Páll Endre: Őzselejtezés

Sok tapasztalt vadász szájából hallottam már: a legnehezebben meghatározható trófeás vadunk az őzbak! A szarvasbika korát és az agancs minőségét rövid megnézés után többnyire biztosra meg tudom állapítani, de az őzbaknál már számtalanszor becsapódtam.
BEVALLOM ŐSZINTÉN, magam is így vagyok vele. Sokszor lőttem, vagy a vendégem lőtt öregnek vélt bakot, amely később csak középkorúnak bizonyult, de ugyanakkor a fordítottja is többször előfordult, amikor a vékony nyakú kistestű bakról az elejtés után kitűnt, hogy már öreg és visszarakott.
És ha a bakoknál is nehézségeink vannak – pedig náluk több az ismertető jel – úgy a sutáknál még fokozottabban előfordulhat a tévedés.
Bizonyos fokú bosszúság fog el, ha szakcikkekben és könyvekben azt olvasom, hogy az őzek válogatásánál a fejletleneket, a sovány, beteg egyedeket kell lőni. Az ilyen őzeket egészségügyi kötelességünk eltávolítani, de ezzel még nem sokat válogattunk, selejteztünk, mert ez az őzállomány szakszerű apasztásának 20 százalékát sem teszi ki. Nekünk a 80 százalék kilövéséhez kell elsősorban irányelveket készítenünk. Olyan megítélési alapnormák szükségesek, amelyeket a válogatást végző vadászok könnyen elsajátíthatnak és a gyakorlatban folyamatosan alkalmazhatnak.
NEM TUDOMÁNYOS TÉTELEKRE, nem az egyes kiváló szakemberek hosszú évek gyakorlatából eredő speciális, de nehezen alkalmazható egyedi megfigyeléseire van szükségünk, hanem olyan általános alapszabályokra, amelyek követéséből nagy hiba nem származhat, és amelynek végeredménye: a szakszerű válogatás lesz.
Ezeket előrebocsátva megpróbálom összefoglalni az őzselejtezés néhány általam fontosnak tartott elvét. Nemcsak saját megfigyeléseimet, hanem több olvasott és tapasztalt elképzelést is egységbe foglaltam, és ha bárkinek ki tudom egészíteni tudását, már elértem célomat.
MI A CÉLJA A VADGAZDÁLKODÁSNAK?
Az egészséges, erős, megfelelő számú vadállomány, amelyben tagjainak legfontosabb jellemzője az egészséges nagy test és az erős agancs.
Hazánkra jellemzően a vadászterületek őzeinek száma mindenhol eléri, sőt meghaladja az előírtat, viszont kevés területen büszkélkedhetnek olyan minőségű vaddal, amelyet az adott életkörülmények lehetővé tennének.
Tehát a minőség tartását, vagy feljavítását kell elsőrendű meghatározónak tekintenünk.
Ilyen szempontok szerint a vadászterületeket két csoportba sorolhatjuk:
1.) az őzállomány rossz, (a minőség az élőhelyhez viszonyítva gyenge)
2.) az őzállomány jó ( a minőség megfelelő, évente érmes agancsokat terem)
A rossz minőségű őzállománynál csak erőteljes szelektálással érhetünk el eredményt. Ne féljünk attól, hogy túlságosan sokat találnánk lőni. Ha következetesen és azonos szakmai előírások szerint hajtjuk végre a tervet, vagyis a ravaszt elhúzó ujjunkat csak akkor görbítjük meg, ha tudjuk, hogy mit lövünk és miért az lőjük, úgy egy generációs időszak után lényeges minőségi javulásnak örülhetünk.
A rossz állományok kiválogatásánál át kell térnünk az egyedi válogatás helyett a populációk (családok) lövésére.
AZ ŐZ HELYHEZ KÖTÖTT VAD. Nem vándorol úgy, mint a szarvas. Egy-egy őzcsoport (15-30 darab) ugyanannak a völgynek, lucernatáblának, erdőfoltnak a lakója. A párzási időben kóborló bakok sem keresnek távol, legfeljebb a szomszédos család életteréig látogatnak el. Bár a mezei őz lényegesen nagyobb mozgási körzetben él, mint az erdei, de ez a nagyság sem olyan jellegű, hogy felborítaná az őzek élettér-rendjét.
