Ballagó László: Les mese

Síkvidéki ember lévén, közel ötvenéves koromig nem sokat tudtam én a vaddisznóról. Akkor se nagyon érdekelt, amikor megjelent a területünkön. Úgy voltam a vadászatával, mint süldő legény az első randevúval. Halogattam.
Tulajdonképpen azon az estén se terveztem, hogy kiülök disznó lesre. Nem volt nálam puskalámpa se. Frissen beszabályozott golyóspuskámat őzre próbálgattam aznap délután, de nem sok sikerrel. Csupa hibátlan jószág parádézott előttem, egyetlen egyet próbáltam meglőni, azt meg elhibáztam. Már alkonyodott, hazafelé készülődtem, amikor összetalálkoztam a vadőrünkkel.
-A fedett lesnél jár a disznó a szóróra – közölte.
-Nincs puskalámpám – szabódtam.
-Szívesen kölcsön adom az enyémet – mondta, és már vette is elő.
Felpróbáltam, pontosan passzolt, remekül világított.
-Megpróbálom – döntöttem, és a les felé indultam.
Szél alatt közelítettem meg a lest, és szemem-szám elállt az elébem táruló látványtól. Kisebb-nagyobb őzek népes csapata lakmározott a szórón. Hentergették, ropogtatták a kukoricacsöveket, szemelgették az ocsu közül a búzát. – Ezek fogyasztják itt a takarmányt, nem a disznók, gondoltam, aztán kiléptem a takarásból. Pillanatok alatt elnéptelenedett a szóró.
Amint elhelyezkedtem a kényelmes magaslesen, kezdtem észlelni a téli erdő varázslatos szépségét. Apró madarak csipogva keresték éji szállásukat , majd mint egy kísértet, a szemközti fa száraz ágára nesztelenül odatelepedett egy fülesbagoly. Néhány pillanatig farkasszemet néztünk egymással, aztán sértődötten tovarebbent. Kisvártatva a hátam mögött ág reccsent, avar zizzent: egy torkos őz tért vissza folytatni a megzavart lakomát. Aztán előkerült egy nyúl is. Komótosan körbebaktatta a szórót, hosszasan szaglászta az egyik távolabb hurcolt kukoricacsövet, aztán öregesen eltappogott. Nem sokkal utána még három őz érkezett.
Már csaknem teljesen besötétedett, kíváncsi voltam, ilyen fényviszonyok között mit lehet még látni a puskatávcsőben? Óvatosan vállhoz emeltem a puskám és sorra nézegetni kezdtem az őzeket. Még jól lehetett látni, tiszta volt a kép a céltávcsőben. Nagy buzgalmamban azonban a csizmám orra nekiütődött egy kicsit a les deszkafalának, és a következő pillanatban már csak az elhagyott kukoricacsöveket nézegethettem. Az őzek elmenekültek.
Hamarosan kiderült azonban, hogy nem mentek messzire. Valószínű csak a közeli bokrok takarásába ugrottak, mert alig negyedóra múlva megint előmerészkedtek. Nem távcsöveztem őket tovább. Az erdő csendje, nyugalma rám is átragadt. A puskát biztonságosan megtámasztva magam mellé állítottam, hátam kényelmesen megtámasztottam és elszenderedtem. Arra riadtam fel, hogy az őzek hirtelen megint szétugrottak. Vajon mitől riadtak meg, tűnődtem. Valószínű szagot kaphattak, döntöttem el, és tovább szunyókáltam. Kisvártatva azonban valahol a távolban ág reccsent. Aztán még egy. Végleg elbaktatnak az őzek, intéztem el magamban a neszeket.
Tovább pihentem, közben a hátam mögül, de az előbbinél jóval közelebbről hallottam az ágreccsenést. Nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget. Elintéztem azzal, hogy valamelyik őz meggondolta magát, és visszajön a kukoricára. Később, közvetlen a szórót övező bokrok takarásában hallottam szöszmötölést, levélzörgést, de még mindig gyanútlan voltam. Alig múlt este hat óra, és én addig mindig azt hallottam, hogy a disznó az éjszaka vadja, csak este nyolc után mozog, ha mozog egyáltalán. Fel sem ötlött bennem, hogy disznó lehet a közelben. Hiszen jóformán még világos volt. Óvatos őznek tulajdonítottam a neszezést, ki sem néztem a les korlátja mögül. Különben is egy idő után elhalt minden nesz, csend lett, és én elmélázva még hálát is adtam a képzeletbeli őznek, hogy odébb állt.
