Rakk Tamás: Szarvasvadász, 1944.

Gábor figyelte a szemközti ágon bajlódó cinkét, és azon töprengett: honnan szerezhette a kukoricát.
Ismerte a széncinke szokásait, tudta, hogy nagyobb magokkal nem repül messze, hanem egy közeli bokorra telepedve fogyasztja el a csírakibúvásnál található lágyabb részeket. Tisztában volt azzal is, hogy házuk táján a legjobb szemű madár sem fedezne fel eleséget. Édesanyjuk azért vágta le egyetlen tyúkjukat, mert minden terményük elfogyott.
Azóta sem tudta elfelejteni azt a pillanatot, amikor az illatozó sült Árpika elé került. A gyermek felcsillanó szeme, aztán az a mohóság, ahogy magába temette a neki szánt falatokat, gyakran visszatérő kép maradt előtte. Újra és újra elővillanta jóllakottságtól elégedett gyermekarc és a hangtalanul mozgó száj, amelynek erőlködése olyan érzést indított el benne, hogy most…most talán végre ismét megszólal! Ettől a naptól foglalkoztatta a gondolat: húst kellene szerezni mindenáron!
Az elhatározás után azonban elbizonytalanodott, hisz eddig soha nem vette el másét ebben a háborús időben viszont húst szerezni egyenes úton nem nagyon lehetett.
-Ha kukoricával vagy búzával udvarunkba szoktatnám a szomszédék tyúkjait, az mégiscsak más lenne – okoskodott. Ám a csalogatáshoz szükséges eleség megszerzése sokkal megoldhatatlanabb feladatnak látszott, mint elhatározni a tyúklopást.
A cinke elrepült, de hamarosan visszatért egy újabb kukoricaszemmel.
Gábor felállt, magára kapta kabátját, és a kerítéshez indult. Szeme sarkából figyelte a kismadarat, amely letottyant a járda korhadó diólevelei közé, keresgélt egy darabig, aztán kukoricával a csőrében visszaröppent.
-Valaki szemes kukoricát vitt erre….De ki?
Kilépett a kapun, tekintete végigkutatta az utcát. Járdahosszat cinkék, verebek és más madarak ereszkedtek a földre, és eleséggel röppentek vissza a bokrokra. Óvatosan elindult. Az ötödik szomszéd után megszűnt a röpködés.
-Nocsak, az öreg Bagós-Német szerzett valahonnan kukoricát? – sandított be az udvarra.
Épp akkor röpült el egy madár a konyhaajtó elől.
-Bemegyek hozzá – tette kezét a rozsdás kilincsre, de azon nyomban meggondolta magát. – Ha úgy vette vagy cserélte az öreg, akkor nem tudok mit kezdeni, mert nincs egy garasunk se, és cserélni való sem akad a háznál. Lopni nem lophatta, mert a faluban mindenki avval a pár zsák gabonával alszik, amelyet a többször rekviráló katonák elől sikerült nagykeservesen eldugdosni.
-Máshol kell keresnem a dolog nyitját! A madarak, remélem segítenek.
Ezzel sarkon fordult, és amilyen óvatosan jött, olyan elővigyázatosan indult vissza, igyekezve nehogy megzavarja a kukoricát lakmározók nyüzsgését. Elhagyta az utca túlsó házát is, és a faluból kivezető út szegélyén álló akácos gyepű mentén haladt előre. Egy-egy kukoricaszemet itt-ott már ő is felfedezett az elszáradt fű között.
Az akácos gyepűnek vége szakadt, a szélesre kövezett csapás a múlt héten lebombázott urasági major felé fordult.
Tétovázó lépésekkel közelítette meg és járta körül a leégett házakat. Legkevesebb a kastélyból maradt. Üszkös gerendák mutogattak az égre, a falak mentén hamufoltok terebélyesedtek. Az egyik foltban lábnyomokat fedezett fel. Követni kezdte a nyomokat, amelyek a főbejárat mellett ásítozó félemeletnyi rés felé tartottak. Megégett szarufák és gerendák összevisszasága állta útját.