A jó vadgazda alaposan ismeri vadászterületét és a rajta élő vadállományt. Pontosan tudja, hogy a terület mely részén élnek az erős agancsú, jó bakok, és melyek azok a részek, ahol mindig csak gyenge minőségű agancsot lehet zsákmányolni. Tudja tehát, hogy melyik őzcsalád hordozza magában a jó tulajdonságokat és melyektől nem várható kimagasló eredmény.
A fenti tapasztalatok szerint a vadászterület több kisebb parcellára osztható fel, aszerint, hogy milyen agancsminőségű őzállomány él rajtuk.
A felosztás alapján a lelövési tervet a rossz őzállományú területrészekre kell összpontosítani és a legrosszabb minőségű populációk lelövésével kell végrehajtani.
A végrehajtásnál következetesen járjunk el. A lelövésre ítélt családban csak az esetleg előforduló néhány ígéretes bakot kíméljük, viszont ne kíméljük meg a legszebb sutát sem. Az örökölt tulajdonságok továbbhordozója a suta. Ha a területrészen csak rossz agancsú bakok élnek, úgy a suta is rossz, még ha szép, erős testű, akkor is. Igyekezzünk a rossz populáció teljes lelövését elérni. )Úgy sem sikerül, de a szándék a lényeg).
A terület a szomszédos jó adottságú őzcsaládokkal gyorsan telítődik. A telítődés időszakát lerövidíthetjük idegen területekről hozott őzcsaládok betelepítésével. (A telepítés végrehajtása és célszerűsége azonban külön téma, amellyel most nem foglalkozhatunk).
A JÓ POPULÁCIÓK MINŐSÍTÉSÉNÉL mindig az egész területen élő őzállomány minősége a döntő. Például egy somogyi vadásztársaság azokat a területrészeket kímélje, ahol az elmúlt 5 évben a legerősebb őzagancsokat zsákmányolták, még ha azok a 300 grammot is alig haladták meg. Míg a Békés megyei vadásztársaság éppen azon a parcellán lője ki az őzcsaládot, ahol az elejtett bakok többsége 300 gramm körüli volt, mert náluk azok voltak a leggyengébbek.
A rossz családok eltávolítása után a területen élő, megfelelőnek minősített populációkban már egyedi válogatással lőjük a hitványabbakat.
A bakok válogatásánál különös gonddal kíméljük a néhány jó agancsot viselőt. Még visszarakottan is kíméletet érdemelnek, hadd szaporodhassanak.
A bakok minősítésénél elsőrendű szempont az agancs tömege legyen. Gyenge őzállományban minden olyan bak nagy értéket képvisel, még akkor is, ha az agancsnak formai, alaki, esetleg szépséghibái vannak.
Az őzagancs bírálatánál a legtöbb pontot a súly és a köbtartalom adja. Tehát a rossz állományban lényegesen többet ér egy szűkállású, gyöngy nélküli, esetleg villás agancs, ha 400-500 grammos, mint egy szép, szabályosan gyöngyös, örökös közepes, hatos agancs, amelynek súlya csak 250 gramm.
A feljavítandó őzállományban ezért elsősorban a nagytömegű agancsok hordozói a fontosak, és ha azokból megfelelő a mennyiség, úgy már rátérhetünk a forma, szín és egyéb követelmények szerinti válogatásra.
A jó adottságú vadászterületeken, ahol biztosítottak a jó minőség feltételei, továbbra is az egyed válogatással ajánlatos a „selejtezést” végrehajtani.
A LELÖVÉST TUDATOSAN és a szakmai előírásoknak megfelelően teljesítsük. Csak biztos, alapos bírálat után húzzuk el a ravaszt.
Sok vadászterületen általános hiba a túlzott állomány és a rossz ivararány.
A vadellátó képességnél több őz tartása együtt jár az állomány romlásával. Az agancs minősége az örökölt egyedi tulajdonságoktól, a klimatikus viszonyoktól és a táplálkozási lehetőségektől függ. Megokolhatóan nőnek a legnagyobb őz agancsok az Alföld egyes részein, ahol mindezek legnagyobb mértékben adottak. A lucernásban élő, fehérjében dúskáló, kiváló vérvonalból származó és sok napfényt levező lombos erdőben élő bakok. De, hogy ezek is sokkal többre képesek, az biztos, csak jól kell velük gazdálkodni.
