Mikó István: Őzhívás

A nyárád menti völgy csöndben várta a napfelkeltét: szél nem rezdült, eső nem vert, hallgattak a madarak s a távol alvó falu felől hallatszó kutyaugatás szinte növelte ezt a némaságot. Mégis érzett, hogy az egész táj valamikét egy történés részese – közeledik hozzá a hajnal.
Végtelen lassan világosodott, másodpercnyi apró változások ezreinek ürességéből állott össze a nyári reggel szertartása. Ahogy szürkéslilától halványrózsaszínig váltogatta színárnyalatait a keleti ég s mind élesebbé vált, a hegygerinc fáinak körvonala, úgy bomlottak ki az éj szürkeségéből az erdőkaréj ölelésében fekvő rétek, gabonatáblák zöld és sárga foltjai. A patak mentét még sokáig tejfehéren ülte meg a köd, derült, tiszta időt ígérve aznapra.
A magaslesen két árnyalak: az öreg vadász és kísérője ült, moccanás nélkül figyelték környezetük ébredését, amelynek – talán időtlen időktől az ember is részese volt, s amelyből ha nem is mindent, de sokat látott…
Látták most is, ahogy a harmattól ázott pockos nyúl riadtan kiszalad az erdő szélére s észrevették, amint a róka lemondó farkbillegetéssel feladja a nyúl csapáját s eltűnik a kukoricásban. Hallották az éjjeli szállását elhagyó fácánkakas kakatolását, s a szemközti szarvaskerep szélén meglátták az ott legelő barnácska sutát is. Azt már inkább csak érezték, hogy oldalt, a búzában is mozog valami.
Az öreg bakból csak szürke pofája, vastag nyaka, zömök, sötét hátvonala látszott, amint szinte úszott a magas, túlérett gabonában. Jóval füle fölé nyúló agancsának fehér hegyei élesen villantak a derengésben. A félhomály és a vadászház kapitális agancsot sejtetett.
A bak egy kökénybokor mögött igyekezett „szél alá” kerülni, majd onnan hirtelen kilépve pillantotta meg a kicsi sutát. Egyszerre lökésszerűen érezte torkában lüktetni vérét. Megállt. Tekintete szinte itta a nőstény tökéletes formáinak látványát, odacsillogó szemét, nyakának ívelését, hátának rugalmas vonalát.
A suta látszólag nyugodtan legelt, s ha feltehető, hogy egy őzbak bosszankodik, akkor nyilván bánthatta ez a közömbösség. De bízott abban, hogy ez csak amolyan kényszerű takarás, amely mögött ott van a vágy és a vonzás minden varázsa. Pedig már évekkel ezelőtt észrevette, tudta, hogy másik erős bakhoz tartozik, azzal van üzekedéskor, s a tarvágás tisztásain nem egyszer látta első gidáival is.
Az idei nászidő is úgy kezdődött, mint eddig annyi más, s ő lenn a zabban hajnalonként a beérés biztonságával kergette immár megszokott sutáját.
Aztán egy este új hívást hallott; az alkony csendjébe melegen, halkan búgó, elnyújtott „…piuuu”-t. Ellenállhatatlan hívást, amelyről azonnal tudta, hogy neki szól – legalább abban a pillanatban minden bizonnyal, – csak neki. Akkor érezte először ezt a torokfojtó vértódulást, s indult szinte álomba járón, minden óvatosság és vigyázat nélkül a hang után.
Napokkal később a Mélyvölgy felé jártában, friss „boszorkánygyűrűk” csapáján a puha, felázott földbe nyomott éles, keskeny patarajzolatokban vélte felismerni a kis suta nyomát. A mellette mélyebben, vastagabban bevágódó nyom gazdája alighanem az a torz, gyilkos agancsú gavallér lehetett, amelynek garázdaságáról sokat tudtak ennek az erdőrésznek a vadjai.
A közelből hallott riasztás nem volt az ismert vetélytársé. Jól esett volna megkeresni ott a fiatalosban s szegett nyakkal rohanni erre a harmadikra. Egymásnak dobbanó homlokkal erejét venni, csillanó aganccsal oldalát keresni.
Azóta nincs nyugta. Bármerre megy, utána jár, szeme minden vöröses folton az ő bundája színét keresi, füle az erdő minden neszéből az ő hívó hangját szeretné kihallani.
Ki tudja, hogy csak ösztöneiben, vagy tudatosan is készül-e erre a találkozásra. Hogy fiatal fákon azért próbálja agancsa vágását, vad futásokban, szíve, tüdeje bírását, hogy magát áltatva is újból és újból meggyőződhessen róla: az elmúlt tíz tél nem roggyantotta meg izmait nem törte meg rugalmasságát. Ki tudhatja, hogy egy öregedő őzbakban milyen mélységben sejlik fel a vágy arra, hogy tüzes táncot járó patája nyomán a legszebb gyűrűkbe gázolódjon a szinte szüggyel letarolt vetés s az eszeveszett rohanás után a legszebb gyönyört rejtve számára a felkeresett sűrű?
Most, hogy az áhított teremtés ismét előtte volt, minden idegszálával az ugrásra készült, arra a hatalmas, lendületes röppenésre, amellyel aztán kezdődhet végre a győzelmes hajsza.
Ekkor mintha egy múló pillanat töredékére, ismét elhallgatott volna az ébredő erdő-mező minden zaja, hogy a tökéletes csendben csak a hívás jusson el hozzá – „piu piu…piuuuu…”
Hirtelen tompa ütést érzett lapockája mögött, de azt már nem tudta, hogy ez törte derékba hatalmas rugaszkodásának lendületét is. Nem hallotta a fegyverdörrenést sem, pedig azt háromszorosan verték vissza a környező domboldalak. Csak mintha valami késég csapódott volna üvegesedő szeme elé.
A hosszú, fehér szakállas vén vadász kíváncsi izgalmában erőltetett nyugalommal közeledett, majd hosszas aprólékossággal nézte a kévényi ledőlt búzán fekvő agancsos fejet. A nap első sugarai immár a magas cserfák koronáinak csúcsát, s a ravatalán fekvő öreg bakot simogatták.