Páll Endre: Pókhálók

Szeptember másodika van. Hajnalodik. Az őserdei magaslesen ülök, amelyet a nagybükkfai lesnek is neveznek, mert mellette két őstörzs feszíti derekát egy évszázada az időnek.
Két öreg famatuzsálem, egy bükk és egy csertölgy. Csemete korukban jól megfértek egymás mellett, de ahogy derekasodtak, úgy vastagodtak is, mert magasba törő koronájuk mind erősebb támaszt kíván. A két fa egymásnak feszült. Nyomták a másikat, pattogva zúzták a kérget, viharok ordítását túlharsogta nyögő erőlködésük. De mindhiába! Egyik sem győzte le a másikat. Végül is belenyugodtak sorsukba és a józan öregkor békés meggondolásával összesimultak. A gyökerek egybefonódva, közös élettel tartják a két egymáshoz lapuló, szinte összenőtt, ölnyire erősödött törzset, melyek ma már párba fogózva, egy testként dacolnak a nyári viharok hörgő széloroszlánjaival. Szép pár, kivételes ajándékai a természetnek. A magasles tövükbe épült.
INNEN VÁROM A HAJNALT, a világosságot, hogy köszönthessem a felbukó napot, mely ötven évvel ezelőtt is fényt szórt, erősítő meleget sugárzott és a néhány órája született kisgyermek nyivákoló rúgkapálását első sugarainak simogatásával beigazította az élet rendjébe. Születésnapom van. Az ötvenedik. Túl a kimért évek felén, de hogy a serpenyőbe mennyit tettem, az mit ér és mennyi van még hátra, csak az idő tudja.
A gondolatok futását megállítja a közben magasra kúszó nap. A felhőtlen égen izzó vörös karima beragyogja az előttem elterülő fiatalost. Kirajzolódnak a sűrű facsoportok közé ékelt füves tisztások karéjai és a lecsapódott harmat csepegve esőt utánoz.
A vízcseppek szikráznak, vagy szürkén ellapulnak, vagy végigcsurognak a fűszálak, fagallyak karjain. És a karok között fehér szálak feszülnek, mely szálak összefutva vázat adnak a rajtuk körbefont és kifelé táguló mesterműveknek. A mester a pók, a mű a háló, melyek sokaságát az áruló harmat miatt fehéren tükrözi a napfény.
Megkapóan szép a kora reggel tisztasága és benne az ezernyi pókháló dísze. Szép vagy, természet! És, mintha csak jutalmazni kívánná tiszteletemet, a füves tisztásra szarvasbika lép ki. Körülforgatja koronás díszét, magasra tartott fejjel és kimért léptekkel átvált a magasles előtti úton. Már az agancsa is elmerül a fiatal lomberdő sűrűjében. Ismét üres a színpad, csupán a szétrombolt pókhálók sora jelzi a pártkereső dalia vonulását.
A SZAKADT PÓKHÁLÓK sok kellemes és még több kellemetlen emléket idéznek fel. Hányszor átkoztam még az ükapjukat is, amikor a nyári hőségtől izzadságban fürdő arcomra rátapadtak. Sokszor csodáltam a pókok légtornász ügyességét, ahogy kifeszítették csapdájukat, de szidtam is gyorsaságukat, mert a délutáni cserkészet indulásakor elszakított hálójukat az esti hazatérésre már helyreállították és a sötét cserkészúton haladva nem győztem magamról törölgetni és leszedni a tapadó szálakat.
Mindezen kellemetlenségek viszont eltörpültek egy eset mellett, melyet a rovarcsapdák emlékezetembe idéznek.
A zalai dombok néhány púpját a kistolmácsi erdő fedi. Diákéveim nyári szabadságának legszebb vadászélményeit köszönhetem a kistolmácsi erdő rejtekeinek. Több őzbakot lőttem nyiladékain és vadföldjein, csak egyet nem. Azt a bizonyos nagybakot. Pedig ott élt, ott fejlődött öreg harcossá. A nem rá vadászók előtt még fényes nappal is mutogatta magát. Ám aki puskával kereste, azt elkerülte és csak csúfolódó riasztásával bizonyította éberségét, mondván: Itt vagyok, ha tudsz, keress meg!
A vadászterület határain tanyázott. Két nagybirtokot elválasztó nyiladék mentén, melynek egyik oldalán hatalmas bükkszálas sötétlett, a másikon fiatalos sűrűsödött. A gyerekerdőt keskeny, kanyargós kis vízérrel üdén tartott rétcsík szelte át.
