Stanislaw Zaborowski: Medvevadászat

Amikor felnyitottam a szemem, sehogyan sem jutott eszembe, hol is vagyok.
A kemence előtt, amely akkora volt, mint egy átlagos varsói lakás hálószobája, báránybekecsbe bújt alak térdelt és a tüzet fújta.
Hol vagyok, és egyáltalán mit keresek itt? Ébren vagyok-e, vagy mindez még álom? Vakítóan fehér szoba, ahol még sohasem voltam, számomra ismeretlen tárgyak, de az ajtón az én bundám, az én ruháim lógnak. Az ágy előtt hatalmas medvebőr, de az ágy fölött a jávorszarvas agancson az én tölténytáskám és vadászkésem. Ezek láttára végre magamhoz tértem, tompán kavarogni kezdtek fejemben az utolsó néhány nap eseményei.
Távirat, medvék, kapkodás, indulás Varsóból, hosszú vonatozás a télben, sok-sok hó és végül, az utazás legszebb része, hetven versztnyi út szánokon. Bebugyolálva, mint az eszkimók, egy szuszra tettem meg az utat, szinte meg sem álltam útközben. Hetven verszt a csontgémberítő fagyban, a néma, hóval borított őserdőben, amely annyira vad, annyira elérhetetlen és titokzatos, s egyben annyira tele van ígérettel, hogy már maga a látvány is megérte az utazást. A kocsisom, aki egyfolytában hajtotta a lovait az éjszakától és a farkasoktól félve. Azután, már este, érkezés a megbeszélt helyre, az őserdő kellős közepére. Erdészet a sötét rengeteg előterében, hófödte ház és barátságosan világító ablakok, házigazdáim, a fogadtatás, vendégszeretet és meleg, amely átölelt, amikor átléptem a küszöböt.
Későn este megérkeztek a nyomozók, ki-ki jelentette, mit talált a körzetében. A jávorszarvasok a nagy fagy miatt az erdő legmélyére húzódtak. A mocsárnál egy nyulat hiúz tépett szét, de ez nagyon kóborló vad, holnap ár öt mérföldnyire is lehet a helytől, ahol ma zsákmányt ejtett. Csak a medvék alszanak ilyenkor nyugodtan vackaikban.
Megrészegülve hallgattam, félve, hogy egyszer csak felébredtek ebből a gyönyörű álomból.
Ledobtam magamról a dumát és az ablakhoz léptem. Már jócskán megvirradt, és a házban elkezdődött a szokásos reggeli sürgés-forgás; az ebédlőben a teához terítettek.
Felöltöztem és éppen a fegyvert akartam ellenőrizni, amikor belépett jó reggelt kívánni a házigazda.
-Nagy a fagy, de napközben enyhülni fog. Egyébként sem indulunk el tíznél előbb. A nyomozók hajnalban elmentek még egyszer ellenőrizni, hogy valami rossz előérzet nem keltette-e fel vackából a mackót. Tíz versztnyi az út a helyéig, van tehát bőven időnk. Menjünk hát reggelizni.
A golyóspuska, amelyet magammal hoztam, vadonatúj 500-as kaliberű duplagolyós. Nowotnytól fél órával az indulás előtt vettem át, csak annyira ismertem, amennyire a vonatban megnéztem. A helyszínre érkezve szerettem volna célba lőni vele. A házigazda kifejezetten nem volt ellene, mégsem tanácsolta. A fagyban messzire elhallatszó lövések megriaszthatták volna a jávorszarvasokat.
Engem nem volt nehéz meggyőzni, mert nagyon csábított a gondolat, hogy az új puskát azonnal medvére próbáljam ki. Az első golyó az új fegyverből, mindjárt életem első medvéjére. A fegyver egyébként is kiválónak látszott, a legjobbnak, amely valaha is elhagyta Nowotny műhelyét.
Szent Hubertus sem hagyja cserben hű szolgáját, s célba viszi a golyót. Egy percig sem gondoltam arra, hogy óvatosabban, biztonságosabban kellene eljárnom. Attól féltem csak, hogy hibázhatok a számomra még ismeretlen fegyverrel.
