dr. Magyar László: Őszi libázás

Napközben még teljes erővel tűzött a nap és a rétek fölött fáradt ökörnyálat sodort a nyirkos őszi szél, este azonban megcsikorgatta fogát az idő, az öreg szelet fiatalok váltották fel és hideg lett, kegyetlenül hideg. Október vége volt.
-Le kellene mennünk – mondta Laci.
-Le – egyezett bele Péter.
Én hallgattam.
Nem nagyon akaródzott kikászálódnunk a kocsi biztonságos melegéből. Egész nap olasz vadászokat kísértünk. Éhesek voltunk, fáradtak, alaposan át is áztunk. De a Morotva éppen utunkba esett, és ha már arra jártunk, nem akartuk kihagyni.
Laci kilökte az ajtót.
-Hozzátok a puskát – mondta -, én majd gágogok.
Brunótól, az Afrikát járt vendégvadásztól kaptunk egy gágogót. Kanadában használta, ott is gyártották, az északi libák hangjára. Vett belőle ötöt, s egyet nekünk szánt. Évek óta járt hozzánk, megkedveltük egymást.
A szél vágott, mint a borotva. Péter csattogtatta a fogait, akár a veszett farkas, Laci a nyakát húzta dzsekijének prémgallérja mögé, én meg csak sziszegtem. Versenyt a széllel. De neki jobban ment.
Bukdácsolva, a puskát markolva ereszkedtünk le a gát oldalán. A sás magasan állt a Morotva körül, s a délutáni esőtől csurgott róla a víz.
-Akár a tóba is belemehetnénk – vacogta Laci -, olyan lucsok van. Az állagunkon nem sokat változtatna.
Ő ment elöl, s így a víz jó része is neki jutott. Mire mi odaértünk, ő már leverte a nagyját. Azért persze maradt nekünk is.
-A reumám, a reumám – nyüszített Péter. – Kölykök, az áldóját!
A lábával mindenféle kaszáló mozdulatokat végzett, hogy a vizet a levelekről lerúgja.
-Maradj csendben, öreg! – mordult rá Laci. – Úgy jössz, mint egy bivaly csorda.
Péter azonban tovább kaszált
-Rosszul neveltem ezt a kölyköt – vélte. – Nincsen benne semmi tisztelet az öregek iránt.
Két év volt közöttük, és mindent összevetve: hármuk közül én voltam a legidősebb.
-Péter maradjon az öreg fánál – rendelkezett Laci -, mi meg lemegyünk az árokig.
Az árok valójában egy kiszáradt csatorna torkolata. Árvizek idején itt ömlik a Tisza a Morotovába, s itt is húzódik vissza. Halat, iszapot és mindenféle vízinövény magvait hagyja a folyó a sekély tóban. Évről évre költenek a nádasban a vadkacsák, s néhány függőcinke is elkészíti művészi fészkét. Csendes, nyugodt hely ez. Nyáron őrzi a mély dágvány s a milliárdnyi szúnyog. Csak ilyenkor, ősz végén s főleg, ha száraz idő van, lehet meglábalni a sást, a bizonytalanul imbolygó, süppedős talajt.
Laci jól ismeri a helyet. Itt nőtt fel ezen a tájon, s mint hivatásos vadász, elég időt is tud szentelni a megfigyelésekre.
-Jó hely ez – állapítja meg. – Az összes vadkacsa visszajár ide, amelyik ebben a sásban látta meg a napvilágot. Csak hát, amíg keresni lehetne őket, itt van a sár meg a szúnyog. Persze lehet, hogy jobb is így. Kell a vadnak egy hely, ahol nyugodtan megpihenhet, biztonságban érezheti magát. Most már csak húzáson kaphatunk el valamit.
-Libákat – mondtam.
-Meglátjuk.
Péter közben elérte a fát. Ahogy visszanéztem rá, láttam, hogy belesimul a csupasz ágak takarásába. Erősen szürkült, de azért még látszottak az alakok, határozottan kirajzolódtak a körvonalak.
-Nincsen felhő – nézett fel Laci az egyhangúan szürke égboltra. – Hideg lesz az éjjel.
Azért elértük a csatorna torkolatát. A magas sás között csupaszon sötétlett egy keskeny földsáv. Kicsit csúszott a felső rétege, de az eső csak ár centiméternyire tudta átáztatni, alatta porzott, repedezett a föld. Félrerugdaltam a sarat, hogy legalább a talpam alatt legyen száraz a hely, aztán letöröltem a 12-es bock csövét, s becsúsztattam a két rézkupakos, 6-os söréttel töltött patront az éhes töltényűrbe.
Meglátjuk, mit tud ez az ágyú – pillantott Laci becsmérlően vadonatúj fegyveremre.
Ő angol agyas 20-as Lancastert használt, egyikét a kevés számú utolsó mohikánoknak, amelyek még szólnak néha a vadászatokon, Péter pedig 16-os IZS-t. Az én bockom kalibere és robosztus külseje miatt szálka volt a szemükben.
-Jó lesz, ha befogod a füledet – tanácsoltam.
-Ez szól is, nemcsak köhög, mint holmi nyavalyás húszasok.
-Nem tudom, hogy találhatott ki valami elmebeteg olyat, hogy a csöveket egymás alá rakja! Olyan így az egész fegyver, mintha nem is vadászpuska lenne, hanem valami néprikító szerkentyű. Na, és ez a pofadék! A helyedben elbújnék vele! Hogy lehet sörétesre pofadékot rakni!
-Ilyen, hát ilyen – morogtam.
