Lövéseim a fenyvesi pagonyban történvén, hogy innen a velcsiczai határba juthassak, egy lapos hegyháton kellett áthaladnom aztán széles erdei legelőn át, s onnan a 3000 láb magas és meredélyes Tribetzre. – Amint az említett széles erdei legelőhöz érnénk, mintegy 11 óra tájban, látom, hogy közepén három darab derék kocza turkál, emse nem volt velük. A szél kedvező volt ugyan, de lehettek legalább 200 lépésnyire – akármely oldalától az erdőnek, s 200 lépésnyiről találni ily kis jószágot egy öreg embernek, kinek kezei már reszketnek, s kinek szemei sem oly élesek, mint ifjú korában – s így erősebb legyet kell használnia – igen kétes dolog. Tanakodtam tehát Kunkel-lal, hogyan lehetne őket beközelítni, miközben oldalvást tőlünk a mezőn, mintegy három láb magas bokrot vettem észre: ez circa 80 lépésnyire lehetett a koczáktól, s habár szűken, de még is csak elfedhetett lopózás közben. Megindultam tehát az erdő szélén a sűrűség által fedve, míg a bokor irányába jutottam, s a koczák nem láthattak: azután négykézláb kimásztam a rétre s lopóztam a bokor felé. Szerencsére a koczák nagyon el voltak foglalva az ördög-borda (Farrenkraut, Aspidium philix mas) gyökerei után turkálással, mely ott nagy mennyiségben nő, s melyet a sörtevad igen kedvel liszt-dús gyökereiért. Ezek igen mélyen feküsznek, sa a három góbé egész gödröt ásott már, melyben félig álltak. Én észrevétlenül eljutottam a bokorig, leültem, hogy izgatottságomat a lövésnél lehetőleg paralyzáljam, Kunkelre támaszkodva czéloztam, és lőttem. A kocza, melyet czélba vettem – nem gurult föl, s legkisebb jelt sem mutatott, hanem a másik kettővel megugrott! Ily távolságra a göbeccsel természetesen nem akarván utánok lőni, hamarjában frissen tölteni akarok, s amint a fegyvert kinyitnám, veszem észre, hogy golyó helyett göbeccsel lőttem 80 lépésnyire!
Ami megtörtént, azon ugyan már nem lehetett változtatni, de röstelltem az öreg Kunkel, e derék vadász előtt e meggondolatlanságot. Egyelőre kimentünk a lövés helyét megnézni: a göbecsből csak kevés szemet lehetett í túrás táján észlelni: ezt sajnáltam, mer-ilyformán nagyrészt a czélba vett kocza vihette el? Meg volt lőve, de csúnyán: beleveszhet, de dög lesz belőle, valahol messze elvérezve. Mint öreg vadász, ki 42 éven át szokva volt a golyós fegyverrel ejteni a vadat, igen röstelltem, hogy így kínlódjék ez miattam: – kivált midőn nem messze haladva, sok hullatott szőrt találtam. – No, most már utána a sebzett vadnak, vén gyerek, – gondoltam – míg beéred, míg lábaid bírnak, s adieu a vén agyarosoknak. Úgy kell, miért tüzeskedtél olya nagyon. – Véteknek tartottam volna a megsebzettet keresés nélkül hagyni, s más egészséges után nézni.
Alig baktattam azonban 300 lépést, midőn egy nyárfa-bokorban ott találom az én malacomat kínlódva….