Éppen befejeztem a reggelit, amikor a hivatásos vadász belépett és jelentette, hogy a reggeli felderítésre kiküldött nyomkeresők visszajöttek és a pitvarban várakoznak.
Kimentem én is a házigazdával, hogy saját fülemmel halljam a híreket. A nyomozók vezetője, az egész vadászat főrendezője azonban nem volt közöttük, kinn maradt az erdőben a hajtókkal, csak két embert küldött vissza, akik kékre fagyva dörzsölték kezüket az ajtóban.
-Nos?
-Fekszik.
-Rendben, hol vannak a hajtók?
-Kinn az erdőben várakoznak, Senko kéri, hogy induljanak el az urak.
Szívem felgyorsult. Az ábrándok és remények kezdtek valósággá válni.
-Befogatni – fordított házigazdám a hivatásos vadászhoz.

A lőállásban vagyok. Várok a medvére! Vadásznak kell lenni, akinek minden csepp vérében, minden idegszálában ott a szenvedély, ahhoz, hogy érezzük, mennyi varázs, mennyi remény van e szavakban.
Kezdődik az oly lebilincselő várakozás, melyet át meg át sző a remény és a kétség. Várakozás, amelynek szépségét a kockázat és a bizonytalanság adja, nem tudni, mi vár ránk, minden kiszámíthatatlan, csak annyi bizonyos, hogy döntő szerepet fogunk játszani az eseményekben. A bizonytalanság szépsége százszorosára fokozódik, ha veszélyes vagy legalábbis annak tartott vadról van szó. Eszünkbe jutnak a régen hallott kalandok, különös víziók jelennek meg, távoli, tompa veszélyérzet kap erőre. Ha másokkal megtörtént, miért nem történhetne meg velünk is? Fel kell készülnünk mindenre! Bárcsak megtörténne, bárcsak jönne már a vad! Meggondolni magunkat már úgysem lehet, gyorsan közeleg az epilógus, a megoldás pillanatokon belül itt lehet. A napokon át gondosan végzett előkészítés eredménye néhány másodperc alatt eldől…Most nem szabad elveszteni a lélekjelenlétet, a hidegvért!
Még egyszer ellenőrizzük a fegyvert, csőre van-e töltve, ki van-e biztosítva…
Visszamegyek helyemre, a fenyő alá, ahová házigazdám állított. Soha szebb téli panoráma még nem derítette a vadászszívet; soha lőállás ennyit még nem ígért!
Egy öregedő szélén álltam, mély völgykatlan fölött. Jobbra, vagy 150 lépésnyire látszott a fa, ahol házigazdám elhelyezkedett. Csak a puska csöve látszott ki a fatörzs mögül. Mögöttünk és a völgy oldalában ritkás volt az erdő, semmi aljnövényzet, csak vastag, magányos lucfenyők. Vagy nyolcvan lépésnyire tőlem, már lenn a völgy mélyén kezdődött fehér falként a zárt, sűrű, hóval fedett bozót. A lőállások magasabban voltak, a szem messzire ellátott, egészen a látóhatárt több száz lépésnyire titokzatosan lezáró sötét fasorig. A növényzet a völgyben annyira sűrű volt, hogy az azt borító hótakaró egy összefüggő nagy síkság képzetét keltette, amelyet csak itt-ott tarkított egy-egy hóbucka, a bokrok fölé emelkedő nagyobb fák hótakarója. Semmi mást nem lehetett látni, csak a napfényben csillogó havat. Úgy tűnt, a világ csak három elemből áll: hóból, fényből és nyugalomból. Semmi nyoma az életnek, semmi mozgás, sem a földön, sem az égen, semmi zaj, csak fény, csak csend és fehér, halott hótömeg. A fagy és a tél valami látható, szinte kézzelfogható dologgá vált. A fák ágairól néha lecsúszott egy-egy hócsomó, pelyhekre hullva szét, majd puhán szétfolyva a földön.
