Friss hó esett vasárnap reggelre. Így aztán érthető, hogy sürgősen elindultam, mennél többet láthassak a nyomokból. Egy távoli erdőrészt akartam legelőször is megnézni, annál is inkább, mert néha kideríthetetlen lövések estek ebben a pagonyban.
Keresztülmentem a Kavernáson és a Szilvágyi réteken át a halastavak környékére értem, amikor egymás után két golyólövést hallottam a kiterjedt bükkös belsejéből.
Eddig csak kevés vadnyomot kereszteztem, embernyomot nem. Tiszta sor, hogy valahonnan dél felől szivároghattak be idegenek a területre. A Mausert átvizsgálom, csőre töltöm és toronyiránt neki a hangok eredetének. Jó fél kilométert mentem már, amikor összejöttem egy baltás emberrel.
– Maga mit keres itt! – kérdem.
– Hajtok!
– Kinek hajt?
– Nem tudom!
– Na akkor sürgősen dobja el a baltát és igazolja magát!

Megtette. Az igazolványt magamhoz vettem és felszólítottam, hogy illő távolságban kövessen.
Nem messze onnét azután a gerincen embereket láttam, akik tanakodtak valamin. A messzelátón át ismerőst véltem felfedezni.
Elindultam feléjük, hogy esetleg kisegíthessem őket zavarukból. Fele úton egy csapat szarvas friss nyomát kereszteztem. Azonnal feltűnt, hogy egy véres nyom van köztük, amely elvált a többitől. Megnézem fiatal bika! A lábnyom mellett húsvér. Még vágtában ment. Szóval láblövés! – gondoltam magamban és rövid úton a gerincen álló csoporthoz igyekeztem.
Útközben látom, hogy a szomszéd község közismert orvvadásza kiválik a csoportból és levág a völgybe. Sürgős lehetett neki. Nyilván tisztában volt vele, hogy nem kapott hivatalos megbízást, hogy a területen ügyködjön.
A csoport immáron két főre apadt le. Egyikük néhány napja vadászvendége volt, a hivatalbéli ismerőse lehetett a volt vendégnek.
Nem nagy lelkesedéssel üdvözöltük egymást, túl kellett rajta esni.
– Sajnálom – kezdtem -, hogy jövetelükről nem értesítettek. Nálunk a vadászterület kezelője nélkül vendég nem szokott vadászni.
– Akartam tegnap a Lacinak telefonálni, hogy ma is kijönnék, de már nem volt bent az irodában (Laci az igazgató volt!)
– Mire tettek lövést?
– Egy magányos kanra!
– Azok szarvasok voltak és nem magányosan. A sebzett pedig egy bika! – feleltem.
– Nem láttam tisztán, valami nagy szürkére lőttem.
– Tessék a vadászatot abbahagyni! Holnap én jelentést teszek az igazgatóságnak, most pedig a sebzett bikát kell megkeresnem. Jó napot!
Otthagytam őket. Ráálltam a sebzett nyomra. Annyi szerencsém volt, hogy a lakásom felé vette az útját. Addig persze hat-hét kilométer volt még, de hát ezt a vasárnapot már erre kellett szánnom.
Egy hosszanti völgy mentén halat a sebzett. Jó darabig követtem már, amikor a gerinc felé vette az útját. Gyerekjáték volt követni. Vér is mutatkozott még. Hazamentem elébb. Időt kellett adni arra, hogy a bika nyoma pár órás legyen már, amikor vérebbel indulok.
Ebéd után vezetékre vettem a vérebet. Nem saját kutyám volt. Munkára adta hozzám a gazdája, akinek fárasztó lett volna már a vérebvezetés.
Vitéz bajor hegyivéreb volt, Fél szemét szeles puskások alkalmasint kilőhették valahol, mert mielőtt a jelenlegi gazdájához került, úgy mondta, disznóhajtásra szokták volt kivinni.
Ez persze egy véreb szempontjából nem éppen szakmába vágó feladat, de úgy látszik, a Vitéz megélhetésének ott nem volt más módja.
Szaporán elindultunk. Egy kezdő vérebbel érdekes munka lett volna a rálövéstől kezdve kidolgozni a sebzett bika csapdáját, de ebben az esetben a nagy távolság miatt is le kellett ettől tekintenem.
Ott, ahol ebéd előtt abbahagytam a csapázást, rátettem Vitézt a nyomra. Vezetéken tartottam. Már az elején látszott, hogy szemre keres. Többször letért a nyomról és magasra tartott fejjel figyelt. Mindannyiszor visszavezettem és ismét rátettem a csapára.
Aztán amint fent a gerincről lenéztem a következő lapályra, megpillantottam a bikát. Álldogált, Vitéz erősen belerántott a szíjba.
Itt volt az ideje, hogy hajszára eresszem. Lecsatoltam. És itt volt elemében! Hangos csaholással ért le és a fáradt vadat nem messze hajtotta. Elébe ugrott, és csaholva állította. Igazán lelkesítő látványt nyújtott!
Fél széllel lefutottam, megközelítettem őket és rövid ideig élveztem a szép vérebmunkát. Aztán nyakon lőttem a kis nyolcas bikát.
A véreb, minden bizonnyal valami igen rossz emlék hatására, a lövés után tejes vágtában eliramodott a színtérről és hiába hívtam, hátrahúzott fülekkel nyargalt hazáig.
Már a lövés előtt feltűnt, hogy a kis bika roggyant hátuljával, láthatóan fájdalmával küszködve állt. A kegyelemlövés megváltás volt számára!
Mert a két lövésből, amelyeket a sebzésekor adott rá a szerencsétlen kezű „vadászvendég”, csak egy találta el. Az is a combon hatolt keresztül és kegyetlen véletlen folytán mind a két heréjét középen ütötte át. (A katonafegyver golyója nyilván be sem volt reszelve és simán átment a testen.)
Nem emlékszem rá pontosan, de nem tartom kizártnak, hogy a „lövész”-nek akkor valami nagyon rosszat kívánhattam.