…

Egy jó órai gyaloglás után ama vidékre értem, hol már remélni lehetett, hogy az öreg kanok csapájával találkozhatom, s csakugyan nem sokára ráakadtam a gyengébbikére. Időközben délután 1 óra körül lett az idő, s így kevés remény nyílt, hogy még vaczkokban találom, de talán mégis; Sz-Hubert kegye láthatólag kísért ez a nap. Csakugyan hamar ráakadtam fekhelyére, de már üres volt. Azonban hullatéka, melyet a disznó fekhelye elhagyásakor szokott kiadni – még meleg lévén – nem mehetett messze, mert különben a közel 18 foknyi hidegben az egy negyed óra alatt megfagyhatott volna. Egyedüli baj az volt, hogy a vén kan egy sűrű bükkösbe váltott be, hol a leggyakorlottabb cserkészőnek sem lehetett nesz nélkül és gyorsan utána lopózni. Mindemellett sikerült őt nemsokára megpillantanom, de nem túrás közben, hanem neszezve; sejtett valamit, mert mire arczhoz emeltem fegyveremet, már eltűnt. Csak annyit láthattam, hogy capitalis egy darab. – De miután nem ugrott meg, utána mentem tovább is. – Félórai óvatos járás után Kunkel megpillantá őt, túrás közben; de kedvezőtlen szél alatt melynek egy rohama épen rávitte neszünket és szimatunkat – mert egyszerre öles ugrásokkal megugrott, mielőtt lőhettem volna.
Míg egy ily vén kamasz lecsendesedik, s újra túrni kezd, órák telnek el? Tovább követni tehát hasztalan volna.
E helyett megindultam a kis Tribetz felé, melynek aljában, mint egy 2500 lábnyi magasságban, szintén bőven tenyész az ördögborda, s a hol remélni lehetett, hogy sörevaddal találkozunk, vagy túrásra akadunk. Három óra felé úgyis lábon kellett lenni az egész jószágnak. – Oda érkezve, annyira feltúrva találtam a helyet, és annyi csapás keresztezé egymást, hogy lehetetlen volt eligazodni. Én tehát Kunkelt az egyik oldalra küldtem, magam pedig a másiknak tartva, megindultam, – hogy kinyomozzuk, merre fordulhatott a látszólag számos darabból álló konda; találkozásul egy távol dombon magánosan álló terebélyes bükkfát jelölvén ki. – Már közel voltam a kijelölt bükkfához, midőn azontúl mintegy 300 lépésnyire az alanti lejtőn – 8 darab malaczot és egy süldőt pillantottam meg, amint szorgalmasan turkáltak. Odalopózván a bükkfához, bevártam Kunkelt, ki csakhamar meg is érkezett; s ki – mint mondaná – mindenütt az előttünk legelő konda csapáján jött.
-Az volt most a kérdés hogyan lopózzunk hozzájuk?
A szél ugyan kedvező volt, de egy fiatal irtás volt, köztünk, mely nem igen nyújtott fedezetet még négykézláb sem. – Megkísérlettük tehát bevárni, míg mindannyira legel, s ekkor mindig egy pár lépést tenni; mihelyt azonban csak egy is felüté fejét, azonnal sóbálványként megállni….
Már mintegy 120 lépést tettünk így, midőn balra tőlünk egy dámtehén neszt fogva felriadt, s egyenest a kondába rohant, mely azonnal megszaladt, elől a 8 malacz, utánuk a süldő. – Mit volt tennem, mint 180 lépésnyiről a szaladó falkába lőni. A durranás után a süldő bukfenczet vetett, mint egy nyúl és fekve maradt; oda sietés közben megolvastam lépteimet, 180 volt, és pedig hegynek lefelé, tehát nagyok; golyóm tarkóján tört be.