Igyekezett utat csinálni magának. A mozgatásra hullani kezdett a vakolat, és néhány téglatöredék, de az összekuszálódott fadarabok nem mozdultak. Amikor az egyiket erősebben megrántotta, az nagyot billent…Gábor összehúzta nyakát, úgy érezte rögtön ráomlik minden, de nem történt más, csak rés keletkezett a félrebillent gerenda helyén. Habozás nélkül bepréselte magát, és meggörnyedve indult előre. Néhány méter után egy folyosóra ért, amelyben már csak tapogatózva lehetett haladni a megvastagodott sötétség miatt. Centiméterről centiméterre hatolt beljebb.
A háta mögött reccsent valami…Hirtelen megfordult. A gyors mozdulat közben megbillent, egyensúlyának visszanyerése érdekében hátralépett, s a következő pillanatban már zuhant is lefelé…
Amint felfogta, hogy nem tört el semmije, elkezdett maga körül tapogatózni, s tenyerébe kukoricaszemek nyomódtak. Négykézláb végig mászta a sötét pincét, s a földön mindenütt szétszórt kukoricaszemeket tapintott, egy távolabbi sarokban pedig két-három zsáknyit fedezett fel.
Tovább keresgélve egy falnak támasztott létrába botlott.
Másnap kertjük legtávolabbi sarkában, közvetlenül a kerítés mellé kiszórt egy marék kukoricát, aztán a vékonyra rozsdásodott drótfonaton akkora lyukat vágott, amekkorán egy tyúk kényelmesen átférhet.
Napokig figyelte a csaléteknek kiszórt eleséget, de a környék madarain kívül más nem nyúlt hozzá. Ezeket csúzlival igyekezett távol tartani.
Türelme fogytán volt már, amikor édesanyja kiküldte az erdőre száradékfát szedni.
A Fehérkő-ároknál találkozott össze Pistával, az erdész fiával.
-Hát te hogy kerültél haza Pista? Vége van a háborúnak?
-A fenét van vége, csak egy kicsit pihentetnek, mielőtt ágyútölteléket csinálnak belőlem.
A beszélgetés itt megfeneklett. Pár percig hallgattak, aztán Gábor kérdezgetni kezdett. Pista csak vonakodva nyilatkozott a katonaéletről, látszott, hogy szándékosan kerülni akarja ezt a témát.
Az itthon történtek jobban érdekelték…és amikor Csajági Katára terelődött a szó, megélénkült. Gábor viszont elkomorodott:
-Katára nem számíts többé…Elvette az Özvegy-Sánta amíg odavoltál.
Hosszú csend következett.
Pista szólalt meg először:
-Ma akartam bemenni hozzá…Látod Gábor, jobb lett volna, ha az én ujjaimat is elviszi a gyutacs, mint a tiédet…
Gábor, hogy másfelé terelje a szót, kukoricaszedő kalandjának mesélésébe kezdett.
-Minek neked a szomszéd tyúkja? – ugrott magasra Pista szemöldöke – Azok is szegények!
-Hát persze, te nem tudod még, hogy az öcsém megnémult, amikor néhány eltévedt bomba a falura hullott.
Gábor ezután részletesen elmesélte az eseményeket, és aprólékosan elmondta a sült tyúk evésnél történteket is.
-Tudod, arra gondoltam, hogy ha többször tudnék neki sült húst adni, talán egyszer ismét megszólalna.
-Hát ezért akarsz te tyúkot lopni? Nincs szándékomban, hogy elkeserítselek, de én nem bízom a tyúkhús varázserejében. Bár azt én is hallottam, hogy valaki ijedtében megnémult, később pedig valamilyen rendkívüli esemény hatására visszanyerte a beszélőkéjét. De ezért elvenni másét?!
-Nekem most mindennél fontosabb, hogy Árpi megszólaljon!