Szemlélődésemet és gyönyörködésemet azonban megzavarta a dermesztő hideg, amely egyre erősebben hívta fel magára a figyelmet. Hiába árasztott el belülről a mélység, arcom és lábam szörnyen fázott. Ujjaimat már nem is éreztem, sarkamba mintha apró tüskék fúródtak volna. Az arc és a homlok a legerősebb neuralgiától sem fájhat jobban. Már nem is a hideget éreztem, hanem erős fájdalmat. Szó sem lehetett már arról, hogy kézben tartsam a fegyvert, kezem meggémberedett, a kesztyű mit sem ért. Végül lehúztam kesztyűmet, hónom alá szorítottam a puskát és kezeimet a muffba rejtettem. Az intelmekre emlékezve azonban végig mozdulatlanul álltam, annak ellenére, hogy éreztem a fájdalomtól már nem bírom ki sokáig.
A hajtók indulása óta legalább egy óra telt el, de az erdőben még mindig csend volt. Megfagytak vagy elsüllyedtek a hóban?! Egyébként a nálam sokkal jobban felöltözött házigazdának sem lehetett melege, láttam, hogy járkál, forgolódik a helyén. Ami engem illet, elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, kitartok, hogy legalább magamnak ne tehessek szemrehányást. Valami keresztezhette számításainkat! Vajon elindult-e a medve, vagy már nem is volt rejtekhelyén? Mind kevesebb esélyt láttam a sikerre, az egész kirándulás kezdett szememben fölösleges, értelmetlen és céltalan kalanddá válni.
Örökkévalóságnak tűnt az a félóra, amely így eltelt. Csigalassúsággal teltek a percek, s minden percben bántóbbá vált a hideg. A mozdulatlanság ilyen fagyban kínzással is felér. Még egy cigarettára sem lehet rágyújtani. S azok a bizonyos tüskék a lábamban! Megette a fene az egészet, csak már minél előbb vége lenne.
Bármennyire is szégyen, beismerem, hogy már csak büszkeségem tartott helyemen, a vadászat, a medve, az egész már közömbössé vált, a hideg és a fájdalom annyira elnyomott bennem mindent. Már csak egyetlen dolog érdekelt: mennyi ideig kell még mozdulatlanul állnom?
Hirtelen valahol nagyon messze, az erdő mélyén, a balszárnyon lövés törte meg a csendet. Egész testemmel beléremegtem és ösztönösen megszorítottam a fegyvert. A második lövés velünk szemben dörrent, a harmadik a balszárnyon, de már közelebb a lőálláshoz, azután még két lövés valahol középen. A hajtók jelezték, hogy felálltak és a kör bezárult.
Az erdő felébredt…A hóval borított rengetegből előbb szaggatott hangok jöttek, emlékeztettek a fejsze csattogására, de tompák voltak, titokzatosak. Egyre gyakoribbá váltak, majd egyetlen rapszódiában egyesültek, amely kitöltötte az erdő legrejtettebb zugát is, felébresztette a hó alatt pihenő visszhangot, hullámokban jött felénk, mint a tenger távoli zúgása. Felharsant két kürt, élesen, megtörve a hajtás zajának mély tónusát. Megindult a hajtás és az egész erdő hangja válaszolt. És jött felénk a zene a hóborította bozótból, a jegenye és lucfenyők felől; minden ágból és minden tűlevélből. Szállt a fák csúcsa fölött és bebújt a föld alá, bebújt az emberekbe, míg minden ideg húrrá feszült és együtt zengett az erdővel. Mint a tenger hullámai – a hajtás zaja hol elcsitult kissé, hol újra magasra kapott. A kürtök vitték továbbra is a prímet, egyre vadabbul és zengőbben, hangjukkal buzdítva és irányítva a hajtást. Csak a lőállások húzódtak meg a csendben. A fák ágairól egyre gyakrabban csúsztak le a hó párnák, melyek azután hópelyhekre hullva szét villogtak a napfényben és hangtalanul értek földet.