…

Ezalatt fél négyére járt az idő, s így a cserkészetet befejezettnek tartván mára, a vadászlak-felé vettem irányomat, de oly vidéken át, melyet a sörte-vad nagyon kedvel. Nem sokára akadtam is oly nyomokra, minőket itt – hol sok ugyan a sörte-vad, de kevés az öreg darab – ritkán láthatni, s melyekben egész biztossággal a keresett két öreg agyaras egyikét ismertem fel. – Ámbár nagyon el voltam fáradva, mégis azonnal megindultam a csapán, bár nem nagy reménnyel; de legalább látni akartam üres vaczkát, mi engem igen érdekelt, s melyről már máskor is írtam.
Csakhamar rá akadtam fekhelyére, mely azonban hideg volt, valamint fagyos a mellette hagyott hullaték is. Az öregúr tehát már régebben fölkelhetett. A hideg eközben mind erősebb lett, legalább 22 fokra hágott, mihez még ha bár csendes, de ily hidegben kiállhatatlan szél is keletkezett. Mit csináljunk? Nem sokára sötét is lesz. Szerencsére a vén kan nyomai a vadászház felé irányultak; így vagy úgy, haza kell menni; kövessük tehát a vadat, habár igen fáradtan. – Így értünk egy fiatal vágásba, s egy nagydarab – az agyaras által feltúrt folthoz, hol soká időzhetett, s hol vizsgálódás közben egy mélyre kiásott gödörben – puha földre találtam! – Az öreg kan tehát egészen közel lehetett. – Nem akarván elmulasztani, hogy vele közelebbről megismerkedhessem, megindultam azonnal, s miután a nap lemenőben volt, oly gyors tempóban, amint csak öreg, fáradt csontjaim bírták. – Míg a vágáson, hol a friss túrást találtam, áthaladtam, volt időm körültekinteni. Sűrűen be volt az nőve ördögbordával, s miután ez évben se tölgy-makk , se csermakk nem termett – majdnem egyedüli élelme a fekete csuhásoknak, s részben oka, hogy a Tibetz alatt annyi sörte-vad tartózkodott.
A vágás után egy réten kellett áthaladni, a Tribetz déli oldalán, hol újra friss túrásra akadtunk; innentől fogva a vadkan felfelé haladt a Tribetz-ra, se elfordult a vadászháztól.
Még mindig követtük. Kísérletül czélra vettem fegyveremet: még elég lővilágosság volt, de annyira fáradt lettem, hogy nagy terhemre volt már a menés. Pár száz lépéssel tovább újra próbáltam a lővilágot; alig lehetett már látni. – Éppen akartam mondani Kunkelnek: „már hiába megyünk tovább, forduljunk vissza a vadászlakhoz” – midőn egy fagyalfa bokrosban, melynek hátterét ledöntött bükkfa törzse képezé – az alkonyat sötétjében valamit mozogni láttam. Tábori üvegemmel odanézve, mintegy 50 lépés távolban – ott állt előttem a keresett vén agyaras! – Azonnal czélba vettem, a sötétség miatt azonban nehéz lett volna kellő pontot találni – de ezalatt kilépett a fehérlő hóra, így lapoczkán kapva – rádurrantottam.
A sötétben természetesen semmi lőjelet nem láthattam, de észrevettem, hogy a kan rohamosan megugrott, s pedig rézsutosan felém szaladva, így 30-40 lépésről a másik csövet is rásütöttem, mely ficzkóval volt töltve. Annyiról biztos voltam, hogy valamit kapott lapoczkája mögé, bár mintegy 150 lépésig – amennyire sötétben kivehettem – furása egyenlő maradt. Kunkel ekkor azt állította, hogy olyat hallott, mintha a vén kan összerogyott volna. Én – mert félig süket vagyok – semmit sem hallottam. A ficzkólövés helyére érve, mit sem találtam; az igaz, hogy sötétebb is volt már mintsem hullatott szőrt vagy pár csepp vért meglátni lehetett volna. 200 lépéssel távolabb erősen festve találtuk a havat. Mindemellett – nem lévén biztos golyólövésemről – az agyaras felkeresését másnapra akartam halasztani. Kunkel azonban rábeszélt, hogy csak a patakig menjünk legalább, melyben, – mint véli – a sebesült felbukott. Amellett aggályát fejezvén ki, hogy a mind erősebbé váló szél behordja hóval a nyomokat.
A sebvér mind bővebben lett hullatva, végre egy meredek lejtőn félig lemenvén, félig lebotorkálván – ott találtuk a derék vadkant kimúlva a patak-mederben. Addig futott, amíg csak bírt, aztán összerogyott. Ritka nagyságú példány volt, torjától farktövéig 180 centiméter hosszú, magassága 105 dntm., agyarai óriásiak. Golyóm hevederen találta, több ficzkó is ott hatolt be. – Ellenben rossz, igen rossz húsban volt; alkalmasint sínlődő valamely korábbi lövéstől. Súlyra feltörve és kizsigerelve, bár semmi szalonnája sem volt, a bordáit érezni lehetett – éppen 100 kilogrammot nyomott.

…

És most vissza, a vadászházba. Jó gyalogolónak alig félórai út; de nekem a nagy hóban, maró hideg és ordító szélben, mely miatt lélekzeni is alig tudtam, oly keserves tour volt, melyre, míg élek, megemlékszem. Hogyan értünk el a vadászlakba nem tudom; 6 óra volt, midőn hajlék alá jutottunk, hol Franz már várt s jelenté, hogy semmit sem lőtt. Reggel 6 ½ órakor reggeliztem, 8 ½ órakor kezdtük le a vadnyomozást, s azóta esti 6 óráig folyvást talpaltunk, hegynek föl, völgynek le, s 6 óra 15 perczkor juthattam ebédemhez, mely kitűnően ízlett, de aludni nem tudtam azon éjjel a nagy fáradtság és izgatottság következtében.
Befejezésül még ide írom a sörte-vadra tett idei cserkészeteim eredményét. – Deczember 1-én lőttem az elsőt, s innentől fogva január 2-ig 22-őt, mind cserkészeten. Mennyit lőttem volna azonban, ha vagy 30 évvel fiatalabb vagyok! – E nap után a nagy hó és hideg miatt – félvén hogy a gyengébb darabok úgy is kivesznek – abbahagytam a vadászatot.
Ghymes, 1880. márczius 20-án.