az a széles hajlat, amely állítólag bizonyos derék bak kerülete. Ott ülünk egy fa tövében ½ 6-tól 7-ig. Közben eloszlott a borulás a Nap nyugat felől süt a szálasba, de már bágyad a fénye, hűvösködik a levegő, és pipám füstjével kell a szúnyogok ellen védekeznem.
½ 7 után egy vékonydongájú nyársas a hegytető felől jövet, sietősen vonul a lejtőn lefelé, mellettünk halad el és bebújik a bozótos aljnövényzetbe.
7 órakor egyetértünk abban, hogy aligha érdemes leshelyünkön maradni; a várt bak bizonyára másutt kószál. Felcihelődünk és a hegyoldalon keresztbe vezető régi szekércsapán cserkelni indulunk. A kerékvágások mentén valamivel több a fű és kevesebb a haraszt, mint a takarítatlan ösvényeken; vigyázatosan lépkedve, bár igen lassan, de csaknem zajtalanul jutunk rajta tovább.
Még csak kis darabot haladtunk oly módon, amikor előttünk egy jó golyólövésnyire egy őz cammog át az úton. Ez is a tetőről jön és a hajlatnak tart. Óvatosan iparkodunk feléje.
Kísérőm folyvást sarkamban van; úgy látszik, gazdája tűri ezt, a nekem nem igen kellemetlen szokását. Nem tiltakozom ellene, nem akarom elkedvetleníteni, meg aztán el kell ismernem, hogy – a maga módja szerint – érti mesterségét.
Odaérünk, ahol a – még nem tudjuk bak-e vagy suta – a szekérúton feltűnt. De hiába kutatjuk a szálasnak ehelyütt legsűrűbb aljnövényzetében…elmerül benne.
A vadőr hátulról puskám agyát megfogva, megállít és a közeli bokrokba mutatva, súgja:
-Itt zörög valami!
Már én is hallom a zörgést és kémlelem okozóját, majd megpillantom a tőlünk 50 lépésnyire, a sűrűség egyik kis nyílásán, átsomfordáló, már ismert – félóra előtt leshelyünkről látott – nyársast. Néhány méternyire mögötte még valami vöröslik zöldgallyas takarásban.
-A hátulsó erős bak! – ér fülemhez a halk figyelmeztetés. Ugyanakkor felénk fordulva, kilép a bokrok közül a kis nyársas, rögtön észrevesz bennünket, megtorpan, magasra emeli fejét, rémülten mereszti ránk szemét…elugrik és riasztva menekül.
Lövésre készen várom, hogy megmutatkozzék a másik is. Vörös csuhájának csak tenyérnyi darabja tetszik át a lombfüggönyön. Nyugodtan van, aligha izgatja társának ijedezése.
Néhány másodpercnyi izgalmas várakozás után a vörös folt megmozdul, és kibontakozik a gallyak tömören zöldellő kárpitja mögül…a bár nem kiváló, de golyóra érett bak. A célzótávcsőben a hajszálfonalas irányzékot már lapockájára illesztettem, és…durran a puska.
Úgy rémlett, magasabban lőttem, mint akartam, s mivel a bak észrevehető jelzés nélkül eliramodott, attól tartok, hogy hibáztam. De rejtett futamodásának zaja a bozótban hirtelen megszűnt és … mintha rogyását és egyhelyben vergődését hallottam volna.
-Elesett? – kérdem a vadőrtől.
-Nem tudom – felel kétkedve.
-Az ördög bújt bele, ha elhibáztam – szólok bosszúsan.
Odamegyünk a rálövés helyére és egyszerre nyugtatjuk meg egymást: – Semmi baj..hiszen dől belőle a vér!
Csapáját nem kell messzire követnünk, 50 lépéssel odébb fekszik kimúlva. Lapockája mögött, a szíve fölött ütötte át a golyó. Főképpen életkora érdekel, azért megnézem fogazatát, és meglepődöm a piros nyelvére tapadt, rikítókék – nem tudom miféle anyagból való – foszlányokon. Hamarjában nem eszmélek a rejtély nyitjára. Önkénytelenül emlékszem az ugyanolyan jellegzetesen kék papírosra – azóta sem láttam olyat – amelybe félszázaddal ezelőtt, legszűkebb szülőföldemen, a budai régi Mozdony-utcában csomagolta a szatócs az egy krajcár ára cukorkát, ha…volt egy krajcár költenivaló pénzem.
-Hát ez meg micsoda? – kérdem csodálkozva.
-Kék harangvirág! Nyáron az őzbak ilyet eszik.
-Hát nagy ínyenc őkelme! – jegyzem meg, miközben gondolatban megjelennek előttem a tahi erdőben, a Mélyárok körül egykor ismert őzek, a „sárga bak” és társai; azoknak meg a fürtöszanót aranysárga virága volt kedvelt csemegéjük.
Íme, az ellentét az érzelgős ember és az állat egészséges életösztöne között! AZ ember csak gyönyörködik a szép virágokban, az őzbak pedig a természet remek alkotásait jó étvággyal elfogyasztja.
Lám, az őzeknek ez az ínyenckedése és általában kényeskedő válogatása a takarmányban okozza, hogy olyan bajos feladat őket fogságban tartani, illetve az Állatkertben helyesen táplálni.
Amikor majd szobám falán megakad a szemem a pilisszentlászlói bak dísztelen, egyszerű agancsán, mindig eszembe jut az árnyékos erdő júniusi ékessége, a „baracklevelű-harangvirág” csodásan kék sok kis néma harangja.