Tóth László: Rendhagyó szarvas vadászat

Úgy kezdődött, mint minden szeptember végi szarvas vadászat. Huszadika körül kaptam az értesítést, hogy a hűvösödő éjszakák meghozták a jó bőgést. esténként és hajnalonta harsog az erdő; de még a falu szélére is bemerészkednek a bikák.
Gyors készülődés és 23-án indulás a Börzsönybe. Az első nagy kő már a készülődésnél leesik a szívemről. A második, amikor a „Megyeri csárdát” elhagyjuk. a harmadik, amikor Vác után befordulunk a Duna-partra a Szob felé vezető úton. Amikor a nagybörzsönyi elágazást elérjük, már otthon vagyunk. Itt minden hétköznapi gond megszűnik. Már a vadászterületünkön haladunk. Itt minden még inkább a miénk: az öröm is, a gond is. A Vámosmikola előtt levő fasorban mozdul valami. Közeledve látjuk, hogy fácántyúk a csibéivel. Milyen szép számmal keltek és nőttek fel! Öröm nézni őket.
-Perőcsényben a vadőrünkkel rövid tanácskozás. Hova érdemes menni? A falu felett mindössze két kilométerre bőg egy jó 14-es bika. Öreg, hanyatló, rövid agancsú, régen megérett a golyóra. Nosza, menjünk tehát oda: a Kovács-pallagra. Kora este kinn vagyunk. A hosszú rét közepe táján helyezkedünk el. A bika teheneivel csak sötétedés után jön meg. Bőg egész éjjel, csak hajnal előtt tart egy kis szünetet. Mire azonban virrad, csapatával eltűnik, mintha a föd nyelte volna el. Az árkon, a réten nem jöttek át. Estére feljebb helyezkedünk el, egymástól jó 300 méterre.
Az eredmény ugyan az. Eltérés csak annyi hogy a vadőrünk felett mintegy 100 méterre átvált 7 tehén a bikával. Ez a „mi” bikánk: rövid, világos agancsú 14-es. Harmadnap én állok oda, a vadász helyére. Az eredmény: semmit nem látok. csak távolabb hallom a bika rövid böffenéseit, amint teheneit tereli.
A negyedik nap – ha lehet – még az eddiginél is nagyobb csalódást hoz: éjjel – sötétben – bőg a bika, világosban hangját sem hallani.
Hazafelé menet – a rét másik oldalán – az árokparton őzbakot veszünk észre. Öregedő, villás agancsú bak. Meg kéne lőni – súgja Ádám. Fa mellé állva, támasztva lövök. A távolság kb. 140 méter. A lövésre a bak előre ugrik és eltűnik az árokban. meg kell lennie – mondom – de megnyugodni csak akkor tudok, amikor vadőrünk – aki messze megelőzött – integetéssel jelzi, hogy az árok túlsó felén fekszik a bak. Nem kell szégyenkeznünk. Rég megérett már a golyóra. Otthon – vadőrünk lakásán – azonban még a máj sem ízlik.
Hát bika nélkül megyek haza! Ádám megkockáztatja: feljebb a hegyekben nappal is bőgnek a bikák! Mint a vízbefúlónak a szalmaszál – akkor hát induljunk!
Fent a bányapusztai vadászházban néhány ide beosztott vadászunkkal találkozunk. Teljesen átérzik a helyzetemet: este születésnapi vacsora – tehát haza kell mennem. Addig pedig meg kell kísérelni a lehetetlent is! Vadászmesterünk vállalkozik kíséretünkre vadőrünkkel együtt. Már a vadászház közelében hamarosan megszólal a tengeri kagyló – bőgőcsiga. Durva szitkozódás lehet, mert egyszerre három bika is válaszol. Kezdjük a legközelebbivel! Az erdő alja azonban nagyon száraz, hetek óta nem esett eső. Minden lépést olyan ropogás kísér, hogy nem csoda, ha a tízedik lépés után szarvasnak se híre, se hamva. Még két kísérlet végződik hasonlóképpen. Már a Kishideghegy gerincén járunk. Előttünk egy bika jól bőg. Olyan furcsa a hangja, mint amikor a motorfűrész elkezdi vágni a fát. Magasan kezdi, és egyre mélyül. A vége valósággal hörgésbe fullad. Jó lenne megnézni, az útról azonban nem tanácsos lelépni. Most hirtelen zörgés, törtetés hallatszik. Fiatal bika az okozója! 8-12 lépést fut, azután megáll. Idegesen tekintget a bőgés irányába, aztán újra megindul a csapat körül.
Hirtelen elhatározással lépek az erdőbe a bőgés irányába. Nem törődöm sem a száraz ágakkal, sem a zörgő falevelekkel, csak egyre vigyázok, hogy a robajom üteme megegyezzen az előzően hallott kis bika által okozott zajjal. A kamaszbika ijedten elszelel és a helyét én veszem át. Visszanézve látom, hogy vadőrünk félig felemelt, széttárt kézzel áll az úton és az arcán a teljes értetlenség kifejezése tükröződik. Nem törődöm vele, futok tovább. Végül kiválasztok egy nagy fát. Odáig kell elérnem, mert innen már látnom kell a lápában levő szarvasokat.
Siekrült!
Lihegve állok a nagy fa alatt. Előttem mintegy 100 méterre a szarvasok. A bika éppen félig szemben állva bőg. A távcsövön keresztül szinte belátok a torkába. Páratlan tizenkettes, öreg bika. Nyaka tövére lövök. A csapat nagy robajjal eltűnik. A futók között már nem látom a bikát, hanem kissé távolabb egy tehenet a borjával. Borja csökött, borzas szőrű kis állat. Az újabb lövésre a tehén elugrik. A borjú eltűnik egy hajlatban, de zörgése továbbra is hallatszik. Futás abba az irányba. Közben megállít társaim hangja, akik ezalatt utolértek. Kérdezték mit lőttem? – Mondom: egy borjút biztos. Hát még? Talán egy bikát is. Hol? Mutatom a helyet.
Mire a borjúhoz érek, már nem mozog. De a bika is megvan ám! Ezt az ujjongó kiáltásokból tudom. Odafutva látom, hogy a lövés pontosan oda ment, ahová szántam. A bika egyet sem lépett! No, de most már gyors zsigerelés és vissza a vadászházba. Onnan pedig haza a születésnapi vacsorára.
Ilyen születésnap ritkán adódik az ember életében. Becsüljük hát meg azzal is, hogy emléket állítunk neki.