Lőjünk minél többet – de válogatva!

Több, mint egy év telt el, hogy Szidnai László a vaddisznó védelmében írt cikke lapunkban napvilágot látott, s ezzel – jól lehet akkor még nem tudtuk – kezdetét vette a vadászat szempontjából ellentétes véleményeket hordozó vadfaj feletti vita. Kitűnő szakírónk Páll Endre vállalkozott a következő elmélkedés megírására, s mi is ezt tekintjük vitánk alapjának. Mi lesz veled vaddisznó? – tette fel a kérdést, s ha nagyon őszinték akarunk lenni, egyértelmű választ a mai napig nem kaptunk a hozzászólóktól. Javaslatokat, ötleteket, házi szabályzatba való korlátozásokat, csak adott helyen felállítható tilalomfák előírását igen, de az ország egész vadászterületére vonatkozó, minden ízlést és igényt kielégítő megoldás még nem született.
Másként látja a sörtevad jelenét és jövőjét az, akinek területén nagy számban él, eredménynaplójában már nem piros betűs ünnep a vaddisznó elejtése, és ismét csak más szemüvegen nézi a gazdag apróvadállománnyal rendelkező, aki fácáncsibéit félti, s vadkanra jószerével még puskát sem emelt.
A tucatnál több megjelentetett hozzászólásból az csendül ki, hogy vitázóink többsége félti ezt a vadfajt, s nem ért egyet dr. Bertóti Istvánnal, aki szerint egyelőre lőjük, ahol érjük!
A vaddisznó egyetlen nagyvadunk, amit jelenleg csak az etika véd, vadásztörvény oltalmazó paragrafusa nem! Egy kalap alatt emlegethetnénk a szarkával vagy szürkevarjúval, akár a tanyáról elbitangolt kutyával. A vadászok azonban tisztelik és megbecsülik a vaddisznót, vadászatában örömet találnak, s ezért – joggal – a védelmére is keltek. A lelkiismeretre hivatkozva írtak annak érdekében, hogy a dúvad és a vaddisznó fogalmának azonosítását töröljük ki emlékezetünkből. Nemes nagyvad – nem irtani való, fogalmazták meg, hozzátéve azonban, hogy elejtésére vadászati idényt nem állapítanának meg, csupán a vadászati módokat kötnék ki – ahol ez indokolt.
Lássuk először is a vita alapvető kérdésére adott válaszok summázását, nevezetesen lőjük-e állandóan és hogyan a vaddisznót?
Az előrelátó vadgazda „beosztja” a vadállományt, s mindig annyit vesz ki belőle, amennyit a józan esze (a törzsállomány megtartása érdekében) és a következő évi megfelelő eredmény megkövetel. Nem irt, hanem szelektál, lehetőleg csak azt lövi és löveti, ami a jövőben sem kívánatos. Mindig meghagyja a magot, a szaporodás és a fejlődés zálogát, egyszóval szabályozza a vadállományt. A vaddisznó esetében ez természetesen nem könnyű, hiszen a rejtett életmódot folytató vad megfigyelése, elejtése nem tartozik a vadászati kétszerkettő esetei közé. A vadász azonban nemcsak a vadállományért felel, hanem azért a területért is, ahol vadjai élnek. A nagyüzemi mezőgazdasági termelés elterjedése kedvező életfeltételeket teremtett a vadnak és nem kis kárt okozott a vadászatra jogosultnak.
Köztudomású a mezőgazdaságban okozott vadkár tekintélyes összege (önmagában nézve valóban hatalmas összeg, de ezzel szembe kellene egyszer állítani azokat a bevételeket is, amelyet éppen a nagyvad vadászat hoz a konyhára. Nem olyan mérlegről van szó, amelynek egyik serpenyője teli van, a másik pedig üres. A másikban is van „súly”, nem is kevés, csak erről szívesen megfeledkezünk!) és az is, hogy ennek okozója elsősorban a nagyvad. Tehát a vaddisznó is! Fontos leszögezni, hogy a kárban a vaddisznó is részesedik, mert a szarvas legalább akkora kárt okoz, sőt egyesek szerint lényegesen nagyobbat, mint a vaddisznó.
A károsítás ténye tehát önmagában még nem elég indok arra, hogy egyik okozóját kímélet nélkül lőjük!
A megváltozott körülmények kicsalogatták korábbi élőhelyéről – az erdőből – s ma már jóformán alig van fehér folt hazai elterjedésének térképén. a Hortobágyon, ahol évtizedekkel ezelőtt a hírét sem hallották, ma már évente 50-60 darabot lőnek, s ami szomorú, a legtöbbet madártelepek, fészkelő helyek környékén. Az ottani vadászok nem szavaztak kíméletet a sörtevadnak – nem is odavaló! – s a többségében ritka madarak védelmében a malacos kocát is meglövik.
Tény, hogy az intenzíven kezelt apróvadas jellegű területeken a mindenevő vaddisznó nemcsak kárt, de pusztítást is jelent. Az a véleményünk, hogy a malacos koca kivételével itt sem érdemel kíméletet, bár a kár elhárításának, megelőzésének nem a golyó az egyetlen módszere. Az őrzés, az állandó zavarás olykor több hasznot is hajt, mint a puskaropogás!
