dr. Saád Ferenc: Nehéz kutya nélkül

Sok évtizedes és változatos vadászéletem soha el nem múló szeretete és hálája kísérte és kíséri még ma is leghűségesebb vadászbarátaim, vadászkutyáim emlékét.
Ismerkedésünk napja a múlt század végére eső születésem napja volt, a mikor Édesatyám bemutatott családunk akkor élő hűséges két tagjának. Indíts és Fordíts kopókutyáinknak, mert hogy kutyás család voltunk. Puskám szegre akasztásáig, illetve kényszerű bérházba költözésemig egy napig sem voltam vadászkutya nélkül.
Mivel a Kárpátokról Csallóközig, Máramarostól, Szatmártól Borsod, Heves megyéig jártam puskával Diana rögös, de örök szépségű és felejthetetlen tájait, ennek megfelelően a medvét, disznót hajtó és állító kopóktól, airdale terrierektől, a kotorékebekig, vérebektől a vizsláig, a vadászkutyák minden fajtája megfordult a kezem alatt. Kutyáimat magam neveltem és épeztem ki. Ezért kaptam az „aranykoszorús mesterkiképző” megtiszteltető címet és jelvényt. Csak használati vadászkutyáim voltak. Más országokba, sőt, tengeren túlra is jutott belőlük.
A mai intenzív vadtenyésztés és vadvédelem nemcsak egyéni, vadásztársasági, hanem államérdek is a befolyó valuta és idegenforgalom szempontjából. Ha tehát csak ezeket a súlyos milliókat nézzük, a megfelelő vadászebek tenyésztése, tartása, nevelése, használata indokolt, mondhatnám, parancsoló szükségszerűség. Ha megfelelő vadászkutyák (véreb, vizsla) lettek volna kéznél, az elveszett vad jelentős része megkerült volna. Ez a dolog anyagi oldala. Ennél nálam sokkal súlyosabban esik latba – és remélem, minden emberséges érzelmű természetet kedvelő, vadat szerető igazvadásznál – a sebzett vad mérhetetlen kínszenvedésének megrövidítése.
Mi váltotta ki nálam a fenti megállapítást? Elmondom. Bár gyermekkorom óta a legszigorúbb vadászerkölcsök szerint nevelkedtem, fiatalkori hevességemben mégis az alábbi eset történt meg velem.

Egy meleg augusztus eleji napon Atyám mauserével őzbakra cserkeltem. De mivel nálunk, az alacsony Tátrában még augusztus 10-15-ig is ugrottak a bakok, sípot is vittem magammal. Egy sűrű, fiatal fenyvessel határolt, málnával, füzikével, epilóbiummal benőtt nagy tarvágással szemben ültem le, és hosszabb idejű leselkedés után sípomba fújtam. A harmadik ismétlésnél velem átellenben kb. 250 lépésre tőlem egyszer csak megvillant valami vörösesség. Hosszas távcsövezés után megállapítottam, hogy egy közepes bak. Tovább hívtam. Lassan mozgott, óvatosan. Egyszer látom, hogy ugrásszerű futásnak ered és elő-elő villan egy másik őz. Tudtam, hogy a bakomat már be nem hívhatom, ezért elkapott az ifjúi hév és a nagy távolság és az eléggé fedett terep dacára odalőttem. Lövésemre a jobb hátsó fele megrogyott és beváltott a sűrű fenyvesbe.
A sebzés helyén vért találtam. Behatoltam a sűrűbe. A sötétedéssel a nyomot elvesztettem.
Mivel otthonomtól körülbelül 2 órányira voltam, hosszú orral hazabandukoltam. Másnap Atyám kérdésére elmondtam az esetet. Először a nagy távolság és a rossz látási viszonyok miatt leadott lövésemért kaptam a megérdemelt szidást, másrészt azért, mert az akkor birtokunkban lévő THurn-Rumbach tenyészetéből szárma kitűnő vérebünket nem vittem magammal. Reám parancsolt, hogy a vérebbel keressem meg a bakot. Nem tudom miért, de csak harmadnap mentem ki a vad keresésére. A kutya a lövés helyén jól felvette a csapát és bevezetett a sűrű fenyvesbe. Itt egy idő múlva bizonytalankodni kezdett és mivel szakadékos árkok is nehezítették a pórázon való követést a kutyát leoldottam. Vagy tíz perc múlva egy szakadék mélyén hallom az állóra csaholást. Hozzá siettem és mély megdöbbenésemre láttam, hogy a szerencsétlen bak még él, de felkelni nem tud.