Ezen szokott csemegézni az öreg bak, de ha szél tombolt, vagy eső verte a lombsátor zöldjét, a szálasba húzódott. Oda viszont nem követhettem, mert ott már a szomszédos vadászok lesték a kiváltó vadat.
AZ AUGUSZTUSI KÁNIKULA egyik délutánján ismét a bak után indultam. Kissé elkésve siettem a meredek cserkészúton. A rétcsík végét elérve az erdőszegély árnyékában lopakodtam az öblök felé. Minden kiszögellésnél megálltam és távcsővel végigkutatva a belátható tisztást, hallgatóztam. A siető szürkület miatt soká nem leskelődhettem, mert még lővilágban kellett elérnem a határt. A rét utolsó kanyarulatához érve, óvatos figyelemmel léptem előre. Megtorpantam. Alig ötven méterre az erdőszélen állt a bak és meredten rám bámult. Bármelyik pillanatban elugorhat. A hátamon lógó távcsöves Schönauert lassú mozdulattal csúsztattam vállamhoz. Lélegzetem is elakadt a nagy izgalomban. Rádőltem a távcsőre. A hajszálkereszt a bak szügyére táncolt. Mutatóujjam már a gyorsított ravaszhoz ért, amikor elsötétült a távcső és nem láttam mást benne, csak valami szürkeséget. Ijedten kaptam fejemet a távcső fölé. A bak elugrott és csúfondáros riasztása betöltötte az egész völgyet. A puskát szemlélve megnéztem a távcső elejét. A lencsén hatalmas pók terpeszkedett és szőrös potrohát elégedetten simogatta kampós lábaival. Én, bár családunkban hagyomány a pókok kímélése, azt a példányt bizony kivégeztem. Az öreg bak örökre elugrott. Elvitte a háború vagy az aggság. A pókokat viszont ma is tisztelem, mert bár nem vagyok babonás, őseim hagyománya így kívánja.
A FELVIDÉKEN ÉLT ugyanis egyik dédapám, aki afféle bányászerdész ivadék lévén, erősen vonzódott a jóféle borókapálinkához. A vonzódás következtében sűrűn találkozott az almáriumban sorakozó snapszos butykosokkal, aminek az lett a következménye, hogy ötvenéves korának egyik reggelén az ágyában fekve holtan találták. Az akkori szokásoknak megfelelően megvizsgálta a halottkém és – bár egyesek szerint a halált okozó borókanedűre lényegesen nagyobb figyelmet fordított, mint az elhunytra – dédapámat holtnak nyilvánította.
A család gyászba borult. A tetemet a lakás legnagyobb szobájában ravatalozták fel. Jöttek a rokonok, ismerősök és a halotti lepel alatt békésen nyugvót, arcát szabadon hagyva – mély áhítattal búcsúztatták. Hajnal felé elcsendesedett a ház. Az egyik tanti, korán kelve, besietett a ravatalos szobába, hogy ott az újabb gyászolók érkezése előtt rendet teremtsen. A halottra pillantott. Jókora pókot vett észre, amint végigszaladt a leplen és a csupasz arcon igyekezett előre. A nagynéni gyors elhatározással odaugrott és éppen le akarta seperni az illetlen betolakodót, amikor az a szempillákon futott át, mire a pillák megrezdültek, a héjak remegni kezdtek és dédapám felnyitotta a szemeit.
Nem kívánom részletezni a további eseményeket, csupán annyit árulok el, hogy ősszülőm még további tizennégy évig élvezte az életet és valószínűleg a jóféle borovicskát is.
HÁT INNEN SZÁRMAZIK családunk hagyományos póktisztelete, amely hagyományról azonban az öreg bak eseténél megfeledkeztem.
De az a vadász vessen rám követ, aki nem úgy tett volna.
A régi emlékeket a tisztásra kilépő, két gidája kíséretében csipegető őzsuta kergeti el. A feljebb lopakodó nap már öli a harmatot. Megszűnik a csillogás, a cseppek párába szállnak. Eltűnnek a pókhálók is, illetve csak láthatatlanná válnak, hogy az éltető meleg örömére táncra perdülő rovarok ne láthassák tapadó szálaikat. A suta türelmetlenül rázza a fejét és csapkodja füleit. A hűvös hajnalban gémberedetten ülő szúnyogok felébredve heves támadásba lendülnek. Az őzek ijedt sietséggel húzódnak a bokrok védelmébe és én ismét ráérek gondolataim felidézésére.