Vitázóink szinte valamennyien egyetértettek abban, ha az eddigi rossz vadászati módszereket követjük, nem hogy nem tudjuk megcsappantani számukat, de a faj sorvasztásához is eljutunk. Az állomány máris degenerálódik. Innen is, onnan is hallani a hírt „babos” disznókról, egy-egy fehéres szőrű kocáról, kanról. Ezt pedig a szakszerűtlen kilövésekben, a helytelenül megválasztott vadászati módokban meggyökeresedett szemléletben ültettük el, s hagytuk kiterebélyesedni. Az „apraját” alig vagy nem szívesen lövik, hajtásban ritka, ha nem a kondát vezető nagy testű koca kapja a golyót, s miután ehhez sok vadász hozzájuthat, mindenki a nagyot akarja lőni, mert azt könnyebb eltalálni, s sötétben a búzából is jobban kilátszik (Szokatlan, hogy ez a szemlélet lengyel vadászbarátainknál is él Nem a kan agyarát tartják egymás előtt megcsodálandónak, hanem a súlyát! Hány kilós disznót lőttél – kérdezik. Tény viszont, hogy az elejtett disznó a vadász tulajdona, s így a súly egyáltalán nem elhanyagolható…)
Az ügy egyenes következménye nem is lehet más, mint a jó agyarú kanok hiánya, a sok-sok malac elszaporodása és felnövekedése, a süldők párzása – tehát az állomány minőségi romlása!
Méltán vagyunk büszkék kiváló nagyvadállományunkra, kapitális bakjainkra, bikáinkra, lapátosainkra, s most már olykor muflon kosaink fejdíszére is. A disznóagyar azonban hiányzik a sorból, s mindaddig hiányozni is fog, amíg a vadászláz, a közszellem és a jelenlegi vadászati gyakorlat legyűri a más vadfajnál már bevált ésszerűséget, a válogatás alapján végzett állományapasztást! Tudjuk, hogy a legtöbb helyen – éppen a szemlélet miatt – a vaddisznót nem szükséges elbírálni – csak meglőni! Megjött a magasles elé vagy a szóróra, mindegy mekkora: durr!
Többen is javasolták, hogy lődíjakkal, prémiummal, házi szabály előírásokkal tereljük a helyes irányba a vaddisznó vadászatát. Ne kapjon például lődíjat az, aki ellés előtt álló kocát lő!
A vaddisznó jövője feletti vita a vadászat módjaiban csúcsosodott ki. Mi legyen a disznóhajtással, kinek van ideje a lesre, vadászias-e a szóró? – ezek körül forgott a szó.
Mindenekelőtt olvassunk el egy véleményt, amelyet mindannyiunk által elismert szakember írt – másfél évtizeddel ezelőtt:
„…Tudjuk, hogy a vén kan kézre kerítésének legismertebb módjai – a cserkészésen kívül – a hóban való nyomkövetés, valamint a hintőn, más néven szórón való leselkedés. E kétféle vadászmód etikája között azonban mérhetetlen a különbség. Mert, amíg a nyomán követett kan elejtését a legszakszerűbb, legkívánatosabb minden téren kielégítő sportnak, addig a szórón való lesipuskázást meglehetősen sportszerűtlen, kevés örömet, pláne kielégítést hozó megoldásnak tartom. A szórónak – szerény véleményem szerint – csakis megfigyelő, állománybecslő szerepe lehet…
Végül pedig néhány szót a hajtásról. Ilyenben volt a leggyakrabban részem, erről beszélhetek leginkább…De kezdjük a kutyázással. A különféle disznóskutyával, ilyen-amolyan kopóval való hajtásról nem sokat mondhatok, aránylag ritkán jutottam ilyenhez. Pedig senki nem tagadhatná, hogy a disznóskutya közeledő-távolodó, vagy akár egyhelyben csaholó riasztása vérpezsdítő mulatság…(Széchenyi Zsigmond: Ünnepnapok.)
A vaddisznó vadászati módjai közül vitathatatlanul a hajtás viszi a pálmát – Széchenyinél is -, de csak akkor és ott, amikor erre a feltételek adottak. Kéthetenként hajtásokat rendezni, a területről jóformán minden vadat kiűzni csak azért, hogy a vadászok egy-két disznót kapjanak puskavégre – a vadgazdálkodás megcsúfolása.
Sokan, nyilván saját keserű tapasztalataik alapján be is tiltanák a hajtást, sőt Hantos István egyszerűen vadásziatlannak tartja.
Szerintünk nem! Miért is volna ez a vadászati mód tőlünk távolálló? A rossz szervezés, a szakszerűtlen kilövések, sok vadász eredménytelensége, a lesnél, nyomkövetésnél, kutyás terelésnél sokkal gyakoribb sebzések és hibázások szólhatnak a hajtás ellen, no meg talán az erdőt egyedül szívesebben járó magányszeretete lázad a zajos társaság miatt.
A hajtások idejének korlátozásán viszont érdemes gondolkozni. Legkésőbb január közepén abba kell hagyni, s inkább cserkelve, barkácsolva megpróbálni kézre keríteni a vaddisznót.
Ugyancsak többen foglalkoztak az éjszakai, lámpás vadászatok értékével, illetve vadásziatlan voltával. A MAVOSZ a balesetek ellenére sem tiltja meg a vaddisznó lámpával történő elejtését, mert a vadkárok miatt az egyébként éjszaka járó vadat másként nehéz meglőni. Ha az előírásokat betartják – elkerülhető a baleset.
Lőjünk minél többet – de válogatva – foglalhatjuk össze vitánk tanulságát, s tegyük mindjárt hozzá, hogy ez az elv nem teszi kétségessé a vaddisznó megbecsülését. A jelenlegi gyakorlaton kell változtatni, s vadászaink fejében az őt megillető helyre állíttatni a vaddisznót.