Végül is a 35-szörös nagyítással egy spektívet szereltem a puskámra. Egy olyat, amit a lyukas agyazásomnak köszönhetően tökéletesen, majdnem teljesen nyugodtan tartani tudtam. Jól láthatóan tündököltek a színek a mezőn kószáló kakasok összes tollán a Napfelkeltében, micsoda látvány! De várjunk csak, mi volt az ott kicsit hátrébb? Éppúgy teljesen vörösen vonult egy erőtlen őzbak a földön, kb. 200 m-re tőlem. Nyilvánvalóan kifáradtan osont előre és valószínűleg csak a nyugodt menedékét akarta, hogy a lehető legjobban átaludja a napot. Én egy kicsit régimódi bakvadász vagyok, valamennyire érdekel még, hogy mi van előttem: a „spektívem” jól láthatóan mutatta a vékony, de hosszú agancsokat. Amikor egyszer felém neszelt, láttam a fáradt de fiatal arcot – nem, őt nem akartam, egy felnőtt példányban reménykedtem, de ez még bizonyosan nem az volt. „Aludj jól!”, gondoltam magamban, és sok szerencsét kívántam a kollégának a közeli állami erdőben. Örömömre nem is hallottam a következő fél órában lövést. A fiatalúr ezek szerint épségben elérte az ágyát. Inkább véletlenül ismét lenéztem a tarlómra – nocsak, hát te ki vagy? Róka koma nyilvánvalóan észrevétlenül elcsent valamit a zsigereléseimből és az erdő széle felé igyekezett. Egyre jobban távolodott tőlem, most sietni kellett, mert a fürge célpont így nem lett nagyobb. De mégis nagyobb lett, mert most határozottam feljebb tudtam állítani a nagyítás, mint eddig. Szó szerint ráüvöltöttem a szaladgáló fickóra, amitől meghökkenve elkezdett fülelni és visszanézett – hát ma egyáltalán nem nehezítik meg a dolgomat. Két vadkanocska és egy fiatal róka, a céltávcső minden területen kihasználva – fáradt voltam, de teljesen elégedett, amikor a barátomat, az őzbakot a hegyekben utánoztam és ágyba bújtam.