Bőrömön éreztem az első hangyákat, agyamon egyszerre száz gondolat futott át. Most már komoly a dolog! Bármely pillanatban megláthatom a medvét vagy meghallhatom valamelyik szomszédom lövését. Még egyszer felnyitottam a puskát, hogy meggyőződjem róla, minden rendben van-e. Egyébként nyugodt voltam, csak szívem vert hevesebben hátamon futott végig időnként a hideg. Éreztem, hogy én fogok lőni. Nem tudtam még: hogyan, milyen körülmények közt, sokáig fogok-e még várni elsőként fogok-e lőni, de éreztem, hogy egészen biztosan lövéshez jutok. A hidegről is megfeledkeztem. Vakító volt az előttem húzódó szurdok fehér amfiteátruma, a szurdok mögött pedig, a hatalmas fenyvesben, dörgött a hajtás, zengtek a kürtök. Megigézve álltam, minden érzékszervemet a bozótra koncentráltam. Köröttem a csend oly tökéletes volt, hogy időnként saját pulzusomat is hallottam. Oly tiszta volt a levegő, olyan nyugalom honolt az erdőn, hogy feszült figyelmemet egy egér sem kerülhette volna el, ha megmozdul a bokrok közt.
De a rengeteg nem adott életjelt, vastag hótakarója alatt még mindig aludt.
Lehet, hogy még sincs mackó? Ha annyira óvatos, mint mesélték, már bizonyosan elindult. Lehetetlen, hogy ne ébressze föl ez a pokoli lárma. Úgy éreztem, hogy esélyeim megint csak csökkennek, kétségeim egy erősödtek.
Lehet, hogy a hó, lehet, hogy a bozót miatt, a terep nagyon nehéznek tűnt, a hajtók nagyon lassan haladtak. Ennek ellenére érezni lehetett, hogy közelednek. Az általános zajban már meg lehetett különböztetni az egyes hajtók hangját, várható volt, hogy mindjárt megjelennek az erdőszélen, a völgy szemközti oldalán.
A medvének azonban híre sem volt. Semmi sem utalt jelenlétére. Semmi és megint csak semmi. Pedig búvóhelyét szorosan körülzárták. A kiáltozásokból következtetni lehetett arra, hogy szabályos, zárt körbe fognak bennünket. Előttünk mindenütt zúgott az erdő, csak a lőállások vonalában honolt nyugalom. Nem volt a helyén a medve! Már-már maradék reményem is elszállt, amikor a völgyön túl, a jobb szárnyon egy hang élesen kivált a többi közül:
Ott van, ott van! Hajtsd, ne engedd, medve, medve, medve…
A kiáltozás viharként futott végi a hajtók láncán, majd hullámként visszaverődve fordult abba az irányba, ahol a vadat észrevették, de most már még nagyobb erővel. Már nem kiáltások nem zaj hallatszott, hanem szenvedélyes, emberi hangra alig emlékeztető üvöltés. Néhány lövés dörrent és tovább fokozódott a jobb szárny lármája. Bizonyára ott már mindenki meglátta a vadat, de lehet az is, hogy a medve megpróbált visszatörni a hajtóláncon. Görcsösen szorítottam a puskát és úgy kiegyenesedtem, mintha áram vágott volna át rajtam. A fának kellett támaszkodnom, hogy ne remegjen egész testem. Szüntelenül szólt a hajtás lármája, de a zajban már azt is ki lehetett venni, hogy a vad jobbról a vadászok felé tart.
„Jön, jön, mindjárt itt van a vonalban”. – futott át agyamon.
Beláttam az egész völgyet, annak jobb oldali lejtőjét is. Így biztos lehettem abban, hogy legalábbis látni fogom. Három vagy négy perc telhetett el. Megláttam, hogy szomszédom puskacsöve felemelkedik, és a bozótot veszi célba. A puskacső ezután még kétszer is megemelkedett, majd újra eltűnt. Semmi kétség, a szomszéd megpróbálkozott, de a sűrűben nem tudott lövéshez jutni. Lélegzet fojtva vártam, mikor száll fel a füst a puskacsőből, mikor dörren a lövés – és ér véget minden. A puskacső azonban eltűnt és többé már nem emelkedett fel. Megkönnyebbülten néztem fel.
