dr. Studinka László: Perzsai kirándulás

Öreg este volt már, amikor a leszállásnál a gépmadár nagy kört húzott a millió fény előtt, amelyek Teheránt jelezték.
A hivataloskodásokon aránylag könnyen túlestem – ott még beszéltek angolul. A taxisofőrrel azonban már csak annyit tudtam társalogni, hogy „hotel”. Aztán átadtam magam a halálfélelemnek, mert ahogyan arrafelé hajtanak, az minden képzeletet fölülmúl. Nemcsak, hogy már csaknem éjféltájt még mindig háromsorosan lüktetett a forgalom, de úgy váltogatták a sávokat és úgy kanyarodott jeles vezetőm is, hogy szinte állandóan csak a szememet takargattam. De derék ember volt, nem hagyott el, mert fél éjjel rótta velem a várost, szállást kerestünk.
MÁSNAP NAGY ÖRÖMÖMRE felkutattam Csergezán Pál festőművész barátomat, aki a perzsa sah öccsének, Abdorezza hercegnek a személyes meghívására két héttel előttem érkezett Perzsiába. Célja és munkássága volt, hogy Irán állatvilágát és csodálatos lovait megörökítse.
Együtt csináltunk utazási programot, először Irán északi részére, a Kaspi-tenger mellékére. Harmadnapjára már útban is voltunk Bandhar Pahlavi-ba, a tenger melletti kikötővárosba, amely kaviártermeléséről híres.
De nem ezért, hanem azért mentünk, mert odaát az Elburz-on (perzsául „Alborz”-nak nevezik az égbe tornyosuló egységet) a négyezer méteres hófödte hegylánc és a tengerpart között, szinte szubtropikus klímájú, keskeny síkság nyúlik végig, amelyen rizs, tea és kukoricatermés, amelynek nyugati felén a kikötőváros közelében hatalmas tóság, mocsárvilág és mellette végeláthatatlan rizsföldek terülnek el. Ezt a vidéket akartuk először látni egyedülálló madárvilága miatt. De autóút három is van észak felé, amelyek vagy háromezer kilométernyi hosszban, a Kaspi-tengert délről kerítő irdatlan hosszban, a Kaspi-tengert délről kerítő irdatlan havasok hágóin vezetnek keresztül és Észak-Irán fő ütőereit képezik.
A tengerparti síkság éghajlata szinte szubtropikus. Az Elburz északi lejtőit egész hatalmas hosszában „zöld övezet”, lomblevelű erdők – főleg tölgy- és gyertyánfélék, meg a mocsár mellett égeresek borítják, amelyek nagyon hasonlóak a hazai erdőségeinkhez, – de valahogy kissé mégis mások! – talán azért, mert október végén még olyan zöldek, mint nálunk nyáron.
EZEKNEK AZ ERDŐSÉGEKNEK az állatvilága is igencsak hasonló az európaihoz, de ezenfelül még ázsiai elemekkel is keveredik. Míg ugyanis Iránnak az Elburz vízválasztójától délre eső száraz, sivatagos fennsíkjának fő- és csaknem egyetlen vadja a golyvás gazella (Gazella subgutturosa), az ottani hegységeké pedig az ország összes magashegységében élő (és csak itt, Iránban előforduló) perzsai kőszáli- vagy bezoárkecske (Capra hirus aegargus), no meg a vadbirkák különböző alfajai (amelyek fölött a zoológusok mindmáig vitáznak), a vörös vadjuh (Red Sheep – Ovis arientalis gmelini) és délen a Perzsa-öböl vidékén előforduló Ovis laristan, az ázsiai nagyragadozók közül a már rendkívül ritka leopárd és gepárd. Az északi lejtők állatvilága sokkal gazdagabb, mert az európaiakhoz hasonló állatfajok is élnek itt.
