Szilágyi Virgil: Mély hóban a Börzsönyben

Egy szélcsendes, derült januári napon kiszállva Királyréten a börzsönyi kisvasútból, mesevilág fogad. Az egész erdő, a legkisebb fűszál, a tölgycserjék levelei patyolatfehér szűzhótakaró alatt. Az előző nap és éjjel esett, a porhó felfogja lépéseim részét. A hőmérő higanyszála sem süllyedt 10 fok alá, a hólepel nem csikorog talpam alatt.
Az elképzelhető legjobb idő disznóvadászatra. Csak Reitinger szava szállít le a valóság talajára.
– Fel kell jutnunk a Magas Taxra, ott vackolnak a disznók – mondja kiváló hivatásos vadászunk. Vakarom a fejemet. Ez bizony komoly kapaszkodást jelent ebben a nagy hóban. –Reitinger azonban megnyugtat:
– Nagy csapat kiránduló haladt fel libasorban a Nagyhideg-hegyre a Taxon keresztül vezető hegy derekára, onnan pedig a rétegvonal mentén erős hegymászás nélkül juthatunk tovább. Késedelem nélkül neki is indulunk.
Eleinte nincs esély vaddal találkozni, minden figyelmemet leköti a hófehér lepelbe öltözött erdő. Nehéz szóban, írásban visszaadni ezt a gyönyörűséget.
És ezt a – szinte hallható – csendet. Egy disszonáns hang zavarja csupán a téli pompájában tündöklő erdőt – kirándulók zsivajgása. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bosszant. Noha tulajdonképpen sajnálom őket. Mennyi szépségtől esnek el, hiszen nem tudják felfogni a téli erdő varázsát. Szemük van, de nem látnak, fülük van és mégis érzéketlenek az erdő ezernyi madárénekéből kicsendülő harmónia iránt is. Mire idáig érek gondolataimban, el is érjük a Tax oldalát, letérünk a turistaútról. Elmarad mögöttünk az emberi lárma és körülölel – végre – az „erdő csendje”! Alig haladunk néhány száz étert, mély barázda tűnik fel előttünk. A konda hajnali csapása! Bár a frissen hullott porhó egyáltalában nem képlékeny, mégis megállapíthatjuk, hogy nagy disznók és süldők nyomai vezetnek a közelben fekvő sűrű felé. Csakhamar elérjük a bokros-cserjést, ahová beváltottak. A kis tölgyes sűrűt szálerdő szegélyezi.
Messzelátóval végigvizsgáljuk a szálas szélét, sehol nincs kivezető csapás. – Itt az alkalom a legszebb, legélvezetesebb, legősibb vadászati módra, a vad nyomon követésére.
Reitinger tudja, hogy nálam nincs szükség rábeszélésre. Két nyom vezet befelé, az egyikre ő áll rá, a másikra én. A céltávcső a zsebbe vándorol, kabátom gallérját feltűröm, azután indulás. Fűt a szenvedélyem, a nyakamba pamacsokban hulló hó sem tudja lehűteni. Eleinte könnyen haladok, de mindinkább nehezebben. Sűrűsödnek a vastagon hóval borított tölgycserjék. Minden tavalyi levélen tenyérnyi porhósapka. Csakhamar négykézláb, majd csak hason csúszva jutok előre. Közben állandóan törölgetni kell a havar az irányzékról, célgömbről és vigyázni, nehogy hó kerüljön a csőbe. Már egyáltalában nem fázom, sőt!
Lépésről lépésre dolgozom magam előre a friss csapán, de a disznóknak se híre, se hamva. Mire kifogy a szuszom, ki is érek a szálerdő szélére. Reitinger már ott ál és nevetve nézi, amint marokszámra szedem ki a havat zsebeimből.
– De hová lettek a disznók?
Reitinger rámutat a cserjésen keresztül csordogáló gyér vizű, be nem fagyott csermelyre. Azon keresztül váltottak ki, ezért nem láttuk felülről.
De hová lettek?
Feri sasszemei csakhamar választ adnak kérdéseimre. A lőtávolon kívül eső Kecskehát bérc oldalára mutat. Egy vastagabb tölgyfa tövénél nagyobb sötét kupac.
– Egy vacokban a konda – állapítja meg Feri.
Valóban jól odafigyelve némi mozgást is látok.
