Könyvajánló – Dr. Vörös István: Úton és útfélen
(Dr. Vörös István: Úton és útfélen. Dénes Natur Műhely Kiadó, Budapest, 2012.) Amit Dr. Vörös István a fejében jegyez, az bizony egy olyan hatalmas anekdotakincs, amit Mikszáth Kálmán is megirigyelhetne, ha e két nagy formátum kortársak lehetnének. Noha Vörös közel sem akkora volumenű szépirodalmi alkotó, mint Mikszáth, ez mit sem számít, ha az ember elolvassa az Úton és Útfélent. Szépen megrajzolt tájak, alapos és érzékletes leírások, és minden túlírás ellenére valami egészen különleges letehetetlenség övezi a nyugalmazott sebészorvos alkotói világát. Az Úton és útfélen legfeljebb azoknak a vadászoknak nem fog tetszeni, akik egyéb iránt irodalomtörténészek, kritikusok, vagy szépírók. De egész biztos, hogy ők is elolvassák, ha belekezdenek. A szerző valóban nagy mesélő. Mindenről eszébe jut valami újabb (és persze jóval régebbi) sztori, mindig elmeséli, hogy egy-egy vadászat során mi érintette meg annyira, hogy az örökre beleivódjék a lelkébe, de valahogyan sohasem maníros, sohasem érzelgős. Ha valamit nem csinál jól, akkor az az, hogy képtelen megérezni, hogy mikor volna célszerű befejezni egy-egy kis történetet, ennek megfelelően igen sokszor túlírja az egyes, elkülönülő szakaszokat.
A regény valójában nem is regény, sokkal inkább rövidebb elbeszélések, kisprózai munkák nem túl szorosan összekapcsolt füzére. Ezért aztán az olvasó szabadon eldöntheti, hogy regényként veszi kézbe az Úton és útfélent, vagy inkább novelláskötetként forgatja. Személyes megjegyzésként talán érdemes hozzáfűzni, hogy az utóbbi megoldás jobban működőnek tűnik, mert nem követeli meg tőlünk annak kényszerét, hogy össze akarjuk kötni a történeteket. Mivel Vörös is csapong, ráadásul sokszor évtizedek telnek el egy-egy egymást követő szövegszakasz között, valószínűsíthetjük, hogy ő maga sem követelné meg olvasójától a folyamatos, összefüggő olvasást. Mindent egybevetve az Úton útfélen egy nagyszerű vadászkönyv erényről, kitartásról, a természet tiszteletéről és nem utolsósorban helytállás arra nézvést, hogy a vadászat nem puszta öncélú gyilkolászás, hanem az egyik utolsó kapocs a „régi” és a „modern” ember között.