Az erdőhatár fölött is él a vadkecske és a vadbirka, – 1958-ban lőtték az utolsó tigrist, de állítólag még mindig van belőle – az aránylag elég gyakori leopárd és hiúz, a mindenütt előforduló farkas és az európainál kissé nagyobb, de ugyanazon alfajhoz is tartozó barnamedve; a marálszarvas (Cevus elaphus maral), amely a miénknél gyengébb agancsot növeszt, – bronzérmes is ritkán akad, de jellemző a szemágnál mindig hosszabb jégág; a miénknél gyengébb, de ugyanazon alfajhoz tartozó őz, az erdőségekben nagy számban élő vaddisznó, amelynek marja mintha magasabb lenne a miénknél, dereka pedig rövidebb. Nem ritka a 27-28 centiméteres agyarú kan sem.
CSAKNEM EGY ÁLLÓ NAPOT autóztunk hát az Elburzon át a Kaspi-tenger partján fekvő Bandhar Pahlaviig, amely mellett az óriási édesvizű tó és mocsárvilág partján fekszik. Utunk végcélja, a vadász- és vendégház. A tengerparti homokos fövenyen nagy csapatokban szaladgáltak a havasi partfutók (Tringa alpina) és ugyancsak megörültem, amikor a gomolygó felhők közül közibük vágott hazai pusztáink büszke kerecsene (Falco cherrug).
A vadászház környéke e világ egyik legjobb vízi vad és szalonka gyülekező- és telelőhelye!
A vonuló madarak ugyanis szívesen követik a tegnerpartok mellékét. A Kaspi-tegner pedig annál is inkább partjai közelébe vonzza az európai Oroszország és Nyugat-Szibéria végtelen térségeiből dél felé vonuló madarakat, mert nyugat felől a Kaukázus égbenyúló hegylánca, kelet felől pedig a Türkmén-sztyeppék állják útjukat. A tengertől délre pedig hatalmas gátként az Elburz-hegység négyezer méteres havasai emelkednek. De a tenger és e havasok közötti meleg klímájú területsávon hó és fagy ritkaságszámba megy.
ESZMÉNYI TERÜLET EZ a vándormadarak áttelelésére. A három legfőbb vad itt az erdei szalonka, a sárszalonka és a vadréce. A sárszalonkák zöme már októberben érkezik, és ettől fogva ellepik a learatott rizsföldeket. Most, október legvégén még olyan zöld minden itt, mint nálunk nyárutón; ennél fogva az erdei szalonkáknak még csak az előőrsei vannak itt – az áttelelők november vége felé érkeznek és március elején vonulnak vissza észak felé, ugyanígy a récék tömegei is. A fő vadászati idény tehát későbbre, a három téli hónapra esik. Csak úgy cikáztak előlünk itt is, ott is az otthoni vizenyős zsombékosokból olyan jól ismert közép-sárszalonkák (Gallinago gallinago). Csak persze egyedül nem eredményes rá a vadászat, társaim sem voltak, saját, jól fekvő puskám sem, így a kölcsönvett puskával egyet azért lőttem. Ez is maradt egyetlen perzsai vadam!
Bejártuk azután azokat a dombvidéki lomberdőket is, ahol az erdei szalonkák telelnek, különösen tömegesen akkor, ha a magasabb hegyoldalakról a hó ide leszorítja őket. Ez azonban nem európai értelemben vett rendezett, ültetett, nyiladékkal ellátott erdő ám! Hanem itt-ott egy-egy magasabb tölggyel tarkított senyvedő rudas-bokros erdő, sok bodza aljnövényzettel. Szalonkának teremtett erdő ez! Itt is rendszerint 4-5 vadász ugyanannyi hajtóval és Magyarországról hozott magyar vizslákkal vadászik – leginkább persze bokrászva. Hajtani is szokták a hosszú csőrű madarat, de alig láttam olyan helyeket az erdőben, ahol a puskásokat el lehetne állítani. De hát, ha olyan temérdek a „madár”, mint ahogy mondják, nyilván minden irányban repül és akárhol is álljanak a puskások, csak jön rájuk is. Itt még nem ritka, kivételes vad a szalonka, mint nálunk!