Vagy tíz perccel később azonban az ellenkező oldalról hallottam halk motozást. Ez kissé meglepett. Addig azon a tájon teljes csönd volt, mi a fene keveredett oda? Kissé előrehajoltam, kinéztem a les falának pereme fölött, és hirtelen csaknem vacogni kezdtem a váratlan látványtól. Két jókora vaddisznó közeledett a szóró felé. Pontosabban csak egy, mert amíg az egyik orrát a földön tartva poroszkált, a másik füleit hegyezve figyelt. Uramisten, most mit tegyek, cikáztak bennem a gondolatok. Olyan pózban ültem, hogy mindenképpen mozdulnom kellett, ha a puskát célzáshoz akartam emelni. Nem volt sok tapasztalatom, de annyit azért tudtam, hogy a disznónak a szaglása és a hallása kitűnő. Másodpercek teltek el így rémült mozdulatlanságban, közben mindkét disznó közelebb jött.
Amint elérték a szóró szélét, már egyik sem figyelt. Turkálták a búzaocsuból visszamaradt töreket, aztán nekiestek a kukoricacsöveknek. Dombhajlatban volt a szóró, itt-ott még néhány hófolt is fehérlett, és a disznók mozgása szabad szemmel is jól kivehető volt. Kissé megnyugodtam, és néztem őket. Ilyen közelről még soha nem láttam szabadban vaddisznókat, és néhány pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy tulajdonképpen kísérletet kellene tenni a lövésre.
Nem tudom, ki hogy van vele, de ha engem a vadászszerencse a természet általam még nem ismert különös titkaihoz enged közel férkőzni, a látvány mindig rabul ejt és lenyűgöz. Évekkel ezelőtt egy napfényes decemberi délutánon a Velencei-tó nyílt vizén, a nádasok felé evezve a tóra érkező vadlibák ezrei leptek meg bennünket. Amerre csak a szem ellátott, összerántott szárnnyal zuhogtak a libák a vízbe, és a szokatlan látvány valamennyiünket szinte megbénított. El is felejtettünk puska után nyúlni. Végül a csónakos ember figyelmeztetett, hogy a nagy bámészkodás helyett illenék libát lőni.
Hasonló érzés kerített hatalmába a gyanútlanul eszegető vaddisznókat nézve is. Nem tartott soká ez az álmélkodás, de úgy belém rögződött, hogy talán soha nem felejtem el. Mindenesetre a fura érzés után normálisan kezdtem viselkedni. Szinte csak milliméterről milliméterre mozdulva előbbre csúsztam az ülőkén, aztán végtelen óvatossággal felemeltem a puskám. Sikerült csendben a vállamhoz emelni, közben áldottam magam, hogy annyi eszem azért volt, hogy korábban csőre töltöttem és kibiztosítottam. Közben azonban a disznók már egészen bejöttek a les alá. Szinte meredeken lefelé kellett fordítani a fegyvert, ha meg akartam őket találni a céltávcsővel. Ekkor már nyoma sem volt bennem a korábbi megilletődöttségnek. Sőt! Elkapott az az átkozott láz, amit valószínű minden vadász jól ismer. Fel sem ötlött bennem, hogy a disznók, ha közel jöttek, egy idő után ugyanúgy el is távolodhatnak. Nem volt már türelmem várni, hajtott a zsákmányolás kétes értékű vágya, és egyre erőlködtem, hogy valamelyik disznót végre szálkeresztre vegyem.
A nagy erőlködés közben azonban a pufajkám gombja hozzákoccant a les korlát deszkájához. Nem okozott nagyobb zajt, mint amikor egy gyufaszál leesik, de a néma erdőben, a feszült izgalomban az apró nem ágyúlövésnek tűnt. Így reagáltak rá az addig gyanútlan disznók is. Fújtak egy-egy hatalmasat és eltűntek. Vágtájuk zaja egy ideig még visszhangzott az erdőben, aztán csend lett.
Percekig ültem még a helyemen, kezemben a leeresztett puskával, és azzal kezdtem magam vigasztalni, hogy talán nem is lett volna igazságos, ha rögtön az első próbálkozásomon disznót lövök. Mindenesetre azon az estén egy életre megtanultam, hogy mi a különbség őz és a vaddisznó léptei között.