Átlósan jött a medve. Még nem láttam, de az általa vágott út mély barázdaként húzódott végig a bozót hótakaróján. Szétnyíltak a bokrok, néhol egy-egy sötét folt is feltűnt. Vad iramban jött, a barázda egyre hosszabb volt, már-már elérte a bokrok szélét.
-Felemeltem a puskát, nehogy a már közelben levő medvét zavarjam meg hirtelen mozdulatommal.
Hó hullott alá a közeli fenyőkről, a bozót fehér függönye szétnyílott – és közvetlenül a puskacső fölött megpillantottam a hófelhőbe burkolódzott medvét, amely lavinaként zúdult a tisztásra.
A gyorsan pergő eseményekből csak néhány összefüggés nélküli képet tudtam megjegyezni. A medve hatalmasnak tűnt. Előbb nagy szögletes feje jelent meg, hegyes orrával, elálló füleivel, azután a nyaka és a bozontos háta, amelyről egyfolytában hullott a hó. Nehéz testével vágta az utat a magas hóban, fölfelé kapaszkodott a lejtőn, egész hófergeteg követte. Mellső mancsait maga alá kapkodva, apró ugrásokkal haladt.
Minden ugrás közelebb hozta – már látom is széles homloka alól kitekintő apró, élénk szemeit, fekete orrát, párás leheletét. Nem lát engem, pedig teljesen szabadon állok a fa alatt. Még tíz másodperc, még öt, három! Sötét bundájából kivillan fehér torokfoltja. Tíz lépésnyire halad el előttem, közelebb ár nem jöhet. Még egy másodperc – meghúztam a ravaszt!
Megbotlott, a lövés után mintha elvesztette volna a talajt az egyik lába alól. Egy szemvillanásnyira látom, hogy odakap mancsával, ahová céloztam, de másik mellső mancsa kicsúszott alóla, s fejjel előrebukott, akár a nyúl. Egy pillanatra látom a hó fölé meredő négy mancsát, de hirtelen felpattan és az előbbi sebességgel vágtat tovább.
Tehát ismételnem kellett. Újra felvillan a fehér folt, újra tüzelek, újra bukfencet vet a medve és – újra feláll. Két ilyen golyó után! Annyira meg vagyok lepve, hogy kezem a szó szoros értelmében megszűnik engedelmeskedni, képtelen vagyok újratölteni a fegyvert.
Tudom, hogy jó helyen érték a lövéseim és meg mernék esküdni, hogy a szívében viszi mind a két golyót. Mégis továbbmegy! Képtelen vagyok tölteni és utána lőni, pedig még harminc lépésnyire sincs tőlem. Kénytelen vagyok nézni, hogyan távolodik, s legalább annyi sajnálkozást érzek, mint csodálatot. Miért nem esik össze? Mi kell még neki? Igazán jól eltaláltam!
Végre! Vágtája ügetésbe megy át. A medve ingadozni kezd, megbotlik, már alig bírja, nekimegy egy fatörzsnek és a hóba fordul. Még egyszer megpróbál felállni, de ez csak félig sikerül neki, egy pillanatig üvöltve ül szélesre tárt mellső mancsaira támaszkodva. A szerencsétlen állat most már csak szánalmat és lelkiismeret furdalást ébreszt, üvöltésében annyi a panasz és a fájdalom. Végre sikerül töltenem és rohanok, hogy minél előbb megadjam a kegyelemlövést.
Golyómra azonban már nincs szükség. Leereszti fejét, véres hab buggyan ki szájából, orrlukából, mire odaérek, egy utolsó hörgéssel oldalára zuhan.
Agonizál, de az élet nem hagyja el egykönnyen a hatalmas testet. Hörög, felnyitja szemeit, hosszú karmait kimeresztve megfeszíti mancsait. Az utolsó görcsök még végigfutnak testén, de már gyengülnek, végül teljesen elhalnak.
Az utolsó felvonás: a ló szemét bekötik, a szél irányából vezetik a leterített medvéhez, szánra rakják és elindul a menet hazafelé.