Ki tudja, hányadszor? (Nimród, 1979. október)

Domán Imre: Ki tudja, hányadszor?

Deres októberi hajnal van. Több ezer hektáros kukoricatáblán, dűlőút kereszteződésében állunk. Kelet felől pirkad az ég alja. Egyre emelkedik a halovány virradat. A nyomasztó sötétségből mind nagyobb ívet fal föl a kelő nap. Egy levél sem rezdül. Briliáns jégkristályok milliárdjai csillognak a száraz út menti muhar levelein.
Egyre nagyobb területeket „legelnek be” a kombájnok e végtelen kukoricaerdőből, amely az alföldi rónát fedi.
Napok óta itt töltjük a reggel ébredését. Aratástól az őzek rejtett életmódot folytatnak. Bevetették magukat a sűrű tengeribe. Sutakereső ösztöne által űzve, majd néhány párbajt megvíva mind tovább, tovább vándorolt a nyár derekán néhány deli legény. Közöttük egy hírhedt duhaj. A betolakodó természet adta fölényét kihasználva verte el a jámbor férjet sutája mellől. Új életterét birtokolja, elhódítva azt a volt békés, ígéretes tulajdonosától. A növényzet dús bujasága miatt nem sikerült találkoznunk. A hosszan kígyózó csatornára járnak ki csupán inni a takarásból, ahonnét egy ugrással vetik be magukat az életet és nyugalmat biztosító sűrűbe. Most van az utolsó lehetőség, hogy a rejtett életet élő garázda gavallérral szemtől szembe találkozzunk. Ha a szerencsénk mellénk szegődik, a jövő esztendőben nem fogja zavarni az üzekedő őzek pezsgő epedő nászát.
Sörétlövésnyire a csatornával párhuzamosan húzódik egy tegnap levágott szártarló. Pali oda akar menni, úgy gondolom. Én a távolabbi helyet választottam. Három napja figyeltük e helyeket. Tegnapelőtt ott ugrott meg tőlem a dugóhúzószerűen csavart agancsot viselő, rejtelmes bak. Őt keressük. Ő volt a határ réme. Múlt reggel nem váltott ki.
-Talán máshol?
Napnyugtakor megnéztük, meddig haladtak a betakarítással. A vad mozgását nagyban befolyásolja ez ilyenkor.
A vadőr lassan megindul az általa esélyesnek tartott nyiladék felé. Egymást nem veszélyeztetjük, nem zavarjuk, így én is óvatosan, nesztelenül közelítek korábbi helyemre. Nagylilikek hangoskodva húznak el a hajnali párás levegőben fejünk fölött.
Vizes gumicsizmámon sárrá válik az út pora. Csapzott fácánkakas gubbaszt az úton. Két tyúk lépeget fázósan. Késői süldő nyúl baktat a nyomokon.
Balról elfogyott a kukorica. Térdig érő szárcsonkok merednek az ég felé. Messzelátómmal végigpásztázom a környéket. Üres a tábla. Óvatosan lopakodom a jobb oldali kukoricatarló felé a kóró takarásában. Három sorra a szélétől lehúzódom az útról. Észrevétlenül próbálok kinézni a kopasz, néhány napja még sűrű kukoricatáblára. Minden lépésre vigyázni kell. A száraz levelek hangos zörejjel válaszolnak egy-egy merész mozdulatra. A csöndben messziről meghallja a vad e szentségtörést, amely nyugalmát zavarja, biztonságát veszélyezteti.
Ahogy világosodik, egyre jobban szétválnak az árnyak. Meg lehet különböztetni a letört kórót, szárcsonkot, csuhét. Fél dűlőnyire három őz legel. Lassan fölismerhetővé válnak. Egy bak sutával és gida.
-Hogyan közelítsem meg? Talán felém fognak haladni?
Cső alá töltök két töltényt.
Balról mozdult valami a lapu és maszlag között, amely a barázdát borítja. Közeledik. Látcsővel figyelem. Róka. Most tér meg a falu irányából. Élelembeszerző útját járta. Ismerősöm. Órámra nézek. Tegnap ugyanitt, ugyanebben az időpontban találkoztunk. Mintha zsinórom húznák, úgy halad felém. Ott, a magas acatnál fog rátérni az útra. És azon halad tovább – fűzöm a gondolatot valóban. Ezt tette az elmúlt napokon is.