-Ismét becsaptak – dohogok magamban. Végigkínlódtuk a számukra kitűnő vackolási lehetőséget kínáló bokrost, ezalatt ők háborítatlanul élvezik a téli napsütést a táloldali szálasban.
-De remélem nem sokáig!
Reitinger tanácsára elválunk egymástól. Ő felfelé a völgyön, én lefelé a szél alá kerülök. Egészen addig, ameddig láthatatlanul felkapaszkodhatok a kondával egy magasságba. Ő ugyanezt teszi és rossz széllel rámegy a disznókra, felém ugrasztja őket.
Mire a közel félméteres hóban elérem e haditervünk szerint elképzelt helyemet, ugyancsak kimelegszem. Már hallom is Szellő hangját és Feri lövését. A következő másodpercekben már előttem is van négy süldő. Lövésemre lefelé ugranak. Szeretem lőni a futó disznót, ezeket is szeretném ha…futnának. Ehelyett pattoknak, mint a bolhát a mély porhóban. Kiugranak a hóból, visszaérve eltűnnek. Fene nehéz őket eltalálni. Egy marad helyben közülük, a többi faképnél hagy. Négy lövésre nem valami dicső szereplés. De hallom – Szellő még mindig csahol, nincs még vége az előadásnak. Hangja után ítélve lefelé hajt. Én is lefelé iparkodom, hogy elvágjam a disznó útját. Jól számítottam, nyílegyenesen felém tart a hajsza.
A következő pillanatban meg is látom őket. Mind a hármukat. Elöl a jókora süldő, közvetlenül nyomában Szellő, őket követi öles lépteivel Feri. Mindketten emeljük a puskát és …egyikünk sem tud lőni, mindnyájan, mind a négy szereplő pontosan egy vonalban van. A süldő már egész közel ért hozzám, lövésre készen várom, hogy elforduljon. De nem! Amint meglát, hátra arc és saját nyomán igyekszik vissza, hegynek fel. Egyenesen neki Ferinek. – Már ott is van közvetlen előtte, Feri látva, hogy nem lőhet, a hóba ejti puskáját, ráveti magát a disznóra , egyik kezével fülénél, a másikkal a marján, sörtéjénél fogva leszorítja a hóba.
Eddig rendben lenne, amíg oda nem ér a Szellő, Reitinger remek, fogós disznóskutyája és bele nem mar a süldő fenekében. EZ szabadulni akar, minden erejét megfeszítve felemelkedik, de Feri visszanyomja.
Szellő ismét harap, a disznó emelkedik, Feri visszanyomja. Így hintáznak folyamatosan fel-le, fel-le!
Feri közben kiabál: A kést, hozzam a kést! – tudva, hogy nálam van a nyelébe visszahajtható, hosszú pengéjű vadászkésem. Kirántom tokjából – egyik kezemben a puska, a másikban a kés, és ahogyan csak szusszal bírom, kapaszkodom feléjük. Közben teljesen leköt a sohasem látott mozgókép. Egy kupacban a három szereplő – állandó mozgásban! – Minden erőmet igénybe veszi a kapaszkodás, derültségre már nem telik belőle. Pedig minden okom meglenne rá. Felejthetetlen látvány! Azt hiszem, ha filmen sikerült volna megörökíteni, még akkor is akadnának egyesek, akik valamiféle trükköt sejtenének mögötte.
Kifulladva érek az előképhez, helyesebben mondva a tömegjelenethez. Állandó mozgásban vannak, pillanatra sem szűnik meg a hitázás. Úgy látom idejekorán érkezem, mert Feri vasmarka sem bírja a végtelenségig. Csak addig ura a helyzetnek, amíg a süldő fejét leszorítva tudja tartani. Ha a feje kiszabadulna, már nem tudná megfékezni. Na de most már ott a kés és – akár a disznóölésnél – véget ér a nagy jelenet.
Utána – kifújva magunkat – ráérünk derülni is. És nemcsak akkor, még sokszor is, valahányszor elmeséljük a „Kecskeháti disznószúrás” általános derültséget keltő, egyedülálló élményét!
Minden alkalommal be kell mutatni a fő kelléket, a hosszú, hegyes vadászkést. Mert csak ezzel együtt hihető a történet. Rövid vadászbicskával nem tudtuk volna a csatát javunkra eldönteni.

(Nimród 1979. január)