MOTORCSÓNAKKAL BEKALANDOZTUK a „Mordab” vízi világát is. A nagy, síkvizű, nádasokkal szegélyezett és kisebb nádfoltokkal tarkított tó szabad vadászterület, amelyen hazai puskások a nádba rejtett csónakokból csalimadarakkal vadásztak a most is már ott levő néhány kacsára és sok szárcsára. Az ehhez csatlakozó több ezer hektárnyi, vízi utakkal át- meg átszőtt nádas pedig természetvédelmi terület, amelyben mindenféle vadászat tilos. Valóban meglepett a gémfélék sokasága és a mindenféle úszkáló-repkedő számtalan nagy- és még sokkal több kiskárókatona (Phalerocorax carbo és pygmeus). Először láttam itt a hazánkban ritkán elvetődő kék fu-t (Porphyrio porphyrio). Ez nem más, mint a mi közismert vízityúkunknak (Gallinula chloropus) testalkatban ás nagyságban szakasztott mása, de sötét égszínkék tollazattal. Láttam körözni két kisebbfajta sast, amelyek alighanem pusztai sasok (Aquila nipalensis) voltak, a jól ismert barna rétihéját (Circus aeruginosus) igen nagy számban. Több példányát láttam a mocsárvilág környékén a nálunk legritkább fakó rétihéjának (Circus macrourus) is.
A természetvédelmi területhez kelet felől csatlakozik a teheráni vadászati iroda által bérelt több ezer hektáros magán vadászterület, alighanem az egetlen Perzsiában.
EGY-EGY TÉLI IDÉNYBEN átlagosan 8-12 ezer récét – többnyire csörgőt és tőkést – ejtenek itt tehetős iráni és külországi vendégek. A sekély vízzel borított rétségben negyvennyolc vasból és cementből készült hordó van leásva úgy, hogy felső peremük 20-40 centiméternyire áll ki a vízből a mindenkori vízállás szerint. Ezek a „lőállások”, amelyekbe kora hajnalban rakják el széjjelszórtan az egyes puskásokat, miután a hordók peremét takarás céljából náddal-sással körültűzködtek. A hordó körül legalább 30-30 fából készült „csalikacsát” raknak ki – minél többet, mert annál jobban vonzzák oda a récéket. De nemcsak a csalikacsák, hanem a tört rizsszemekkel való mindennapi etetés a hordók körül is odaszoktatja, odacsalogatja a récéket. Jó puskás százat, sőt többet is gyakran lő egy-egy napon. Van azonban a vadászatnak itt is érvényes, nagyon is tiszteletben tartott alapregulája: minden lőállásba csak legfeljebb hetente egy alkalommal kerül puskás. Egy héten át tehát mindig nyugodtan tanyázhatnak, kosztolhatják a kiszórt rizst a récék a lőállások körül!
De van ezen a tájon, a mocsárszéli égeresekben és a „szalonkás” erdőségekben fácán is! Igaz, hogy csak vadon és annyira elszórtan, hogy errefelé szinte „nagyvadnak” számít.
A „VADGAZDÁLKODÁS” – különösképpen, ami az apróvadat illeti, ahogy Európában gyakorolják, itt teljesen ismeretlen fogalom! A vadvédelemmel, dúvadgyérítéssel nem törődik senki. Légiónyi a szarka és a miénknél világosabb szürkevarjú mindenfelé, nyilván szőrmés ragadozó is van bőven. Nincs is vadsűrűség, vadállomány, csak imitt-amott egy-egy fácán, amely véletlenül kikelhetett és felnevelkedett. A törvény szerint egy vadász legfeljebb naponta 3 kakast lőhet, a tyúkok védelem alatt állnak. De vajon ki törődik ezzel, és főként – ki ellenőrzi a törvény betartását ennek az óriási országnak végtelen területein? Igaz, hogy nehéz, szinte megoldhatatlan feladat is lehet egy napon három fácánkakast ejteni!
Háromnapi itt-tartózkodás után indulhatunk a 600 kilométerre, az Elburz-hegység északkeleti nyúlványaiban a Kaspi-tegnertől délkeletre fekvő „Mohammad Reza Shah Wildlife Park” vadvédelmi rezervátumba.
A „Mohammad Reza Shah Wildlife Park” csaknem 100 000 hektár területével Irán hét „Wildlife Park”- ja közül a legnagyobb és leghíresebb, változatos állatvilága miatt.