-Csak ne heveskedj öregem. Mondok én neked ennél sokkal okosabbat. Idefigyelj! Tegnap említett apám egy bikát, amely ebben a háborús felfordulásban is megtartotta helyét. Ezt a bikát kéne neked megfogni. Nem figyelne oda senki, a vadászoknak most kisebb gondjuk is nagyobb a vadászatnál. Közeledik a karácsony, a hús felét eladhatnád, és az árából vásárolhatnál ajándékot. A szép karácsonyfa, a játékok és a friss szarvas sült lehet, hogy szóra bírná az öcsédet. A kukoricával egy kiszemelt helyre szoktatod a bikát, aztán aknával helyben marasztalod és kész.
Gábor elkomorodott.
-Na mi van, begyulladtál? A fronton naponta szórakozunk ezekkel a gyilkos mütyürkékkel, és még mindig itt vagyok. Ne félj, megtanítom neked a fogásokat, nem nagy ügy az egész. Ne gazolj be, nem repülsz a levegőbe!
-De honnan szerzünk aknát?
-Apám mondta, hogy a közelben felrobbant egy lőszerraktár, ott biztosan találunk épen maradtat, vékony drótot pedig gyerekjáték keríteni.
Másnap kora délelőtt két sértetlen akna feküdt előttük. Pista részletesen elmagyarázta, hogyan kell biztonságosan szállítani, élesre szerelni őket, aztán megmutatta Gábornak az erdőn a szarvas tartózkodási helyét.
A bika rendszeresen megjelent, naponta felette a kihelyezett kukoricát. Közben rohamosan közeledett a karácsony. Az ennivaló is nagyon megfogyatkozott, hiszen édesanyja hetek óta kukoricakásával és prószával etette a családot.
Gábor elhatározta, hogy cselekszik.
Reggel korán felöltözött, azzal köszönt el anyjától, hogy csak későn este ér haza. megsimogatta Árpikát, egy üveg vizet, egy kis kenyeret süllyesztett a zsebébe, és elindult az erdőbe.
A régen elhagyott vadászkunyhónál megállt, körülpillantott, majd a bejárat melletti sarokhoz guggolt, és nagyon óvatosan kotorni kezdte a földdel összekeveredett leveleket. Hamarosan megzörrent a papír. Mozdulatait még lassúbbra igazította, mert nem hitt teljesen az aknáknak, és félt, hogy egy elhibázott mozdulattal mindennek vége lesz. A zsírpapírba csomagolt aknákat a kosara fenekére fektetett rongyokra tette, vékony acéldrót tekercset húzott elő és az erdő felé vette útját. Rendszeres figyeléssel megismerte a szarvas közlekedési szokásait, és ennek figyelembe vételével úgy tervezte el az aknák helyét, hogy a közeledő állat véletlenül se kerülhesse el a biztosítókat oldó vékony dróthálózatot.
A kiszemelt helyen nekilátott a gödrök kiásásának. Amikor ezzel a munkával végzett, az aknákért nyúlt. A hideg vas érintése megbizsergette kezét, s gyomrát kellemetlen émelygés fogta el.
Veríték öntötte el arra a gondolatra, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat. Szerette volna hagyni az egészet, de ekkor elé villant Árpika szólást erőltető szája…
Minden akaratát összeszedve az egyik dróttal áttekerte az aknát, majd a drót szabadon maradt végét az előre elkészített kis cövekhez erősítette, és a földhöz rögzítette. A másik szálat a biztosító karikájához kötötte, és kihúzta a vadváltóra. Miután ezzel elkészült, finom földet pergetett a szerkezetre, majd elrendezte az avart úgy, mintha nem történt volna semmilyen földháborítás. Inge közben teljesen átnedvesedett…
A váltó másik felén is megismételte az előbbi műveleteket a másik aknával. A biztosítóhoz erősített drótot szintén a váltóra húzta, és összekötötte a másik oldalról nyújtózó fémszállal. Ezek után cövekekkel és a megmaradt dróttal olyan hálózatot alakított ki, amelybe még akkor is bele kell ütköznie a szarvasnak, ha csapájáról kissé letérve közelít az etetőhelyhez.
