Másnap hajnali háromkor indult fölkelteni vendégét. Amíg a vendégvadász elkészült, Tivadar a délre fordult széljárás miatt úgy határozott, hogy a Fenyvesi úton mennek kocsival a Gödrös északi végéhez, onnét begyalogolnak a dagonyához és ott várják meg a visszaváltó csapatot.
A bőgés kezdete óta több alkalommal találkozott a dagonyához járó öreg bikával és tudta, hogy kedvező széliránynál biztos lövési lehetőség adódhat. Azt is tudta, hogy a bokrok közt gyorsan kell lőni, amit nem nagyon remélt vendége tegnap esti ideges viselkedése után.
Mindezek ellenére bízott a hajnalban és örült, amikor meghallotta a völgy túlsó oldalán kezdődő és fokozatosan erősödő bőgést. Jó érzéssel nyugtázta, hogy a várakozásra kiválasztott hely kedvező.
Látom, már jön is. Micsoda fenséges látvány a bokrok felett méltóságos nyugalommal bólogató hatalmas agancs! A távolság száz méter. A bika fél keresztben, nagyon lassú lépésekkel, meg-megállva vonul tehenei után, időnként kitűnő lövési lehetőséget mutat a ritkán álló cserjék között.
Tivadar a vendéghez hajol és súgva mondja, hogy amikor kedvező helyzetbe kerül, lőhet.
Günther felemeli fegyverét, céloz, céloz, de nem lő….
-Na mi van? Miért nem lő?! Már csak negyven méter a távolság! Rábőgök, hogy ismét megálljon…
A bika megtorpan.
-Schiessen! – sziszegi Tivadar mérgesen, miközben észreveszi, hogy a fegyver táncol a vendég kezében. És ekkor végre dörren a lövés…
A bika jelzés nélkül rohan el. Tivadar biztos abban, hogy nincs találat. A rálövés helyét azért megvizsgálja, de nem tud felfedezni sem vágott szőrt, sem vért, csak az elugrásnál a sárba nyomódott csülkök mély gödreit.
Az események után tisztában van azzal, hogy a két biztos hely esélye minimálisra csökkent és nagy a valószínűsége annak, hogy a borzas nyakú elhagyja rendszeres váltóját. Azért „biztos, ami biztos, két alkalommal a magaslesen, egyszer pedig még a gödrösi dagonyánál megpróbálkoznak. A nagy bika azonban többször nem jelentkezik.
A következő hajnalban egyedül megy körülnézni. Ismeri jó a területet, a váltók és tartózkodó sűrűk rendszerét. Végiggondolja a lehetőségeket és arra a feltételezésre jut, hogy a kétszer megriasztott bika a Szakadékos környékére válthatott át teheneivel.
Figyelembe véve ezt és a hajnalban délre fordult szelet, az ördöggunyhói legelőre megy a Kőkút közelébe. A Szakadékosban tartózkodó szarvasok általában ide szoktak leváltani.
A madarak még nem pityeregték a hajnalt, amikor a Kőkúttal egy magasságban, az erdőtől mintegy kétszáz méterre, meghallotta a borzas jellegzetes hangját. Távcsövében már szét tudta választani a mozgó foltokat és köztük már-már tisztán kivette a nagy bika alakját, amikor a csapat valamitől megriadva beszaladt az erdőbe. Utánuk indult. Sikerült annyira közel jutni hozzájuk, hogy nyugodtan megnézhette a hatalmas öreg bikát. Bosszantotta, hogy nincs most vele a német, aztán arra gondolt, hogy meg kellene lőni és átadni a vendégnek azzal, hogy a gödrösi lövés mégis talált…
Gyorsan lebeszélte magát erről a lehetőségről, megvárta amíg elhelyezkedik a csapat és elindult haza. Ismét bizakodni kezdett, csak az nyugtalanította, hogy a Szakadékoshoz nagyon közel van a vadászterület határa és a szarvasok könnyen átválthatnak a szomszédba, ha napközben valami megzavarja őket.
Délután terepjáróval indultak a Kőkúthoz, innét felgyalogoltak a Szakadékos nyiladékáig.
-A sziklás tetőből általában későn szoktak kiváltani a szarvasok. Ha a dagonyához állunk le, kicsi a valószínűsége annak, hogy még világosban odaérkeznek.
Ha egy kicsit ügyesebb lesz a vendég és nem izgulja el ismét a lövést, meg kell lennie a bikának.
A régen elhagyott kocsi csapásokon viszonylag csendben tudunk előre haladni és így egy kis szerencsével összeakadhatunk a feketeagancsúval.
Már egészen jól bőgnek odabenn és az ismerős hang is köztük van.
Na, Hubertus segíts!! – megpróbáljuk.