Nem igaz, hogy az őz nem fér meg a szarvassal. A természet tökéletes egyensúlya gondoskodik az együttélés feltételeiről. Az afrikai növényevők szimbiózisa Európában is érvényes mindaddig, amíg a kultúr-hajtások, vagy az ember erőszakos beavatkozása az egyensúlyt fel nem borítja.
AZ ŐZ ÉS A SZARVAS nem eszi el egymás elől a takarmányt. Más növényféleségek, más összetételű növénytársulások biztosítják részükre a szükséges táplálékot. Csak akkor állhat elő ütközés, ha bármelyik vadfaj túltartott, vagy olyan erős kultúrhatás érvényesül, amely már megsemmisíti a természet rendjét. A dunántúli őzállomány minőségi javítása kizárólag a vadászok szakszerű munkáján múlik.
Az ivararány, a kívánatos 1:1 viszonyszámmal szemben általában a suták javára tolódik el. A kelleténél több suta az állomány túlszaporodásával jár. Sokszor ez okozza a vadászterületek őzállományának felfutását annak ellenére, hogy jól becsülik a darabszámot, teljesítik a lelövési tervet, de az állomány mégis nő, mert nagyobb a szaporulat.
Még tovább súlyosbítja a bajt az a körülmény, hogy az ivararánynak nem tavasszal kell 1:1 arányszámmal megegyeznie, hanem a párzási idő kezdetére.
Az őzbak lelövési tervek 70 százalékát a vadásztársaságok július végéig teljesítik, és még ha kímélik is az erős, golyóra érett bakokat, a nászidőre kevesebben maradnak, mint a suták.
MI ENNEK A KÖVETKEZMÉNYE?
Az őzbak egy időben csak egy-egy sutával párzik, nem csapattal jár, mint a szarvasbika. Az őzbak csak akkor keres másik sutát, ha az elsővel befejezte a párzási időszakot. Ezalatt az üzekedő sutákhoz a fiatal bakok is hozzájuthatnak. A nemi igénybevétel miatt leromlott fiatalok, nehezebben vészelik át a telet, ezért rosszabb agancsot növesztenek, tehát egész fejlődési jövőjüket károsan befolyásolja a túlságosan korai párzás.
Ezt csak úgy tudjuk megszüntetni, ha az 1:1 ivararányt július végére állítjuk be. Az egyedi válogatás irányelveit bakra és sutára elkülönítve lehet csak tárgyalni.
Az őzbak hazánkban általában 8 éves korára válik golyóra éretté. A kiváló agancsú bakok ilyen korra rakják fel a legsúlyosabb és legértékesebb agancsot.
Képességüket azonban már az első évben elárulják. Az április végén, májusban születő bakgida novemberre kis szőrgombot, gidaagancsot fejleszt. Ezt az első fejdíszét februárig elhullajtja és az agancstőn elkezd nőni az első agancs. 13 hónapos korában, júniusban már a kész első agancsát hordja. (Erre az időre nő ki teljes fogsora is, mert az utolsó tejfogakat a 13. hónapban váltják fel az I-II-III zápfogak).
A legerőteljesebb kiválogatást az első agancsot viselő bakokban kell végrehajtani.
SÚLYOS HIBA, és a minőség lerontásával, vagy a rossz minőség megmaradásával jár, ha a nem kívánatos egyéveseket meghagyjuk.
A legnagyobb hanyagságot jelenti a gyenge első agancsúak visszamaradása. Az ígéretes első agancsnak legalább fülhosszú nyársnak, jobb esetben villának, sőt a legígéretesebbeknél 6-osnak kell lennie. Ezek a jövő alapjai.
A gombnyársas, kisujjnyi nyársas és rossz testi felépítésű éveseket könyörtelenül ki kell gyomlálni.
Fontos a lelövésük még azért is, mert a következő évben megerősödve a jó 1 évesekre hasonlítanak, nem ismerhetők fel, mint 2 évesek, ezért kímélendőnek minősítjük őket. A párzási időben esetleg már sutához jutnak, szaporítanak és mi várható egy olyan őzállománytól, amelyben az ilyen bakok végzik el a termékenyítés egy részét.
Jó esetben örökös közepes bakokká fejlődve az egész állomány gyenge minőségét okozzák.
