Az első találkozásom egy királyi szarvassal egy esti kacsavadászat során történt. Általában kevesen engedik meg maguknak azt az élményt, hogy néhány órán át mozdulatlanul álljanak egy erdei tó mellett, miközben a nap lassan lenyugszik. Szeptemberben, késő nyáron minden leáll. Nemcsak a nap zárul le, a levelek színt váltanak és lehullanak a földre, a madarak elkezdenek délre, melegebb éghajlatra vonulni, és úgy érezhetjük, mintha az egész év egy ilyen estén készülne véget érni. Az emberek azt a kifejezést használják, hogy “ahogy a sötétség leszáll”, és ez így is tűnik, amikor látjuk, hogy ez megtörténik. Sötétség borul a világra, és úgy terül el, mint egy fekete paplan ezernyi csillaggal.

Hirtelen, ahogy a kacsákra vártam, ötven méterrel mögöttem az erdőben párzási harsogás hallatszott. Megugrottam tőle. A hang minden sarokba – az erdő minden fájára és állatára – átterjedt. Mérföldeken át nem volt semmi, ami ne hallotta volna. Újra megszólalt, és másodszorra, amikor már felkészültem rá, jobban tudtam befogadni és élvezni. A király mondta, hogy “jó éjt!”. Nem volt kétséges, hogy a főparancsnok beszél.

Később már volt szerencsém szarvasokat becserkészni a vadászidényben, és semmi sem csökkenti az élményt, hogy a szarvasokat látom, amint napfényben állnak, és ordítanak a világnak. A hang irányába lehet becserkészni, és hihetetlen érzés hosszú kúszás után végre meglátni a szarvasbikát a tájban. A mese nem ér véget a lövéssel. Inkább ott válik a részévé. Belépsz egy másik világba – nem átmeneti látogatóként, hanem örök vadászként.