Nagyon óvatosan, méterenként meg-megállva és a szelet állandóan figyelve közelítettek a bőgés felé. Ötszáz méter utána, erős agancs csattogást hallott, néhány pillanattal később pedig recsegni kezdett az erdő, és a zaj erősödve közeledett…
-A szelünk végig jó volt, tehén sem volt a közelben, amit megugrasztottunk volna, majdnem teljes csendben tettük meg eddig az utat. AZ előttünk zajló eseményeknek tehát nem mi vagyunk az okozói. Biztosan valamelyik erősebb szemtelenkedő mellékbikát leckéztette meg az öreg és azt hajtja felénk. Erre most nem volt szükségünk, de azért felkészülünk a fogadására. Szólok a vendégnek, hogy figyeljen…
Tivadar elképzelése rövid időn belül igazolódott. Harminc méterre tőlük a bokrok közt futva megjelent egy jókora mellékbika.
-Most nagyon figyeljen! Ezután rögtön jön a bikánk. Amikor megtorpan, azonnal lőjön – suttogta Tivadar és közben felvett a földről egy jókora suhángot. Ekkor megjelent a fekete agancsú. Tivadar nagyot vágott a mellette levő, félig elkorhadt karvastagságú fára…
A bika azonnal megállt, erősen figyelt feléjük.
-Schiessen, schiessen! – suttogta a vendégnek, de mindjárt látta, hogy az események, a bika közelsége annyira felizgatták, hogy képtelen a pontos lövésre. A szél hirtelen megfordult, a bika pedig rohanni kezdett visszafelé.
-Gyerünk vissza a nyiladékra! – mordult németül, aztán szemrehányó hangsúllyal vendége arcába mondta magyarul: összeszedhetnék már magad egy kicsit!
-A nyiladékra érkezve megálltak és Tivadar felmérte a lehetőségeket. A bika nem riadt meg túlzottan, tehát nem valószínű, hogy elviszi teheneit.
Arra szerencsére sokkal több az esélyünk, hogy mellékbikák miatt mozgásban levő csapat hamarabb indul a dagonyához. Sietnünk kell, nehogy megelőzzenek.
Intett a vendégnek és tempós lépésekkel indult a Szakadékos északi végénél levő dagonyához, nem törődve azzal, hogy a vendégvadász mennyire bírja az iramot. Amikor leértek és elhelyezkedtek megnyugodott. Hallotta az öreg hangját fent az oldalban és a közelségéből tudta, hogy a tegnapi váltóját tartva útba ejti ezt a dagonyát.
Az események azután gyorsan peregtek. Megjelent a vezértehén, utána pedig a csapat többi tagja, bika nélkül. A bőgés elhallgatott és a beállt csendben jól lehetett hallani az egyik tehén kényeskedve szólítgató nyekergését.
-A bikának pillanatokon belül ki kell lépnie! Csak most emberelné meg végre magát ez a „dajcs” és akkor nem kéne tovább kínlódni vele!
Tivadar is izgul, amikor a borzas nyakú méltóságos mozgással megjelenik és lassú léptekkel közeledik a tehenekhez..
A távolság a lehető legjobb a lövéshez, most megáll a bika, keresztbe fordul. Na, most segíts rajtunk jó öreg Hubertusz! – sóhajt Tivadar és lövésre szólítja fel vendégét.
A másodpercek töredékeinek némasága kibírhatatlanul feszíti idegeit.
-Miért nem lő már???
Szinte fájdalmat érez, amikor elcsattan a lövés…
-Talált! Végre talált! Tisztán láttam a bika megugrásából, hogy érte a golyó! De lőni kéne még, hogy biztos legyen, hisz a jelzése nem volt egészen egyértelmű.
-Schiessen, schiessen! – kiáltja, miközben mérgelődve tapasztalja, hogy a kapkodó vendég ismét késik a lövéssel, ezért felkapja puskáját és az eltűnő után lő…
A vendég még mindig a fegyverével bajlódik, amikor hozzálép és gratulál a jó lövéshez. A maradék világosságnál találnak vért, nem messze a rálövés helyétől. Egy darabig követni tudják, aztán teljesen besötétedik és a vérnyomok is elfogynak.
Tivadar nyugtalankodva állapítja meg, hogy a sebzett állat egyenesen a szomszéd vadásztársaság területe felé vette az irányt, és hogy gyenge májlövést és comblövést kaphatott.

KÉNYSZERPÁLYÁN

Éles süvítést hallott, aztán az Édesfüves felső részéből nagy dörrenést. Felkapta fejét és látta, hogy a tehenei beugranak az erdőbe. Ijesztő, rossz érzés borzongatta meg, majd ő is az erdőbe lépett. Tehenei iramodásnyi távolságban várakoztak.