Az igazság az, hogy a pofadékot eleinte én sem kedveltem. Erősen zavart az arcom mellett domborodó fatömeg. Aztán néhány lövés után hozzászoktam, s már nem figyeltem rá.
A szürkület egyre mélyebb lett. Már nem láttam a nádas fölé magasodó fák ágait, csak egybefüggő, sötét tömegüket. A szél hideg nótákat fütyült a fülünkbe és a vizes ruha nyirkos öleléssel markolta didergő bőrünket.
-Ronda egy idő van – vacogta Laci.
Csak bólintani tudtam elmés megjegyzésére. Aztán egyszerre könnyű szárnyak suhanása hangzott és egy böjti réce villant el fölöttünk.
Mire emeltem a puskát, már nem volt sehol.
-Mi lesz? – nézett rám csúfondárosan Laci. – Én levettem volna. Azzal a nyavalyás húszassal.
-Libákról volt szó – emlékeztettem.
De a szél már nem csípett, és a ruha sem volt olyan hideg. A második kacsa oldalról jött. Nagytestű tőkés volt, elég lassan is repült.
A bock utána szólt, és a kacsa behullott a nádba.
-Ki kellett volna hozni a Vicát – jegyeztem meg.
-Tudod, hogy összeverekszik Pali bácsi Cilijével, s ha együtt vannak, több belőle a kár, mint amennyi hasznot hajtanak. Csak egymásra figyelnek. Különben ezt a kacsát megtalálom én is….
Egy pillanatig tétovázott, méregette a nádast, hol a legritkább, aztán összeharapta a fogát, s begázolt a lucskos növényzetbe. Úgy húzott előre, mint egy jó orrú vizsla, s pár perc múlva már hallottam elégedett kiáltását:
-Megvan! Viszem.
Tarka tollú öreg gácsér volt. Elég messze kiengedtem, s így mindössze pár szem durva sörét érhette. Teljesen épnek látszott, nem volt tépett, roncsolt.
Péter IZS-e is eldördült. Loccsanás kísérte, aztán a növényzet tördelésének nesze.
-Nem lesz liba – mondtam.
-Csak várd ki a végét.
Újabb kacsa villant, de ezt már nem bántottam. Laposan jött, Péter irányvonalában. Előrenyújtott lábakkal érte a vizet. Halk loccsanással ráereszkedett, s aztán már csak elégedett hápogása hangzott.
Laci elővette a gágogót. Harmonikás bőrszerkentyű volt, a végén gömbölyű fasíppal. Ha az ember a sípot a magasba emelte, s a másik kezével szaggatottan, gyorsan nyomogatta a harmonikás részt, a nádasok fölött fülhangzott a költözködő vadludak szomorú éneke. Csak persze mélyebben, idegenszerűbben, mint ahogy megszoktuk.
De a ludak válaszoltak rá. Szinte a semmiből kanyarodott fölénk egy csapat.
Érkezésüket előbb szapora lilikelésük jelezte majd meghallottuk a szárnycsapásokat is. A Tisza vonalát megkerülve oldalról, a gát felől közeledtek.
-Húzódj le! – vicsorgott Laci.
A csapat a szokásos V alakban jött. Valahová messzebbre igyekezhettek, hogy felvették az utazási alakzatot. Céljukról nyilvánvalóan a csalogató gágogás téríthette el.
Nagy kört írtak le fölöttünk. Aztán felbomlott a rend, összekavarodott a csapat. Nagy zsivajgással ereszkedni kezdtek. Megemeltem a puskát.
-Maradj veszteg – suttogta Laci -, még messze vannak!
Magam is láttam. A mozdulat reflex volt csupán. A gágogó szaporán vartyogott, Laci inaszakadtából nyomta, s a lilikek feleltek rá. A puska az arcomhoz simult. A nemrég még szokatlan pofadék kellemesen súrolta a bőrömet. A kavargó alakok egyre nagyobbak lettek. Karcsú, sötét tömegükből messzire nyúltak a csapkodó, hosszú szárnyak. Sötét volt már teljesen. Még egy pillanat, s a libák éppen ideális távolságba kerültek.
Már fogta őket a sörét, de még nem roncsolta.
Meghúztam a ravaszt. Tűzcsík vágott az éjszakába. Aztán még egy. Az erősen szűkített csövek jókorát sóztak a vállamra. De egy liba loccsanva hullott előttünk a tóba, s a már felfelé törekvő csapatból is kettétört egyet a bock kemény üdvözlete.
A ludak Péter fölött húztak el. Egy gyorsvonat sebességével igyekeztek a veszélyes körzetből kijutni, s már elég magasan is jártak. Az IZS kétszer szólt utánuk, s az utolsó előtti liba megbicsaklott a levegőben. Tett még egy-két bizonytalan szárnycsapást, küszködött az elmúlással, majd szárnyait összehúzva, élettelen kő módjára zuhant a nádba.
Álltunk a csendben, a lőporfüstös, fanyar éjszakában, aztán Laci összecsukta a gágogót. A levegő sírva, sípolva ömlött ki a szerkezetből, mintha a becsapott rokonokat gyászolná.
-Menjünk – mondta barátom csendesen. – Ez a három pont elég.
A csökkenő élettér jutott eszembe, a fogyó, egyre kisebb létszámú vízi vadállomány, s igazat adtam neki.
Aztán be kellett másznom derékig a Morotvába, a második libáért, s a jéghideg vízben ismételten eszembe jutott, hogy „eb a vadászkutya nélkül”, még ha közben a szalonnával tűzdelt libamellre gondol is.