A KISTOLMÁCSI ÖREGBAK ugyan megmenekült a távcsőre telepedett keresztes pók miatt, viszont nem is olyan régen a hársasi erdőben éppen egy póknak köszönhettem az ott keresett őzbak elejtését.
Szűkállású, vékony, hosszú agancsú bakot kerülgettem több alkalommal is a hársasi erdő Tolató völgyében. A csak madarak által trágyázott szántókba vetett tölgy és csermakkból fejlődött fácskák közeit nyakig érő csalán, jagerkender és kóró fedte. A szarvasnak is csak az agancsa látszott ki a gaztengerből, az őzek rejtve maradtak. Csupán a szekérnyomon és cserkész utakon lehetett megkísérelni a bak megközelítését. Az erdőből nem váltott ki, viszont a fiatalost az idősebb rudastól elválasztó kocsi úton többször megtaláltam árulkodó csapáit.
Ott kerestem esti és hajnali cserkészéseimen, de eddig csak egyszer sikerült elugrás közben meglátnom.
Június második felében az egyik hajnalt ismét rászántam. Leereszkedtem a meredek völgyfenékbe és többet állva, mint haladva kerestem az átváltót. A kanyargó kocsiúton nem láthattam el nagyobb távolságra, csupán a következő ívig, de az is több volt a semminél. Már túlhaladtam a legtöbbször használt váltón, amikor az út felett hatalmas pókháló feszült elém, amelynek közepén jókora keresztes pók lakmározott. A csapdába akadt legyet nagy buzgalommal fonta körbe.
NO, EZT MEGBOSSZANTOM – gondolattal vékony gallyat törtem le a út menti fáról és amikor az ág pattant, alig tíz méterre tőlem zörrent a gaz, és a szűkagancsú bak két szökelléssel eltűnt a bokrok között. Megfeledkeztem a pókról, bosszantásról, de még az óvatosságról is, mert menekülő riasztása a nem messze húzódó villanypásztor felől hangzott és amilyen gyorsan csak tudtam, futottam a széles nyílás felé. Közben elcsendesedett a keresett és a pásztához érve távcsövemmel hiába kutattam végig a belátható tisztásokat.
Jó ideig vártam a szerencsét.
De bizony hiába vártam. A nap már erősen tűzött, a vad az árnyékban lapult. Megint a bak győzött. Gyerünk vissza a vadászházhoz. És akkor eszembe jutott a pók. Mégiscsak meg kellett bosszantani. Nem is olyan nagy kerülő arrafelé hazatérni, meg talán kényelmesebb is az út.
Cigarettázva sétáltam a hálóig. Már üres volt. Gazdája kicipelte zsákmányát valamelyik éléskamrának használt levél alá. Keresgélni kezdtem. Topogva nézegettem a feszülő szálakat. amikor az úton valami mozdult. Alig sörétlövésnyire egy őz lépett a kocsi nyomba és földre tartott fejjel hajnali nyomomat szimatolta. A távcsőben felismertem a szűkállásút. A lövés dörrenésére beesett az erdőszélbe.
Hozzásiettem. Öreg, ősz fején díszlő agancsa szegényes trófea, de nekem sokat érő. Kalapot emeltem zsákmányom előtt, de a pókháló felé is odabiccentettem, mert neki köszönhetem az eredményt.
A SZÁLASERDŐ FÖLÉ EMELKEDETT nap már jócskán melegít. Elpárolgott a harmat, a levelek száraz lemezei tisztán fénylenek. Rajzik a bogárvilág. Fenn a légben két egerészölyv köröz. Méltóságteljes íveléssel szelik a levegőt. Jól kihasználják a déli légáramlat felcsapó hullámait. Rádőlnek a szélre és kifeszített szárnyuk mozdulatlan vitorláján játszanak. Ám újabb légi utas közeledik felém. Méterhosszú fehér selyemszálon utazó. Korán megindult. Úgy látszik őszt számára a hajnal hűvössége. Ökörnyál siklik a bokrok felett. Piciny pók hatalmas műve. Testéből fonja, levegőbe küldi, és amikor már nagyobb a mű, mint az alkotó, elrugaszkodik és repül a széllel.
A szálak viszik gazdájukat, hogy valahol elakadva jobbat, szebbet, többet találjon.
Úszik az ökörnyál, az októberi fácánozások és késő őszi vadászatok jelképe,de most még korai vendég, hisz csak szeptember másodika van és előbb az erdők nagy farsangját, a szarvasbőgést várjuk.
Vagy talán a vadászt köszönti, aki ötvenegyedik életévébe lép, ami bizonyára októbert jelent, vagy novembert is.
Ezt is csak az idő tudja.