Az elmúlt években sok hasonló dörrenést hallott, két alkalommal a dörrenés neki is nehezen múló, kínzó fájdalmat okozott, azóta aztán azonnal helyet változtat, ha hasonló süvítést hall.
Megrázta hatalmas agancsú fejét, csendesen mocorgott, aztán kíméletesen oldalba vágta agancsával kedvenc tehenét, értésére adva, hogy nem mehetnek vissza az Édesfüvesre.
A vezértehén kényeskedve felnyögött, aztán elindult a sok friss levelet kínáló bokros felé. A többi tehén megadóan lépkedett mögötte.
Ahogy közeledtek, meghallotta, hogy a kiszemelt helyen két társa mérgesen perlekedik egymással. A hangokból azt is megállapította, hogy egy fiatal tehén kegyeiért folyik a párbaj.
Mély, rövid kiáltással szólította fel az erősebbik bikát, hogy hagyja el ezt a területet és engedje át neki a fiatal tehenet.
Az idegen visszakiáltott, hogy ő van itthon és a betolakodónak itt semmi keresnivalója, aztán reccsentek az összeakasztott agancsok…Rövid dulakodás után a borzos nyakú győztesen bődült fel, majd odasétált a fiatal tehénhez, szeretettel megbökdöste orrával és a többiek közé terelte.
A bokros levelei megremegtek, és az elindult légáramlat tudomására adta a bikának, hogy közeledik a hajnal.
Indulásra szólította teheneit a nappali tartózkodóhely felé, amelynek dagonyáiban az összegyűlt víz kellemessé tette a – mostanában – különösen meleg napokat.
A vizes-helyekhez közeledtek, amikor furcsa, kihívó kiáltás állította meg. Nem értette, de nagyon idegesítő volt a hang…A következő pillanatban erős, csípős ütést érzett a nyakán és szinte egyidőben hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt.
Menekülve rohant a sűrűbe, majd rövid vágta után lépésbe lassult, megállt, hallgatózott. Elhatározta, hogy ezt az eddig biztonságot adó kellemes tartózkodó helyet nem keresi fel többet.
A sötétedés beálltával óvatosan, nagy kerülőt téve, a Friss-víz melletti Savanyús legelőre tartottak. Késő este eresztette csak ki teheneit az erdőből és még messze volt a hajnal, a mikor a legelő túlsó oldaláról hallott furcsa zajok miatt visszafutottak az erdőbe.
Már a koronák alá is beköszöntött a reggel, amikor elhelyezkedtek a mély szakadásokkal tarkított sziklás sűrűben. Nappali tartózkodó helyük ettől kezdve ez volt. Itt újabb bikák nyugtalanították pihenését, de ereje, nagysága és sokéves tapasztalata mindig győzelemhez segítette.
Egyik délután hívatlan, követelődző bikát űzött épp ki a sűrűből, amikor emberszag csapódott orrába. Riadtan ugrott vissza teheneihez.
A tehenek elindultak a sziklás oldalon lefelé és hiába igyekezett visszafordítani őket, nem engedelmeskedtek. Közben újabb bika férkőzött a csapathoz, így aztán ismét csak a tehenek birtoklására gondolt és a vetélytárs elűzésére. Miután elkergette a tolakodót, sietve indult a többiek után.
Az enyhülést adó dagonya közelébe ért, amikor ágroppanás állította meg. Hatalmas ütés érte az oldalát, összerándult izmai rugóként lökték előre…
Hasító fájdalmat érzett hátsó combjában is, de rohant tovább. Pillanatokon belül zsibbadás járta át minden porcikáját, olyan, amelyeket akkor érzett, amikor élethalálharcát vívta azzal a bikával, amelyik kiverte tavalyi területéről, és ami után erre az Édesfüves területre vándorolt.
Abból a fáradtságból hamar kilábalt, de most egyre mélyült benne ez a tompító, fájdalmas zsibbadás…
A fák és bokrok úgy maradtak el mellette, hogy nem is tudta merre jár. Bikák mordultak fel méltatlankodva, amerre elfutott, erős üzekedési illatokat csapott orrába a szél, de elsötétülő agya azt diktálta, hogy most semmire sem lehet figyelni, csak menekülni kell valamilyen enyhítő, biztonságot adó sűrű felé….
Nekirohant egy fának, összeesett. Minden erejét összeszedve felállt és megpróbált tovább rohanni. Szeme előtt minden elhomályosult, az egész testét átfogó félelem vitte csak előre. – Menekülni! Menekülni! Menekülni!
Még érezte, hogy tüskés bokrok tépik oldalát, aztán loccsant alatta a víz. Elnyúlt a vizes teknőben, testét lebegtető remegés fogta el és hátsó lábaival rúgta, rúgta magát egyre mélyebbre, hogy egész testét beborítsa a nyugtató, enyhítő sár….