Az 1 évesek minőségénél ne csak az agancs szerint ítéljünk, hanem az őz egész testi felépítését is vegyük figyelembe. Csak erős csontozatú, arányos testtől várható erős, kívánatos agancs. Nem a nagy test fontos, hanem az egészséges, arányos alkat. A golyóra érett bakok már bebizonyították, hogy – nem csak az átlagsúly feletti testűek képesek kapitális agancs növesztésére.
A kicsi, zömök, de erős test jobb a nagy sovány, aránytalan esetleneknél.
AZ ELSŐ AGANCS április végére kinő, de még háncsban van. A tisztítást viselője május végére, de sokszor csak júniusban fejezi be. Ne lőjük tehát a júniusban még háncsban lévő nyársas bakot, ha a nyárs hossza megközelíti a fül magasságát, viszont már májusban lőjük azokat az egyéveseket, amelyek háncsos agancsa 2-3 centiméter hosszú. Amelyik bak viszont július végére sem tisztított le, bármilyen méretű az agancsa, meg kell lőni, mert az biztosan beteg.
Az egyéveseknél tehát a fülhosszú agancs és arányos test legyen a mérce. Az sem baj, ha az egyik agancsszár rövidebb. Általában mechanikai sérülés miatt csonkult. Az ilyen bakok éljenek és fejlődjenek. Az ennél rövidebb agancsszárú gombosaktól, nyársasoktól és rossz testi felépítésűektől viszont alaposan tisztítsuk meg az állományt.
Ajánlatos és a legjobb a gombnyársasokat május, június és július hónapokban meglőni. Ebben az időszakban még olyan nagymérvű a gida és az egyéves őz közti különbség, hogy nem fordulhat elő tévedés.
Az őzagancs formája, ágai és arányai a 3. év végéig változnak. Tehát a második agancsú nyársas, ha a nyárs hosszú és nagy tömegű, vagy villás bakot, amelynek szárai vastagok, kímélni kell. Ne kegyelmezzünk azonban meg az olyan másodéveseknek, amelyek 6-os agancskája csak a füléig ér és a szárak fehér-vékonyan nyiszlettek.
A 3. évben az őzbak a közepes korba lép. Testformája, alakja „megemberesedik”. Elveszti az egyévesekre jellemző gyermekformát.
A bakgida rövidebb, zömökebb testű, novemberre homlokán kiemelkednek a gidaagancs gombjai. Hasa alján a téli szőrzetű pamacs lóg és tükre kerek. A sutagida karcsú testű, vékonyabb nyakú, kecsesebb, ezért az összbenyomás nyúlánkabbnak mutatja. Tükre ovális, szív alakú, melyből jól kiemelkedik a kötény, amely októberre fejlődik kis és a legbiztosabban felismerhető jele.
TÉLEN AZ ŐZEK csapatokba verődnek. A csapatok megfigyelésével gyakorolhatjuk legkönnyebben a nemek és korok testalkat szerinti megkülönböztetését. A betegek, soványak, fejlődésben visszamaradtak, borzas szőrűek az első látásra kiválogathatók.
Az egyes őzek viselkedése is fontos és megfigyelhető. A gidák félénkek, bizonytalanok, az anyjuk mellé húzódnak. Az egyéves suták karcsúak, vékony nyakúak, fejük még rövidebb a gidákat vezető sutáknál, melyek nagytestűek, nyugodtabb mozgásúak.
A bak második évében még fejlődik, harmadik évre éri el a rá jellemző vastagabb nyakú, ezért rövidebb fejűnek tűnő alakot. Korosbodva ezen jelleg még szembetűnőbb. Viselkedése öregedésével párhuzamosan komolyodik.
Csele Albert hivatásos vadász megfigyelése ugyancsak nagy segítséget ad, a bakok testforma szerinti kor meghatározásához ott, ahol az őz teste, illetve has vonala látható.
Az őzek kormeghatározása, testalkat, forma, agancs viselkedése, stb. alapján vidékenként különbözik és a szakemberek megfigyelései szerint számos módszerrel és jellel végezhető. Ezek felsorolása felesleges, megtanulni még könyvből sem lehet, csak a gyakorlat és a rendszeres tapasztalat alapján elsajátított tudás eredményezheti a megfelelő és aránylag biztonságos megítélést.