Jobb felső combján mély üszkösödő seb tele pondróval, és három helyen róka vagy nyest által szakított sebbel. Szemében borzalmas szenvedésnek leírhatatlan tükre.
A látványtól elborzadva adtam meg neki a kegyelemlövést. Otthon be kellett számolnom a történtekről. Atyám megfelelő szöveggel a kifőzött agancsra gyászszalagot kötött, és így kellett a falra akasztanom, mementóként. A szenvedő őz tekintete hetekig elkísért és bár jó lövő voltam, 150 lépésen túl, nagyvadra soha nem lőttem. Ez arra is jó volt, hogy megtanuljam a lehetőségig a vadat becserkelni, és ha csak tehettem, mindig elkísért cserkeléseimre valamelyik hűséges vadászkutyám.
Tótmegyer határában foglyászva az egyik vadőr angol pointere vadat áll előttem. Bíztatásra lassan húz előre, de aztán megáll, mint a cövek. Rebbenteni akarva előrelépek, és meglátom az előttem 3-4 lépésre lapuló foglyot. Mivel nem repült fel, hozzá léptem és felvettem Még élt, de siralmas látvány volt a már üszkösödő sebbel. Előző napi foglyászatunk szomorú és szenvedő áldozata. Mit szenvedhetett volna még, ha a vizsla meg nem találja! A kutya nélkül vadászók mindig gondoljanak erre!
De a kutyával való vadászatnak van másik előnyös oldala is. Nem tudom ki hogy van vele, de én az apróvad vadászatot el se tudom képzelni vizsla nélkül. Kedves vadásztársaim! Higgyék el nekem, hogy a jó vizslának a munkája az eredményességen kívül páratlan esztétikai élvezetet is ad és szórakoztató is. Van-e szebb látvány, mint két jól bevadászott, egymásnak szekundáló vizslával egyszerre vadászni. Az egyik nagy relációban keres, a másik kisebb kilengéssel dolgozik, vagy a vadász lábánál megy és csak a lőtt vadat apportírozza. Mert gyakran vadászunk így, két kutyával.
Persze a világ nagyot fordult. A ma élő és vadászó vadászemberek jelentős részének az urbanizáció, a bérházi lakások, a rohanó élet, a brigádban való vadászat stb. folytán nincs meg a lehetősége vadászkutyák tartására, nevelésére, esetleg tenyésztésére. De a hivatásos vadászoknak, vadőröknek, falunk élőknek nemcsak módjukban áll vadászkutyát nevelni, hanem – a mai fejlett és mindinkább kulturált vadászati viszonyok között – ez valósággal erkölcsi kötelességük.
A mai, világviszonylatban is híres, mind mennyiség mind minőség tekintetében is elsőrangú vadállományunk magas számú külföldi vadászt csalogat hazánkba.
Ezek között számosan vannak kulturált vadászati viszonyokhoz szokott, vagy abban felnőtt vadászemberek, akiknek hazájában a megfelelő vadászkutyák tenyésztése, használata közismert és elengedhetetlen tartozéka a vadászatnak.
Nekünk is elemi kötelességünk ehhez a színvonalhoz felzárkóznunk, és bebizonyítanunk, hogy nemcsak vadállományunk mennyisége és minősége szerint vagyunk Európa egyik leggazdagabb nemzete, de a kitűnő segítőtársak, a vadászkutyák tekintetében is álljuk a versenyt. Sokszor hallottam, hogy az angolok és a németek a használati ebek tenyésztése, standardizálása, nevelése tekintetében évszázados és elévülhetetlen érdemeket szereztek.
Sajnos a mai vadásztársadalom megfeledkezik arról, hogy nekünk is voltak kiváló és használati világversenyeket nyert vadászkutyáink, tenyésztőink, idomítóink. Nekünk sincs mit szégyenkeznünk, csak ezek nyomdokaiba kell lépnünk.
Ma, amikor a bérvadászatok, a külföldi vadértékesítések folytán eddig soha nem tapasztalt hatalmas pénzösszegek folynak be az a vadásztársaságok kasszájába, úgy vélem, hogy a használati vadászebek felkarolása, tenyésztése, nevelése alapvető érdekünk. Ennek előfeltétele pedig egy kutyát szerető, kutyához értő vadászgeneráció felnevelése.