Nagy Gyula Csaba: Manyarai szafari

Az 1950-es években Kittenberger Kálmán nagy Afrika-vadász egy fényképet dedikált: „A leendő big game Hunter and Naturalist”.
„Nagy Csaba öcskösnek öreg barátja: Kitti bácsi!” Ekkor még nem gondoltam rá, hogy egyszer én is kijutok Afrikába és a nagyhírű szerény vadász kemény munkával, izzadsággal megtett útját követni fogom. Nem gondoltam, de titkon reméltem, hogy egyszer sikerül!
S lám most Manyara felé robog autónk. A szódásvizű tó szomszédságában vadászterület húzódik. Ide készültünk, hogy egy pár vaddal „gyértítsük” a bőséges vadállományt.
Az autó rövid idő alatt odaröpített bennünket. Az 1920-as s még a közeli években is a vadász-szafariknak sokszor több napig kellett gyalogolni, hogy azt az utat megtegyék, amit mi most két óra alatt ledaráltunk.
Az autóútnak éppen nem nevezhető makadámról le kellett térnünk. Egy árok mellett igyekeztünk a patakmeder felé, aminek a környékén bivalyokat véltünk. Út nem vezetett, csak sejteni lehetett néhol egy-egy nyomvonalat, ami vagy jó helyre, vagy útvesztőbe vezetett.
Vezetőink S. A. és C. A. nem először járnak erre, de bevallásuk szerint inkább érzékeikre bízzák magukat, hiszen néhol elnyelheti az autót a száraznak tetsző ingovány. Egyikük elől ült a motorház tetején, hogy a terep egyenetlenségeire figyelmeztesse a gépkocsi irányítását. Előfordult néha, hogy az első ember nem vette észre a varacskosok által fúrt lyukakat, s ilyenkor az utasok erősen érezték az autóval közelebbi kapcsolatba került testrészeiket. A korallszigetek közötti csónakázáshoz lehet hasonló ez a manőverezés, amikor sehol senki nem tudja, hogy a következő pillanatban mi lesz. Így járt most S. A. is! Kezét fel akarta emelni – jelezve a lyukat -, de máris lebukfencezett az orra bukó autóról. Szerencsére ép bőrrel megúszta! Persze ilyen eset többször is megismétlődött a nap folyamán.
Az első vad, ami a szemünk elé került egy nagy szarvú Thomson gazella volt. A határon vágott át előttünk, így csak sóvárogva néztem a szép színezésű őz nagyságú állatot.
Az ösvényen frankolin mama futott előttünk, csibéit maga előtt terelve. Sajnos egyet elgázoltunk! Preparálásra nem volt alkalmas.
Így E. Miklós sajgó szívvel hagyta a hangyáknak.
Messziről struccok szemléltek bennünket. Amikor közelükbe értünk 40-50 kilométeres sebességgel loholtak előttünk. Egyik-másik cikk-cakkal színesítette futását, hogy lerázzon bennünket. Hamar otthagytuk őket, hogy átjárót keressünk egy 2-3 méter szélességű patakon. Minden erőlködésünk hiábavaló volt. Nem találtuk meg a gázlót. Helyette, hogy cifrákat is mondhassunk, az autót kellett kitolni a magas fűtengerből, ahol a talaj elnyelte mind a négy kereket. Szerencsére még volt erőnk s a Land-Rover is jól bírta! Alaposan megizzadtunk, mire kikerültünk a kátyúból.
A magas fűben Miklós tüsszögni kezdett. Amikor egészen láncszerűen folyamatos volt a hapcizás, megkérdeztem, miért csinálja?
-Az az átkozott szénanátha! – most hallhatjátok estig! Nekünk nem volt kellemetlen, de annál inkább igénybe vette barátunkat. A zsebkendője teli volt, a mi készletünk is elfogyott, így nem maradt más hátra, levetette ingét és zsebkendő helyett használta. Ha ló nincs, szamár is jó! Nagyon sajnáltuk, de a steppe meg-megújuló fűtengere ellen nem tudott védekezni!
A magas fűből köves részre értünk. A sziklás talajon nagyon rázott a gépkocsi. Két nádi bakot láttunk mellettünk távolodni. Azt hittem először az Alföldön vagyok. Színe, mozgása nagyon hasonlított a mi őzbakunkéhoz. A szarva ellenkezőleg hajlott, mint a zerge kampója.
Egy dombhoz érve C. A. leállította a gépkocsi motorját. Távcsővel kezdtük szemlélni a vidéket. Rövid keresgélés után hozzám fordult:
-Távolban gnu csapat pihen, készítsd a puskád, belopjuk és kiválasztunk egyet!

Pillanatok alatt elkészültem, s indulunk a csapat felé. Termitadomb takarásában igyekeztünk belopni az állatokat. Sikerrel. A távolság 250 méter lehetett. A 8×68 S kaliberű puska lövedékét vadra még nem engedtem el. Egy hang azt suttogta: magasan célozz, mert messze van. Engedtem a kísértésnek. Egy bika figyelve őrizte a többiek nyugalmát. Megcéloztam! A gerincvonal fölé emeltem a szálkeresztet, s a golyó fölé is ment!
A csapat megindult felénk, mert nem tudták honnan jött a hang.
Körülbelül 150 méterre voltak amikor – megint kicsit magasra tartva a puskát újra fölé lőttem! A harmadik lövés is követte a többit! Bár én úgy éreztem, hogy találtam, ám a gnú farkával vígan csapkodva figyelt, majd megunva a sikertelen próbálkozásokat, társaival együtt a steppén.
Szégyelltem magam a hivatásos vadászok előtt, akik nem hagyták ki a helyzetet! Miklós vígasztalt.
-Ne bánkódj, itt a steppén 5-6 töltényt számolnak egy vadra. Engem ez nem nyugtatott meg, ezért javasoltam, hogy lőjük be a puskát. Ezzel kellett volna kezdeni, de még most sem késő!
150 métert léptünk, s egy nagy fán S. A. tenyérnyi nagyságú kérget faragott le.
-Ide lőj! – mondta. Pontra céloztam és hajszálra a kicsi folt közepébe lőttem. Nincs több hibázás fiúk – lelkendeztem az eredményen. – No, no – szólt Miklós, majd meglátjuk! Grant gazellák! C. A. távcső nélkül azonnal kiválasztotta a legjobb bakot. „Tenyérnyi” távolságra volt. A csapat eleje futott, de a hátul levő bak kényelmesen, meg-megállva ballagott utánuk. Kiléptem a kocsiból, s amikor újra megállt, begörbítettem az ujjam.
Erős felugrással jelezte, hogy jól találtam. Nagyot sóhajtottam, s örömmel állapítottuk meg, hogy a halálvágta után lefeküdt az első afrikai vadam!