-Végzett a rendrakással, amikor eszébe jutott, hogy az aknát elfelejtette kibiztosítani. Levette kalapját, kabátját, és elindult az egyik akna felé. Kezét idegesen dörzsölgette. A fémszálak közt billegve igyekezett előre. Tenyere annyira megnedvesedett, hogy többször nadrágjához kellett dörzsölnie. Harapófogóval elpattintotta az acéldrótot, és egy vékony ággal az avar elkaparásához kezdett…
Félórával később ismét mozdulatlan volt minden, a kelepce készen állt. A közelben elkészített leshelyhez támolygott.
Hogy az idő jobban teljen, tervezéshez fogott:
-A hús egy részén Vargáéktól tejszínt cserélek, Kiséktől tojást, Juli néni érti a szaloncukor főzést, biztosan csinál nekem. A Kertaiék adnak tyúkot, Farkaséktól zsírt szerzek. Tudom, a boltosék is nagyon szeretik a hasukat, és a szarvashús biztosan előveteti velük az elrejtett karácsonyfa díszeket, abban is biztos vagyok, hogy a sok elásott holmi között játék is akad…Akkor pedig igazán szép karácsonya lesz az öcsémnek.
Csak jönne már az a bika, erősen sötétedik. …
A közelben hangosat roppant valami…
A gyors sötétedés miatt már csak a szarvas körvonalait lehetett látni. Nyugodt, lassú lépésekkel közeledett a kukoricához, a kifeszített drótrendszerhez. Óvatosan emelgette a lábát. Aztán egyszer csak megtorpant. Biztosan egy dróthoz ért, és gyanút fogott…Bizonytalankodik. A drótok közé keveredett. Mozdulatlanná vált, majd elrúgta magát.
És ekkor hatalmas robbanással megnyílt alatta a föld.
Gábor lerázta magáról a hantokat, gyökereket, letörölte arcáról a sarat, feltápászkodott, és a robbanás színhelyére indult.
A fák közé sűrűsödött sötét, a detonációnál keletkezett por és füst miatt azonban nem látott semmit. Végigtapogatta a gödör meglazult földjét, de a testet nem találta. Kilépett a mélyedésből, és a környező területet igyekezett átvizsgálni, de hiába. Lába megcsúszott a nedves hantokon, s közben átláthatatlanná vastagodott a sötét.
Leült, sírás fojtogatta. Erős fáradtságot érzett. Tudta, hogy nem mehet haza lefeküdni. Reggelre a rókák felfalnák a szarvast.
Iszonyúan éhes, szomjas volt, és fáradtsága mindennél nagyobbra nőtt…Érezte, hogy hamarosan elnyomja az álom. Felállt, és becsukott szemmel sétálgatott ide-oda…Találgatta, hogy a robbanás merre repíthette a bikát. Később már nem volt képes semmire sem gondolni, csak a másodperceket számolta….
Lassan világosodott. Gábor nehézkesen tápászkodott fel. Minden fájt, a gyomra korgott, szomjúsága már-már kibírhatatlanná fokozódott, szeme bedagadt.
A gödörhöz indult. Apró vízfoltokat, földdel keveredett húscafatokat látott mindenütt, és kellemetlen bűz ütötte meg orrát. Táguló körökkel járta be a közvetlen környéket, de sehol sem találta a szarvast.
Harminc méterrel odébb rábukkant a ritka szép agancspárra, amely a fejről leszakadva hevert a levelesben. Káromkodott, belerúgott, és tovább kereste a húst. Egy cserfa tövében három kiló körüli combdarabot talált. Lehajolt érte, és miközben forgatta szegényes zsákmányát, beléhasított a felismerés: a szarvast rapityára szaggatták az aknák….
Gábor szaloncukor és csokoládé díszek helyett összegöngyölt sztaniolpapírokat, diókat aggatott a kis fenyőfára, és nem mert a széttépett bikára gondolni, félt, hogy elfogja a zokogás.
Édesanyja jött a szobába, hozta a kicsire zsugorodott szarvas sültet, és az asztalra helyezte.
-Gábor fiam, szólhatsz már Árpikának.
A kisfiú belépett, tágra nyílt szemeiben imbolyogva tükröződtek a gyertyák.
Gábor feszülten figyelte az arcát, szájának erőlködő igyekezetét, amely hangtalanul formált valamilyen éneket…