Eredj csak! Még egy napig élvezheted a vadászat örömeit. Ha szerencsétlen csillagzatod is úgy akarja, huszonnégy óra múlva innen indulsz az örök vadászmezőkre. Megsajnáltam. Pedig biztos, sok fácán és nyúlfi terheli lelkét.
A suta a sűrű felé közeledik. A bak agancsát nem látom. Próbálkozom a kukorica során feléjük haladni. Fültépő ropogást csapok. Nem. Ez így nem lesz jó. Kilépek óvatosan a tisztásra. Ruhám szinte egybeolvad a száraz száréval. A nyílt terepen lassan lopakodom, takarás nélkül. Ha valamelyik föl-fölcsapja a fejét, mozdulatlanná meredek. Gyakran fél lábon. Zsibbad a derekam. Alig észrevehetően lépek. Ez így tart vagy kétszáz méteren át.
Centiméterről centiméterre emelem szememhez a látcsövet. Megugranak! A bak egy pillanatra megáll. Erős, szabályos közepes. Eredj! Ezt az évadot sikeresen megélted. A következőben is hasonló sors vár rád, addig azonban egy kemény téllel is meg kell birkóznod!
Visszaballagok a dűlőre. Barna rétihéja köröz a légben. Az útra kilépve földbe gyökerezik a lábam. Suta néz kíváncsian. Néhány másodperc merev figyelés után elugrik.
Gondolataimba mélyedve ballagok Palihoz. Már várt. Szeméből olvasom, hogy ő sem látta, „amit” keresünk.
-Nézzünk ki a túlsó oldalon! – mormolja.
Néhány csökött akác mered az égnek. Alatta dús, elvénült tarackot figyeli a vadőr. Tekintetét követem. Vállhoz kapott fegyvere már dörren is. A vadorzó cirmos utolsót rándul. Levágott orra a vadőr táskájába kerül.
Gerlék gubbasztanak az őszt hirdető görbe gallyakon. Föl-fölröppennek, amint alattuk elhaladunk. Ökörnyál úszik a ragyogó reggeli napsütésben. Lépéseink tompa huppogása monoton hangon kísér. Az idő halad. Nem nagy esélyünk van találkozni a keresettel. Remete életmódot él. A fáradtan kelő őszi nap erőlködő sugarai egyre magasabbról tűznek alá.
Kiérünk a magas kukorica szélére. Szemem megmered. Jól látok? Nem, nem lehet igaz! Alig száz méterről figyel, félig takarásban állva a keresett.
Óvatosan csőre töltök, a gyorsítót fölhúzom. A fegyvert nem merem emelni, félek, hogy megugrik. Óráknak tűnő percek, vagy másodpercek? Az őz idegesen lehajtja fejét egy fűszál után. Vállamhoz kapom a Mausert. Az elugrás pillanatában lőttem. Halálvágtát ír le félkörben, majd elfekszik utoljára, szétlőtt szívvel a deres, harmatos, sík, alföldi ravatalon. Pali vállamra teszi kezét.
Lassan odaballagunk. A hivatásos vadász szemében meglátom azt a mélyről jövő érzést, ahogy csak töret átadásakor tud nézni. Sok kísérőtől kaptam már töretet, de ez más. Nem csupán sikerélmény, annál több magasztosabb. Közös öröm. A lehető legjobb érzés.
Az utolsó falatot a vad szájába tesszük. Nézem az agancsot. Ág nélküli, négy-ötéves. Vékony, csavarodott agancsot viselt díszként kormos fején. Tekintete megtört, az elszállt élet után mered. Lábait összefogva visszük az út felé. Majd idejövök érte kocsival.
A kizsigerelt vad a csomagtérben fekszik. Lassan eregetjük a füstöt. Egymást figyeljük. A vadőr balra int szemével.
Értem. Lassan gomolyog a por nyomunkban. Cukorrépatáblák, majd szántások maradoznak el mellettünk. Fácánok futnak el az útból, majd meglapulnak. Néhány méterre biztonságban érzik magukat. Egy kakas kakatolva száll föl, néhány száz métert vitorlázik. Lassan ereszkedik vissza az őszi hantokra.

Scroll to Top
HUF
  • HUF
  • EUR